Noszlopi Botond

A kambodzsai neje

Van egy lány. A folyosón, ahol lakom.

Fehérliliom ég a hajában,

s egy fátyollal takarja csak magát.

Vak szemet is kinyit, süket fül is hallja.

Ahogy halad, elnémul a szálloda

s csak a sarkak kopogása, csak a karok suhogása él.

Ajtók nyílnak, s száz kíváncsi szempár vet rá fényt.

A szörny elé megy – mondják,

ura egy kambodzsai szörny.

Húsba szállt férfiságom könnyekkel

áztatom, míg kitárul s becsukódik

a távoli ajtó, s egy élethossznyi

félórára elmerül a szörny lakásán.

Diagnózisok

Az ön mája gyönyörű,

a megfelelő méret.

Látszik jól, hogy nem tartalmaz

mételyt, avagy mérget.

Hasnyálmirigye ép, egész,

epéje híg és nem zavart.

Veséjén se kő, se rák,

se homok, se tengerpart.

Húgyhólyagja szépen telt,

ügyesen visszatartja

vizeit, nincs repedés,

hogy kicsorogna rajta.

Heréje nagy és nagyszerű,

egészséges, mint a makk.

Hozzá lágyan, selymesen,

szép mellékhere tapad.

Igazából semmi baj nincs

az altáji részeken,

annak dacára sem, hogy már

megint így jött részegen.

A megalkuvás pszichológiája

Kinéztem a dobozból és láttam,

hogy ott kinn, egy vonzó, szép világ van.

Mondtam is tüstént, el kéne menni,

s lenni kívül, csak úgy lenni, lenni.

De velem együtt mindenki itt volt,

s éreztem, e nép valamit titkolt.

Hirtelen nem tudtam, hol maradjak,

nem mennék, s ha mennék, úgyse hagynak.

Kinéztem így a dobozból s láttam,

hogy idáig mindhiába másztam.

Mert kívül, nagy sorban, záró rendben

új dobozban kell majd újra lennem.

Letettem hát, és itt maradtam,

terveimről, ebben a dobozban.

* * *

Hogy meddig ér a lázadás határa

s a megalkuvás pszichológiája

hol kezd tért nyerni, magamon lemértem,

én voltam ott, mind a két színtéren.

Hogy kiabáljak, ha elfogadtam

sok előnyt, mit becstelenül kaptam?

S dacára, hogy nem tetszenek dolgok,

már nem rívok és nem zúgolódok.

Ideáim mind aludni tértek,

s a nyers való, megint előléptet.

Csak ne lenne oly kínzó az álmom.

Befejeződött a lázadásom,

a világ olyan, amilyen mindig.

Haladok lassan van-tól a nincs-ig.

„A szépség zsarnokoskodó figyelemigénye határozza meg minden pillanatomat”

Csóg Szidónia interjúja Noszlopi Botonddal

Sajátos vonulatot jelent a költészeted, az életformád, a magatartásmódod a kortárs líra viszonylatában. Hogyan látod ezt? És szerinted mi az, ami egyedivé teszi a verseidet és a világszemléletedet?

Egyedivé mindig a stílus teheti a szerzőt. A stílus pedig a személyiségből fakad. Hogy mennyire érdekes az illető alkotó személyisége és stílusa, az már kényes kérdés. Hiszen eltérő ízlésvilágok érintkezéséből áll a befogadói szféra. Mégis valaki akkor sikeres, ha olyan művet tud létrehozni, ami összeér a különböző értékítéletek síkján. Azt hiszem, az a szerencsém, hogy az én egzisztenciális és költői világom elég tarka ahhoz, hogy egy-egy motívum felkelthesse több különböző ember érdeklődését. Egzisztenciális téren annak ellenére, hogy lehetne polgári foglalkozásom (hiszen jogot végeztem), alternatív megélhetési forrásból tartom el magam immár három éve. Ez az online póker. Ezt kimondva talán csak nagyon kevesen értik, hogy nem hazardírozásról van szó, hanem ügyességi-logikai sportról. Más inkább arra összpontosít, ami személyem kapcsán költői világként jelenik meg előtte. Ezt a közeget izgatja jobban az, hogy a hivatásom az irodalom terén fogalmazódott meg, és hogy ehhez viszonyítva minden csak másodlagos (megélhetés, magánélet). Szellemi lénynek tartom magam, költővé, íróvá szeretnék válni. Ez a folyamat addig tart, míg itt vagyok a földön, csak ez után jöhet a releváns értékítélet, amit most túl sok tényező árnyal ahhoz, hogy objektív lehessen.

A muzikalitás, a ritmus, a kicsit elégikus hangnem mennyire jelenti a formavilágát, és mennyire jelenti a művészet- és életszemléletét az írásaidnak? Néha az volt a benyomásom, hogy egyfajta szabadságszimfóniák hangját is felerősítik ezek az összetevők...

Számomra a vers a zene gondolati manifesztációja. Nagyon fontos szerintem a zeneiség, a kidolgozott formavezetés mindaddig, míg nem szűkíti be a vers „eszmeiségét”. Ugyanez igaz fordítva is. Egy formabontó, szétcsúszó tartalom elsekélyesedhet és nehezen ér célba egy kifinomult befogadóban. Bonyolult írástechnikai kérdés ez, amire csak mostanság jöttem rá. Úgy vélem, hogy a tudatalatti felszabadítása egy tudatos szabályrendszer hálójában a legnehezebb alkotói feladat. De csupán ezáltal érhető el a „nívó”, hogy a vers egyszerre legyen kitárulkozó és titokzatos. És míg titkát sejtetni és megőrizni képes, jó vers tud maradni.

Amit szabadságszimfóniának nevezel az én lírámban, tulajdonképpen a lázadás és megalkuvás kettősségének kifejeződése. Innen eredeztethető az elégikus hang is, hiszen talán erről szól minden a létben, és e folyamat nem kegyes az ezt mélyen megélni akaró lélekhez. Így sülnek ki az energiák, így ér véget és kezdődik újra minden történés mind érzelmi, mind gondolati téren.

Mit jelent számodra a művészet? Annál is inkább, mert a második kötetednek különös címe van: A szórakoztatás mesterfoka...

Ezt a címet egyszerre lehet hivalkodónak és cinikusnak tekinteni. Ha épp kiábrándult vagyok a költészetből, cinikusan értem, ha valami a művészetek felé fellelkesít: hivalkodónak. A művészetben minden civilizáció alapját és minden kultúra dobogó szívét látom. Más kérdés, hogy pillanatnyilag a civilizáció teste beteg, ezért a szíve sem lehet valami jól. Ugyanakkor, míg az életerő és az éltető akarat a művészeteket táplálni tudja, a civilizáció corpusa is megújulhat. Ilyen értelemben a művészet a mindenkori kitörés lehetősége abból, ami a civilizációnk szerkezetében elromlott. Itt arra gondolok, hogy a gazdasági és politikai erők ma nem kedveznek a művészet tendenciáinak, de ha kerülőútjain a művészet visszatalálhat az emberi lélekhez, átformálhatja a világot.

Társadalom-, lét-, illetve művészetszemléleted hogyan határozzák meg a szépséggel való viszonyodat és a szépségről alkotott képedet? Néha az a benyomásom, hogy a szépséggel való belső, rejtelmes és végzetszerű (?) impulzusaidat fejezik ki az „Óda a zsarnok szépséghez” és „A megalkuvás pszichológiája” című verseid. És valami hasonló (élet- és fátumszerű/sorszerű ) rögződik „A lelkesedés hiábavalósága” című versedben is...

Egyedül a szépség az, ami minden létező lélek gyenge pontja lehet. Amitől meghatódunk, elérzékenyülünk. Folyton ezt keressük. Így a szépség az egyedüli fegyver, amin keresztül hatni lehet az emberek belső világára. Ugyanakkor kétélű fegyver, annyira változatos már önmagában is, és mi annyira különbözőek vagyunk, hogy nehéz olyanná kovácsolni, ami minden pajzsot átszabhat. A megújuláshoz viszont erre lenne szükség, egy olyan harcra, amit csak ezzel a fegyverrel lehet megvívni.

Lényegi mondanivalód, hogy a ma emberének eltorzult az arca, az énképe, a civilizációja, a kultúrája, hangsúlyosabbá vált (?) A szórakoztatás mesterfoka című kötetedben. Ezt a tényt hogyan látod a konkrétumok és a hétköznapok szintjén?

A ma embere eltávolodott önmagától, az ösztöneitől, a mélységeitől. Összezavarodott, szorong. Mindennek egy rossz társadalmi modell az oka. Egy rossz közeg, egy embertelen jelen. A változás mindig fájdalmas, a technika mindig új kihívás elé állítja a hús-vér lényt. De ez az ember nem képes ilyen ütemben számolni a kihívásokkal, és eleve téves kiindulópontot választ. A művészetben a romantika–avantgárd párbaj elérkezett végkicsengéséhez, meg kell alkotnia a szintézist, mely egyfajta kompromisszum, ami a jövőbe mutat. Az új verseim talán ezt ismétlik el.

Mi az, ami folytatja Csendrappszódia című kötetedet, és mi az, ami szerinted változik ezekben a versekben, túl a téma- és hangnem világán?

Szerintem a hangnem és a téma is változott valamelyest. A Csendrappszódiát ugyan a kultúra elleni támadásként fogták fel annak idején, és valamilyen szinten az új kötet is folytatja ezt az irányt, a lényegi mondandóm azonban nem változott. Fel kell ismernünk, hogy a nyugati civilizáció annak ellenére, hogy életképes, és talán ma nem látunk ennél jobban működő szisztémát, megújulásra szorul. Persze a versek sok mindenről szólnak, főleg ennek hozadékáról, mikroelemeiről. De bármit is építünk, az atomoktól kellene kezdeni. Én a részletekből merítve tartok verseimben egyfajta tükröt ahhoz, hogy a ma embere felismerje bennük eltorzult arcát. A részletek pedig az emberi történések: szerelem, önkeresés, hétköznapok, álmok és megdőlt idillek. Csak ez után tudhat új irányok mentén elmozdulni és változtatni önmagán az ember. A művészetnek nem kell feltétlenül megváltania a világot, csak ismételgetnie kell, hogy a világ megváltásra szorul.

A székelyudvarhelyi Hangváltás című irodalmi rendezvényen mutatták be A szórakoztatás mesterfoka című kötetedet és néhány fiatal nemzedéktársad, Bálint Tamás, Farkas Wellman Éva és Márkus András újabb írását is. Mi az, amit relevánsnak, jelképesnek, rendhagyónak, illetve rendbontónak találtál ezen az eseményen a kortárs nemzedék(ed) fordulópontján?

Ez az est attól volt tarka, hogy minden bemutatottat az irodalmi berkek egy-egy reprezentáns személyisége „méltatott”, és tulajdonképpen két alkotói és értelmezői generáció találkozhatott egymással. A legjobb tere volt a reflexivitásnak abban a szűk másfél órában, ami a közönség tűrőképességét is respektálta.

Mestereid? Meghatározó művészi élményeid?

Itt arra utalnék, aki mostanság filozófusként rám leginkább hatott. Ő Nietzsche. Hozzám az ő gondolatai állnak pillanatnyilag a legközelebb, félretéve azt a (mára már szerencsére meghaladott) recepciót, ami a filozófiáját tudatosan (és talán rosszindulatúan) félreértelmezte. A művészi élmények ezalatt folyamatos körforgásban váltakoznak az életemben minden területről: festészet, zene, színház, film, performansz és irodalom. A szépség zsarnokoskodó figyelemigénye határozza meg minden pillanatomat. És nyílván azok a kortárs művész barátaim, akik mindezt hasonlóképpen látják és hasonló indíttatásból alkotnak.

Budapesten milyen az irodalmi élet, kikkel vagy kapcsolatban?

Fiatalokkal, lázadó tehetségekkel szeretek találkozni. Velük találom meg leginkább a közös hangot. A felsőbb, magas-művészi réteg túlságosan kiszolgáltatottja a politikai-gazdasági berendezkedés konjunktúrájának, kánonokba ágyazódott, sok hozzá nem méltó elemtől vált függővé. Nagyon remélem, hogy anélkül, hogy én is kiszolgálnám e rendszereket, eljuthatok minél több olvasóhoz, és hogy minőségben is tudok olyan műveket létrehozni, amelyek előbb-utóbb értő fülekre találnak és élvezetet okoznak. Naiv elvárás magamtól, de nem a frusztráció tárgya ez, hanem a rám váró munka ösztönzője.

Fotó: NM

„Elsősorban emberekkel dolgozunk”

Csóg Szidónia interjúja a Nappali Menedékhellyel

Hogyan született a Nappali Menedékhely irodalmi-művészeti portál?

A Nappali Menedékhely egy hirtelen nekibuzdulásból, majd sok-sok apró tevés-vevésből – beszélgetésből, szóváltásból, lelkesedésből, sértődésből, légből kapott ötletből, komoly vagy komolykodó tervezgetésből-szervezkedésből –, vagyis úgy és mind-mind olyasmiből született, ahogy és amiből általában az ilyen vagy hasonló jellegű vállalkozások születnek. Néhányan azon kezdtük el törni a fejünket, hogy jó lenne megmutatnunk némely szerzeményünket a folyóiratközlés körülményességeinek megkerülésével, de úgy, hogy rendesen megszűrjük, szerkesztjük a közlésre szánt anyagot, akárcsak egy önmagát és közönségét komolyan vevő szerkesztőség. Eleinte kizárólag saját írásokat szándékoztunk feltölteni, aztán átváltottunk tágabb mozgástérre, mivel voltak jelentkezők, akik – látván, hogy mit művelünk – szintén szerették volna hozzáadni a munkánkhoz a magukét (konkrétan: írásokat adtak/küldtek nekünk). Később vettük a bátorságot és megszólítottunk szerzőket, kértünk tőlük szövegeket, képanyagot. Máshol még nem publikáltat! Az volt a fantasztikus, hogy az esetek túlnyomó többségében örömmel elfogadták a „felkérésünket”, meghívásunkat, sőt velünk együtt dolgoztak a közölendő anyag „csomagolásán”, az oldalon megjelenítés mikéntjén (tördelés, képanyag beszerzése, szerkesztése), habár egy köszöneten kívül semmivel nem tudtuk (még most sem tudjuk) honorálni a fáradozásukat, munkájukat.

Miért Nappali Menedékhely? Számomra művészi hitvallást/életszemléletet is idéz a megnevezés...

Az 1990-es években létezett egy kitűnő művészeti és irodalmi szemle, a Nappali Ház. Nagy vakmerőségünkben ennek mintájára szerettünk volna (és szeretnénk) valamit alkotni, ezt követni, ennek a nyomvonalában haladni, amennyire a tehetségünkből telik és a lehetőségeink, körülményeink megengedik. Másrészt valami napfényes, tágas térről ábrándoztunk, legyen az akár virtuális, ahol menedékre lelhetünk nemcsak a napi rutin és stressz, hanem a szakmai marakodások elől is, ahol korlátlanul és kortalanul otthon érezhetjük, kibeszélhetjük, kiélhetjük magunkat, és ahová másokat is meghívhatunk, befogadhatunk: „hajléktalanokat”, de fedélre (sőt fedezékre, fedezetre) vágyókat éppúgy, mint „berendezkedetteket”, de a kimozdulás kalandjára fogékonyakat – egyszóval egy olyan helyről, ahol kissé fesztelenebbül-esztelenebbül, feszültségektől mentesebben és személyre szabottabban lehet meg-, illetve bemutatkozni, kevésbé hivatalosan, beskatulyázottan.

Az elnevezés egyébként – a benne rejlő széttartó, mégis párhuzamos tendenciákat sejtető volta miatt – többféle nyelvi kódra lefordítható: Bensőséges Társalgó, Hajléktalan Otthon, vagy (a mottóból kiindulva) Földalatti Búvóhely, Vámpírtanya...

Mit jelent a Nappali Menedékhely alapító tagja és házigazdája lenni?

A Menedékhelyet alapvetően négyen találták ki: Dankuly Csaba, Dankuly Levente, Bertók Beatrix és Bartis Noémi. Ők lennének ezek szerint az alapító tagok. Innentől fogva semmilyen különbség nincs köztük és a többi házigazda (Gonzó, Horváth Előd Benjámin, Láng Orsolya) közt. (Legfeljebb minimális, az is inkább csak a gördülékeny működés fenntartása érdekében – úgy mint: főszerk, főszerk-helyettes stb.) A házigazdaság egyfajta szerkesztői státust jelent. De vendégfogadóit és vendéglátóit is. Elsősorban emberekkel dolgozunk: még ha csak egy honlap-közlésre hívjuk is meg őket, vagy látogatnak el hozzánk, ezt mindig megelőzi egy beszélgetés, esetleg vita a szövegek, képek megválogatásáról, és arról, hogy milyen formában jelenjenek meg az oldalon. Szóval sokat nyom a latban mindkét fél személyes szempontja, akár elfogultsága is. Nem beszélve a csapaton belüli nézet- és ízléskülönbségekről. Ezek a szellemi – esetenként szellemtelen – bokszmeccsek viszont végső soron mindig a józan megítélés és a nyitottság légkörében zajlanak, azaz vérremenősségükben is barátságosak; ha vannak is heves összetűzések, alapjáraton a végzett munka szeretete a meghatározó.

A Nappali Menedékhely szemléletformájában: egyedi, kortalan és korhű. Hogyan sikerül reflektálni az egyediségre, kortalanságra és korhűségre? Mennyire tudatos és tudattalan ez a folyamat?

Az egyediség nehezen megfogható valami. Lehet, hogy lehet tudatosan törekedni rá, ám nem biztos, hogy azt éred el. És lehet, hogy nem törekedsz rá tudatosan, mégis valahogyan eléred. Nyilván tudatos és tudattalan összetevőkből áll, alakul, épül (esetenként akarva-akaratlan leépül). Ha valamit elkezdünk, valamire vállalkozunk, a tudatosság, tervszerűség mellett mindig vannak tudattalan, tervezetlen tényezők, meglepetések, csodák, balesetek. A cél számunkra az, hogy különböző korú és korból származó szerzők/művek kerüljenek egymás társaságába látszólagos rendezetlenségben, azaz mintegy egyenrangúként (vagyis mindaz, ami olvasmányainkból és a jelenvaló világból spontánul körülvesz minket), a kor- és korszakhatárok átjárhatóak, de ütköztethetőek is legyenek, a régi újszerűségre, az új pedig valamiféle régiségre tegyen szert, helyet találjon magának…

A hiányt is megpróbáljuk a hasznunkra fordítani, abból is építkezünk: pl. ha épp nincs kéznél egyetlen szerző sem (ami eddig elég ritkán fordult elő), akkor gyorsan „meghívjuk” valamelyik házigazdát vagy partnert, hogy – ha már túl sokat szerepelt a saját neve alatt – bukfencet vetve álneves szerzővé változzék, és írjon, fordítson, fényképezzen, „nekünk” valamit. Egy ilyen átlényegülés, ugye, szintén hozzájárul az irodalom és a művészet gazdagodásához; de egyben az öngazdagodáshoz is.

A Nappali Menedékhely irodalmi-művészeti portálnak a szerkezete rendkívül nyitott.
a. a Vendégeink névsorában Cortazár, Horatius és Rilke neve is ott található a kortársak neve mellett, így idősíkok találkoznak...

b. a Terepszemle gazdag műfajskálája talán összetettségében válik végtelenné...

c. a Kijáratok rovat : újabb végtelen...

*Ez a nyitott szerkezet önmagát strukturálta, vagy így álmodtátok meg?
*Külön cél, hogy műhelymunkára, kreatív írásműhelyre ösztönözzétek a látogatókat? Illetve ez is mennyire tudatos/tudattalan/mennyire (aktuális ) kihívás?

A blogolás, honlapozás a korlátlan lehetőségek terepe... Legalábbis az internet ezt simán el tudja vagy be tudja nekünk adni. Ezért ezen a téren inkább az önkorlátozás a nehezebb feladat, a nagyobb kihívás. A Vendégeink névsora annak függvényében bővül, gazdagodik, hogy kiket tartunk érdemesnek meghívni (beleértve múltbeli szerzőket is!), vagy a felkéretlenül jelentkező szerzők közül (beleértve a múltbelieket is!) kiket érdemesítünk közlésre. Ehhez hozzátartozik, hogy ilyen vagy olyan okokból (mert mondjuk nem tudunk tiszteletdíjat adni, vagy mert a felkért szerzőnek épp nincs friss írása, netán elérhetetlen) nem mindenki megy bele a buliba, ez pedig a névsor szegényedéséhez vezet. Az önkorlátozáson kívül tehát más korlátozó tényezők is hozzásegítenek a végtelenség illúziójának elkerüléséhez... A Terepszemle műfaji összetettsége, sokirányúnak tűnő szórtsága a számtalan címkézési lehetőség miatt keltheti a végteleníthetőség látszatát... Ám itt is ügyelünk az arányokra: a merev műfaji behatárolást feltétlenül kerülve minden esetben legfeljebb egy-két laza címkét alkalmazunk, az olvasók megítélésére bízva a műfaji behatárolást, a kategorizálás műveletét – ha egyáltalán szükségesnek vélik végrehajtani. A Kijáratok menüsort tetszés szerint vég nélkül (már ameddig ugye a blogrendszer engedi) bővíthetnénk, viszont ezzel rögtön meg is fosztanánk az érdekességétől (egyediségétől?). A logók egyike-másika (pl. Látó, Műút, Echinox) kölcsönös megállapodás eredményeként, csere révén került fel az oldalra, a többit meg elkértük, nem tettük ki csak úgy, saját elhatározásból. (Esetleg egyet-kettőt na, de remélhetőleg az érintettek nem haragszanak ránk ezért.) Számunkra ennek is van egy marketingje. Aztán meg mindig jó, ha egy épületen vannak kijáratok, így hát a szűkösség, bezártság-érzés elkerülése végett mi is nyitva hagyunk (felejtünk?) néhányat...

Nem tekintjük külön célnak, hogy műhelymunkára ösztönözzük a látogatókat, a jelek szerint ugyanis magának az oldalnak van egy munkára ösztönző kisugárzása. Ez több esetben is bebizonyosodott: pl. nem egy olvasónk a Menedékhely „lapozgatása” közben kedvet kapott az írásra, el is küldte nekünk kész szövegét vagy szövegeit, ezek néha sikerültek, máskor kevésbé sikerültek voltak, de mindenképp tele friss, alkotó energiákkal; vagy amikor a 18+ „számot” állítottuk össze, nemcsak irodalmárokat hívtunk meg, hanem irodalmon kívülieket vagy annak peremén tevékenykedőket (bloggereket) is, akik mégis egy íróember elhivatottságával álltak hozzá a témához, és nem is sikertelenül.

Az alagsorunkban található MűHelyünk elvileg mindenki előtt tárva-nyitva áll a közös munkára, ámbár eredetileg belső megmérettetés céljából hoztuk létre (Vitus Ákosé az érdem, aki egy beszélgetés során javasolta, hogy legyen a Menedékhelynek egy ilyen, a csapattagok közti erődemonstrációnak helyet adó részlege). Sajnos egy ideje ellustultunk, az Alagsorba nemigen járunk le lazításképp pingpongozni egyet. De még le fogunk. Mert még vannak kijátszatlan húzásaink!

Fotó: Moving Terrorist