Nagy Kata



Mintha kövek


(nagyanyámnak)

A házad még áll,

kisebb rések vannak rajta.


Éjjelente a falához simulok

És mézzel töltöm fel,

akárha ráncokat.

Ez az egyetlen anyag, mi

nem csorog ki.

(Egy kicsit tartanom kell a kezemmel.)


Próbálkoztam először

például a levágott hajaddal.

Az összecsomózott fehér

szálak kihulltak, mint a kezeléstől a fogaid.

(miféle kezelés)

Tömtem még kenyérbéllel, lejárt

szavatosságú vérrel, haltáppal.


Belerohadtak csak. Ki kellett szednem

következő éjszaka.


A hátsó kertben

a halálod utáni napon,

egy ember nagyságú fa nőtt.

Felöltöztettem a megmaradt ruháidba,

és visszafelé beszélek hozzá.


A fő szerveim helyén

mintha kövek lennének,

így gondolnom sem kell az élőkre.



Ez a város a hajadé


Egy bizonyos ideje

ebben a kitalált városban bolyongok.

Van pár furcsaság: mert én teremtettem.

Például a hajnal hidegebb, mint bárhol, ahol eddig jártam.

Az a két utca kék, mint a szerelem.


Elbújni nem, hisz kirajzolódunk.

Vannak olyan helyek,

ahol a csontunkat is átvilágítja a fény, ami, egy, a Napnál élesebb tárgyé.

Tehát a fény, s az apróbb hazugságok miatt

nem érintheti két azonos testrész egymást:


legyen az a száj.


És egészen eddig abban hittem

hogy a fájdalom, akár egy ruha, kimosható.

Vagy le-

a tengerszag a testről, ami az öleléssel jár.


Kifürkészhetetlen labirintus lettél.

Magas falaidnak dőlök, hogy megtámassz.


Ez a város a hajadé.



Útleírás


Friss, de más nem mondható rá, álomra

most nem költi perceit:

Feszeng, toporog az az instant angyal ott belül, a lélek tejüvegén többször is

átkopog, és plafonig ér a szárny: rózsaszín.

Szinte kuncsorog.


Csurgatott tojás a reggel, s az éj törött héját hamar elfelejtik.


Öt nap óta nem

festi ki magát. Hatkor éri el a napsáv az arcát,

szoknyában aludt, mint sokszor nyáron: bugyija nincs, nemhogy tiszta,

ezeket keresi: a szót a nincsre,

és: bugyit.

És a vágyát, ami a föld felé húzza, épp

elgurult, tárgya: talán kavics.


Izgul, meglesznek-e mind:

a kavics, az idő albumába tűzött mozdulat, és a csöppnyi tó.

Útnak ered.

Kis játéka vénuszdombját a hullám szinkópái elverik


*


Az asztalon használt holmik:

malachit lánc, sárgult lapú Zolák;

Álom, Szerelem, Hölgyek öröme.

Hamsuntól az Éhség.

(De enni nem lehet, gyomrában egy harang nyelve kong.)

Egy csésze ikrás fényű tea, Frontin, és persze víz,

vizek, flakonban, Perla Harghitei

(most milyen lustán nyitja ki) szorult menetű kupak.

Kész, kész,

a buzgó magánforrás

És a gyöngy, a gyöngy izzadt homlokán ---



Tárnák


Nincs rá szó.

Fénnyel átvilágított

ismeretlen mezőkön jár

a képzelet.


Reggel van újra és

elvakarhatatlan seb most a szürkeség.

Az van,

hogy a test mellett

fekszik

– széttartó sínek a fagymelegben –,

de nincs közös ébredés.


Kilép az ajtón,

a beomló hajnalba,

s az eső csendesen eláll.





[Fotó: Gergely László, alias Gonzó]