Charles Dickens


GYEREKEK!


A mi Urunk élete


1.


Kedves gyermekeim,

szívből vágyom rá, hogy ti is megtudjatok egyet s mást Jézus Krisztus történetéből, mert mindenkinek illik tudnia róla. Soha nem élt ember a földön, aki annyira jó, szelíd és irgalmas volt, mint Ő, és aki annyira szívén viselte a bűnös, beteg és nyomorult emberek sorsát. Mivel Ő most már a mennyországban van, ahova mindannyian kívánkozunk, hogy halálunk után egybegyűlhessünk, és örökre boldogok lehessünk együtt, el kell mondanom nektek, kicsoda volt Ő és miket cselekedett, máskülönben nem is sejthetitek, milyen csodálatos hely a mennyország.

Jézus hosszú-hosszú idővel, majdnem kétezer évvel ezelőtt született Betlehemben. Az édesanyja és az édesapja egy Názáret nevű városban élt, ügyes-bajos dolgaik azonban arra késztették őket, hogy Betlehembe menjenek. Jézus apját Józsefnek, anyját pedig Máriának hívták. Betlehem városa olyannyira zsúfolva volt emberekkel, akiket ugyancsak különféle teendőik vonzottak oda, hogy Józsefnek és Máriának már nem jutott hely sem a fogadóban, sem valamely házban. Kénytelenek voltak hát egy istállóban meghúzódni, és itt született meg Jézus Krisztus. Nem volt ezen a helyen sem bölcső, sem ágyacska, ezért Mária a kisdedet egy jászolba, azaz egy lóetető vályúba fektette, ahol a kisfiú azonnal elaludt.

Amíg a gyerek aludt, néhány pásztor közeledett feléjük a mezőn, ahol a juhnyájat őrizve egy fényes és szépséges angyalt láttak, akit maga Isten küldött hozzájuk. A pásztorok először megijedtek, és a földre borulva eltakarták az arcukat. Az angyal azonban így szólt hozzájuk: „Ma a közeli Betlehem városában egy fiú született, aki felnevekedvén olyannyira jó lesz, hogy Isten úgy fogja szeretni őt, mint a tulajdon fiát. E fiú arra fogja tanítani az embereket, hogy szeressék egymást, és ne veszekedjenek, sem pedig ne sértegessék vagy bántalmazzák egymást. A neve Jézus Krisztus lesz, és az emberek megemlékeznek majd róla imáikban, mert tudni fogják, hogy Isten szereti e nevet, és ezért nekik maguknak is szeretniük kell.”

Az angyal ezután azt mondta a pásztoroknak, hogy keressék meg az istállót, és nézzék meg a gyermeket a jászolban. A pásztorok így is tettek – az istállóba érve térdre borultak az alvó gyerek előtt, és így szóltak: „Isten áldja meg e gyermeket!”

Abban az időben az ország legnagyobb városa Jeruzsálem volt – mint ahogy London a legnagyobb város Angliában –, és itt lakott a király, akit Heródesnek hívtak. Egy nap egy távoli, keleti országból felkerekedett három bölcs, és elmentek Jeruzsálembe Heródeshez. Így szóltak hozzá: „Láttunk egy csillagot az égen, mely hírül adta nekünk, hogy Betlehemben egy gyermek született, aki nagy emberré válik, és akit mindenki szeretni fog.” Amikor Heródes király meghallotta ezt, irigységre gerjedt, mivel rendkívül gonosz ember volt. Úgy tett azonban, mintha örülne, ezért azt kérdezte a bölcsektől:

– Hol található ez a gyermek?

– Nem tudjuk – válaszolták a bölcsek –, de a csillag bizonyára elvezet majd minket hozzá, ugyanis mindvégig előttünk haladt, most pedig megállt az égbolton.

Ekkor Heródes arra kérte őket, hogy kövessék a csillagot, hátha csakugyan elvezeti őket a gyermekhez, és megparancsolta nekik, hogy amint megtalálták, azonnal adják a tudtára. A pásztorok elindultak hát, a csillag pedig előttük haladt az égen, mígnem megállt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Mindez hihetetlenül csodálatosnak tűnt számukra, de maga Isten rendelte így.

Amikor a csillag megállt, a bölcsek bementek az istállóba, és ott találták a gyermeket az anyjával, Máriával. Szeretettel meghajoltak előtte, majd drága ajándékokkal halmozták el. Aztán ismét útra keltek, de nem tértek vissza Heródes királyhoz, mert rájöttek, hogy irigy természetű, noha ő nem adta jelét ennek. Így hát folytatták útjukat az éj leple alatt, más úton térve vissza a hazájukba.

Miután eltávoztak, egy angyal meglátogatta Józsefet és Máriát, s azt mondta nekik, vigyék a gyermeket az Egyiptom nevű országba, mert Heródes meg akarja őt ölni. Elindultak hát ők is, vagyis az apa meg az anya a kisdeddel, és éjnek idején Egyiptomba menekültek.

Amikor azonban a kegyetlen Heródes látta, hogy a bölcsek nem tértek vissza hozzá, és így nem tudhatta meg, hol található a gyermek Jézus Krisztus, magához hívatta a katonáit és azok feletteseit, s megparancsolta nekik, menjenek el és öljék meg a birodalomban az összes két éven aluli fiúgyermeket. A király gonosz emberei pedig eszerint cselekedtek. Az anyák rémülten szaladgáltak az utcákon gyermekeikkel a karjukon, igyekeztek megmenteni kisdedeiket, elrejteni őket pincékben és barlangokban, ám mindhiába. A katonák kardjukkal lekaszaboltak minden gyermeket, akire csak rátaláltak. E borzalmas öldöklést „Az ártatlan gyermekek lemészárlásának” nevezték, mivel szegény kisgyermekek ártatlanok voltak, akár az angyalok.

Heródes király abban reménykedett, hogy katonái Jézus Krisztust is meggyilkolták, de mint tudjuk, nem így történt: a gyermek a szüleivel biztonságban Egyiptomba menekült, és ott élt velük, amíg a gonosz Heródes király meghalt.



2.


Amikor Heródes Király meghalt, Józsefet ismét meglátogatta egy angyal, és tudatta vele, hogy most már visszatérhet Jeruzsálembe, mert nem kell aggódnia többé a gyermek sorsa miatt. Így hát mindhárman – József, Mária és fiuk, Jézus Krisztus, kiket általában a szent családként emlegetnek – felkerekedtek és elindultak Jeruzsálembe. Hallván azonban út közben, hogy a gonosz Heródes király fia az új uralkodó, s attól való félelmükben, hogy netán ő is ártani akar majd a gyermeknek, visszafordultak, és Názáret felé vették útjukat. Itt telepedtek le, és itt éltek mindaddig, amíg a gyermek betöltötte a tizenkettedik évét.

Ekkor József és Mária útra keltek, hogy részt vegyenek egy vallásos ünnepségen a jeruzsálemi templomban – melyet úgy képzeljetek el, mint a mi legnagyobb templomainkat vagy még inkább katedrálisainkat –, és magukkal vitték Jézus Krisztust is. Az ünnepség végeztével elindultak, hogy visszatérjenek Názáretbe, de nem egymagukban, hanem több barátjuk és szomszédjuk társaságában, ugyanis akkoriban az emberek a tolvajoktól való félelmükben csoportokba verődve utaztak. Az utak tele voltak veszélyekkel és nem voltak oly biztonságosak, mint manapság, sőt maga az utazás is sokkalta nehezebb volt.

Egész napon át rótták az utat, észre sem véve, hogy Jézus nincs közöttük. Nem csoda, hiszen a társaság olyannyira nagy volt, hogy azt gondolhatták, bizonyára a többiekkel van, még ha szem elől vesztették is. Mikor azonban rájöttek, hogy Jézus csakugyan eltűnt, hatalmas nyugtalanság fogta el őket, ezért tüstént visszatértek Jeruzsálembe, és minden zugot felkutattak érte. A templomban bukkantak rá végül, ahol néhány tudós társaságában üldögélve Isten jóságáról és annak szükségességéről beszélt, hogy mindannyiunknak imádkoznunk kell Hozzá. E tudós embereket Doktoroknak nevezték, ám nem abban az értelemben voltak ők doktorok, ahogyan ma értjük e szót – ugyanis nem betegeket gyógyítottak, hanem a nép azért hívta őket így, mert igen bölcsek és tanultak voltak. Jézus pedig akkora bölcsességről és ismeretről tett tanúságot mindabban, amit mondott nekik és kérdezett tőlük, hogy mindannyiuknak valósággal elállt a lélegzete a csodálkozástól.

Megtalálván a gyermeket József és Mária visszatértek Názáretbe, és ott éltek, amíg Jézus be nem töltötte a harmincadik évét.

Élt abban az időben egy igen derék ember, akit Jánosnak hívtak. János egy Erzsébet nevű nőnek, Mária unokatestvérének volt a fia. Az emberek akkoriban olyannyira gonoszak és erőszakosak voltak, oly kíméletlenül gyilkolták egymást, s nem teljesítették az Isten iránti kötelességüket, hogy János elhatározta, szertejár az országban Isten jóságát hirdetve, és arra kérve mind a férfiakat, mind pedig a nőket, hogy javuljanak meg. És mivel jobban szerette őket még önmagánál is, és nem törődött a saját hasznával, amikor jót cselekedhetett velük, igen szegényesen öltözködött, csupán egy teveszőr ruhát viselt, és sáskákkal táplálkozott, melyeket az utjai során talált, meg mézzel, amit a vadméhek hagytak a fák üregeiben. Ti bizonyára még sosem láttatok sáskát, hiszen a sáska csak az olyan távoli országokban él, mint e Jeruzsálem melletti. Talán tevét sem láttatok még, bár nem kizárt, mivel tevét olykor a mi országainkba is hoznak, és ha akarjátok, elvihetlek titeket az állatkertbe, ahol megtekinthetitek.

Mármost, Jeruzsálemtől nem messze volt egy folyó, melyet Jordánnak hívtak. János e folyó vizében megkeresztelte mindazokat, akik hozzá jöttek és megígérték, hogy megváltoztatják az életüket. Rengetegen járultak János elé, valóságos tömegekben özönlöttek hozzá az emberek. Jézus is köztük volt. Amikor azonban János meglátta őt, így szólt hozzá:

– Hogyan keresztelhetnélek meg én téged, amikor nálam sokkalta jobb vagy?

– Engedj most, mert ez illik hozzánk.

Így hát János megkeresztelte őt. Mihelyt Jézus megkeresztelkedett, megnyílt a menny és egy gyönyörű madár, mint valami galamb aláereszkedett, az egek magasából pedig Isten hangja hallatszott:

– Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.

Jézus ezután eltávozott a pusztába, egy távoli, lakatlan helyre, s negyven napon és negyven éjszakán át ott maradt. Mindez idő alatt szüntelen imádkozott, hogy hasznára lehessen minden nőnek és férfinak, s a jóra taníthassa őket, hogy majd haláluk után ők is elnyerhessék a mennyei boldogságot.

Amikor elhagyta a pusztát, elindult meggyógyítani a betegeket. Isten ugyanis akkora hatalommal áldotta meg őt, hogy egyszerű kézrátétellel képes volt meggyógyítani minden embert, visszaadni a vakok látását, meg mindenféle csodás és magasztos dolgot cselekedni, amelyekről nemsokára szót ejtek, és amelyeket Jézus csodatetteinek nevezünk. Szeretném, ha észben tartanátok a „csodatett” szót, mert még használni fogom. Tudnotok kell róla, hogy valami igazán rendkívülit jelent, ami nem lehetséges Isten akarata és segítsége nélkül.

Jézus az első csodát egy Kána nevű városkában tette, ahová egy esküvői lakomára volt hivatalos az édesanyjával, Máriával együtt. Az eset úgy hozta, hogy elfogyott a bor, s amikor Mária ezt megtudta, odament Jézushoz és szólt neki. Már csak hat vízzel teli kőveder maradt. Jézus azonban kezével megáldotta a vedreket, mire a víz máris borrá változott. Olyannyira jó volt ez a bor, hogy az ünneplők megittasulva dicsérték.

Való igaz, Isten maga áldotta meg Jézust a csodatevés hatalmával, ő pedig azért vitte véghez csodáit, hogy az emberek megtudják, nem egy egyszerű emberrel van dolguk, hanem Isten küldöttével, akinek hihetnek a tanításaiban.

Sokan hallván Jézusnak e csodatettéről és gyógyításairól, csakugyan elkezdtek hinni benne. Bármerre járt, nagy sokaság követte őt az utcákon és országutakon.



3.


Jézus ezután kiválasztott tizenkét jóravaló szegény embert, hogy elkísérjék őt útjain és tanítsák az embereket. E tizenkettőt tanítványoknak vagy apostoloknak hívták, és Jézus azért választotta őket a szegények közül, hogy mindenkor – akkor is és a későbbi időkben is – reményt meríthessenek abból, hogy a mennyország ugyanúgy megilleti őket, mint a gazdagokat. A tanítványoknak azt is hirdetniük kellett, hogy Isten nem tesz különbséget az emberek közt, éppúgy szereti a szép ruhákat viselőket, mint azokat, akik mezítláb vagy rongyokba öltözötten járnak. A legnyomorultabbak, legrútabbak, legnyomorékabbak és legboldogtalanabbak, akik csak e világon élnek, makulátlan angyalokká válnak a mennyországban, ha életüket megjobbítják itt a földön. Sose feledjétek ezt, ha majd felnőttök. Kedveseim, sohase viselkedjetek gőgösen vagy rosszindulatúan egyetlen szegény emberrel sem, ne bántsátok a nyomorúságban élő asszonyokat és gyermekeket. Ha ők gonoszul bánnak veletek, gondoljatok arra, hogy talán jobbak lennének, ha jóindulatú barátaik lettek volna, vagy kényelmesebb körülmények közt, jobb családban nevelkedtek volna. Igyekezettek hát mindig szép szavakkal jóra bírni, sőt tanítani őket, és ha tehetitek, enyhíteni a fájdalmaikon. Amikor pedig mások rosszat mondanak a szegényekről és nyomorultakról, gondoljatok Jézus Krisztusra, aki nem vetette meg őket, hanem közéjük ment, és tanította őket, méltónak tartva mindannyiukat a gondoskodására. Legyetek ti is könyörületesek hozzájuk, s fogjátok pártjukat.

A tizenkét tanítvány nevét is hadd mondjam meg végre: Simon Péter, András, Jakab (a Zebedeus fia), János, Fülöp, Bertalan, Tamás, Máté, Jakab (az Alfeus fia), Taddeus, Simon (a Kananeus) és Júdás Iskáriótes, aki később elárulta Jézus Krisztust, amint majd hamarosan hallani fogtok róla.

Az első négy tanítvány szegény halászember volt, a hajóikban ültek a tenger partján, és a hálóikat foldozgatták, amikor Jézus arra járt. Meglátván őket, Jézus beszállt a Péter hajójába, s megkérdezte, fogtak-e sok halat. Péter azt válaszolta, hogy semmit se fogtak, noha egész éjszaka dolgoztak.

– Vessétek ki újból a hálókat! – mondta neki Jézus.

A halászok nyomban engedelmeskedtek, és pillanatok alatt akkora tömeg hal akadt a hálójukba, hogy több férfi erejére volt szükség ahhoz, hogy kihúzzák a vízből – a többi halász is a segítségükre sietett, de még úgy sem ment könnyen. Íme, Jézus Krisztus még egy csodatétele.

Ezután Jézus így szólt négyükhöz:

– Gyertek velem!

A halászok azonnal követték őt. Ugyanígy tettek azok is, akiket utánuk hívott el, s attól fogva a tizenkét tanítvány, avagy apostol mindig kitartott mellette.

Akkora sokaság követte őt, oly sokan kívánták hallani a tanításait, hogy Jézus felment egy hegyre és onnan hirdette nekik Isten jóságát. Ekkor hangzott el szájáról a „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...” kezdetű ima, amelyet ti is el szoktatok mondani minden este. Ezt az imádságot az Úr imájának nevezzük, mivel először maga Jézus imádkozott így, és a tanítványainak is megparancsolta, hogy e szavakkal imádkozzanak.

Amikor aláereszkedett a hegyről, odament hozzá egy ember, aki egy borzasztó betegségben szenvedett, azaz leprás volt. A lepra abban az időben nagyon elterjedt betegségnek számított, s akiket megtámadott, azokat leprásoknak nevezték.

A szerencsétlen ember Jézus lábai elé borult, és így szólt:

– Uram, ha akarod, meggyógyíthatsz!

Jézus szánalommal telve, mint mindig, kinyújtotta a kezét, és ezt mondta a betegnek:

– Akarom. Gyógyulj meg!

A betegség e szavakra azon nyomban elillant, és az ember ott helyben meggyógyult.

Ez után Jézus a tanítványaival együtt bement egy házba, hogy kipihenje magát, mivel a nagy sokaság mindenhová követte. Amint ott üldögélt, néhány férfi jött hozzá, egy ágyban fekvő súlyos beteget hozva. A szerencsétlen ember súlyos paralízisben, azaz bénulásban szenvedett, egész testében remegett, és sem járni, sem mozogni nem tudott. A tömeg azonban annyira eltorlaszolta az ajtót és az ablakokat, hogy nem tudtak bemenni hozzá, ezért aztán felmásztak a ház tetejére, mely nem volt túl magas, és a cserepek között leeresztették az ágyat a beteggel abba a helyiségbe, amelyben Jézus tartózkodott. Jézusban, amint meglátta őt, mély szánalom ébredt, ezért így szólt hozzá:

– Kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza!

A férfi azonnal fel is kelt, s teljesen meggyógyulva kiment, áldva Jézust és dicsőítve Istent.

Egy százados is megkereste Jézust, vagyis egy tiszt, akinek száz katona állt a parancsnoksága alatt.

– Uram – mondta neki –, a szolgám bénán fekszik otthon, és szörnyű kínjai vannak.

Jézus így szólt hozzá:

– Elmegyek, és meggyógyítom.

De a százados ezt felelte rá:

– Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám.

Ekkor Jézus, megörülve, hogy a százados oly buzgón hisz benne, azt mondta:

– Úgy legyen!

És csakugyan, a szolga még abban a pillanatban meggyógyult.

Mindazok közül azonban, akik Jézushoz jöttek segítségért, egy sem volt olyannyira megszomorodott és kétségbeesett, mint Jairus, a zsinagógai elöljáró, aki sok-sok ember fölött volt úr. Kezeit tördelve, esedezve borult Jézus elé.

– Ó, Uram – kiáltotta –, az én egyetlen kislányom, az én szép, jóságos és ártatlan kislányom meghalt. Ó, jöjj, jöjj el hozzá, és tedd rá áldott kezed, hogy felébredjen halálos álmából, és megörvendeztessen minket, engem meg az édesanyját. Ó, Uram, ha tudnád, mennyire szeretjük őt, mennyire a szívünkhöz nőtt, s lám, most holtan fekszik!

Jézus azonnal követte őt, és a tanítványai is vele tartottak. Az elöljáró házához mentek, ahol az egybegyűlt barátok és szomszédok szívszaggatóan sírtak és jajgattak a szobában, amelyben a halott kislány feküdt. Halk, szelíd zene hallatszott ugyanakkor, mivel akkoriban így gyászolták a halottakat. Jézus, szomorúan a kislányra tekintve, vigasztalólag ezt mondta a szülőknek:

– Nem halt meg, csak alszik.

Aztán megparancsolta, hogy mindenki hagyja el a szobát, majd odament a halott gyermekhez és megfogta a kezét. A kislány szempillantás alatt ép-egészségesen talpra állt, mintha csak szendergésből ébredne. Ó, micsoda felemelő látvány lehetett, amikor a szülei magukhoz ölelték és elhalmozták csókjaikkal, nem győzvén hálálkodni Istennek és az ő fiának, Jézus Krisztusnak ekkora irgalomért!

Tudnotok kell, hogy Jézus mindvégig irgalmas és szelíd volt. Mivel pedig annyi jót cselekedett, s arra tanította az embereket, hogyan szeressék Istent és reménykedjenek abban, hogy haláluk után a mennyországba jutnak, mindenki úgy hívta őt: a mi Megváltónk.



Dankuly Csaba fordítása