Balázs Imre József
A költő ujjlenyomata
Az irodalomtörténet viszonyok története is. Az egyik ilyen viszony irányultsága a hatalom felé mutat. Az írók koronként kísérletezgetnek azzal, hogy meddig lehet elmenni az írásban: meddig tekinti a hatalom saját felségterületének a szövegek gondozását és értelmezését.
Geo Bogzáról kevesen tudják, hogy mielőtt nekiállt volna megírni unalmas útleírásait és riportkönyveit, börtönben is ült korai avantgárd versei szabadszájúsága miatt. 1928: folyóiratot szerkeszt Câmpinán Urmuz címmel, több írást szentelve a román irodalom nagy különcének. 1929: kiadja első verseskötetét Jurnal de sex (Szexnapló) címmel. 1933: megjelenik második kötete, a Poemul invectivă (Szitokvers). E könyv miatt csukják le.
De nem mindegy, hogyan. A szerzőt már az első kötet után megintették finoman: ejnye-ejnye, valami nem jól van ezekkel a versekkel, vigyázni kellene egy kicsit a közerkölcsre is, mert átnevelés lesz a vége... A kritika sem kényeztette Bogzát, George Călinescu például ezt írta: „Geo Bogza úr versei nem mutatnak túl a pikáns fotók kommersz jellegén.” (A második kötettel kapcsolatban még egyértelműbb az – irodalmi szférából kilépő – ítélete: „A zongorával rendelkező polgárlányoknak azt ajánljuk, ne fogadják Bogza urat otthonukban.”)
Bogza nem lett volna vérbeli avantgárd költő, ha nem használja fel ezeket a reakciókat valamire. Az avantgárd irodalomnak hiányérzete volt az irodalommal szemben, megpróbálta bekebelezni a nem-irodalminak számító szférát, a kontextust is. Így juthatott Bogzának eszébe, hogy második kötetében leközölje saját digitális ujjlenyomatait – vállalva a botrány (nemcsak az irodalmi mű) szerzőségét is.
A hatalomnak persze nincs humorérzéke. Jorge abbé A rózsa nevében a nevetés könyvétől védi rendtársait. Az újabb hatalom-reinkarnációk sem viselik jól a humort vagy az iróniát. Geo Bogza gesztusát betű szerint olvasta a hivatal, mint a könyv szerzőjének feljelentését önmaga ellen. Így vált a költő ujjlenyomata egy performansz részévé, amely elszakadva alkotójától, elkezdte a saját útját járni az utilitaritás, az ujjlenyomat felhasználhatósága mentén.
Geo Bogzát nem versei, hanem nevetése miatt zárták börtönbe. A nevetés félelmet kelt a humortalanokban.
Geo Bogza
Kockakő. Ősz
(Piatră cubică. Toamna)
Mint egy üstökös csóvája, olyan hosszú ez az ősz…
Annyi a nedvesség, annyi a hideg, mikor esik. Mennyire
sajnálom szegény távírópóznákat. Ha lenne pénzem,
mindegyik kapna tőlem egy-egy óvszert.
Jaj, az ősznek aranyfoga van. Sosem felejtem el
a mosolyát, mely sárga, mint a tök, amelyet gyermekként eszegettem.
Engedje meg, kisasszony, hogy felajánljam
lelkem, saját kezű aláírással.
Úgy kések le ősszel minden napról, mint a vonatokról.
Szeretem a gyilkosságokat, mert erősek, akár a levegő
elektromos kisülései.
A szív egy bordély, kapujában a vér vörös lámpája.
Szép a tőr, mint menyasszonyod keze,
átszakítja melleden a járvány függönyét,
húsod virágcserép, véred szekfűként tör elő
milyen nevetségesek aztán a rendőrök.
Az elszabadult csend
(Tăcerea dezlănţuită)
„Sokszor a hangomat próbálgatom, s eljön majd a nap
mikor torkom agyaghangokkal felel majd nekem.”
Saşa Pană
Most, mondta a költő és valóra váltotta álmát az egyetemes csendről
foga közé szorította a gégerozsda-elixírt
s beültette a hangoskodók testébe mint egy mirigyet
és másnap a város rettegve hánykolódott
a szörnyű csend amellyel barátaikat és kutyáikat kínozták
penészként terjedt a fecsegők hangjában
egy nő nevetni akart és nevetése vattából volt
egy gramofonlemez némán forgott a tehetetlen tűk alatt
megnyíltak az ajkak és egyetlen szót sem tudtak kiejteni
nőtt a csend a házakban a torkokban
zaj híján a fülek hervadtan hulltak le a fejekről
s a kutyák a sáncokban marcangolták őket
az emberek rémülten rugdosták a kerítéseket s a konzervdobozokat
valaki ablakokat tört be puszta ököllel
de egyetlen hangot sem tudtak kifacsarni az anyagból
az égből madárrajok csorogtak alá fulladozva a bennük rekedt énektől
az állomáson vonatok ütköztek össze mint a bogarak
az embereket őrület kerülgette hallani akartak mindenáron
felrobbantottak egy házat pitypangbóbitákra esett szét
akkor lerombolták a nagy tornyot a város közepén
s a torony leomlott betemetve a teret és a házakat
anélkül hogy reccsent roppant volna valami a téglák közt
minden perccel nőtt a szomjúság a zaj iránt
akkor az emberek revolvert nyomtak a dobhártyájukhoz
és sápadtan hulltak az árokba anélkül hogy bármit hallottak volna
a várak egymást rombolták le gránátokkal robbanószerekkel
egy iszonyú kacaj hullámzott végig a föld felett
de a csend óriási, kínzó, idegtépő volt, a költő akarata szerint.
A titokzatos buştenari-i gyilkosság. A hatóság nyomoz
(Misterioasa crimă din comuna Buştenari. Autorităţile au deschis o anchetă)
Ion Anton Boşilcă, 21 éves fiatal férfi,
gépészi tehetséggel megáldva, de még olajozói munkakörben,
vastag ajkakkal, acélos izmokkal
és néhány húggal megáldva, akik közül egyik szebb, a másik csúnyább,
a harmadik pedig kancsi,
de mind rothadt lelkűek, akár a hullott alma –
Ion Anton Boşilcă (f. év) június 9-én, vasárnap
miután véget ért a tánc a faluban
hogyhogy egyedül indult el az erdőn át
és hogyhogy nem tért haza?
Félelmekkel teli vasárnap éjjel,
puskadörrenéssel teli éj.
Csak három nap után találtak rá egy olajosgödörben
feje a sötétbe veszett
lábai ágaskodtak csak az égre mint a kétségbeesés
a húgai is hegyesorrú sárga cipőjéről ismerték fel.
Sikolyaik akkor kések voltak szabdalták az eget
s láttam őket legurulni a dombtetőről.
Igen, kisasszony, gurulva jöttek lefelé, mint valami kövek.
A lánytestvéreknek nem segített senki
vonaglottak mint a giliszták a földben
s az emberek beszélték ők ölték meg bátyjukat
számtalan szeretőjükkel hogy ne szólhasson bele ügyeikbe
bátyjuk hogyha hazatért a szondától fekete munkájából
a tyúkoknak is enni adott
közben a lányok vendégeikkel foglalták el maguk
és egymás hegyén-hátán feküdtek aztán az egyetlen szobában
az erdőszéli romos háztető alatt.
Ion Anton Boşilcă úgy hagyott egy lányt
a megölt fiú bűnéről nem beszélt senki
bár meglehet a hasas lány apja
várta őt az erdőben a puskájával
és.
De nem derült ki semmi
akkor sem mikor a hét vége felé
megjött a hatóság egy kissé ittasan
(annyi a hegy s völgy Buştenari-ig, annyi a kocsma)
és kihúzták, kinyújtóztatták a fekete, elrohadt testet
késekkel szabdalták őt, koponyáját fűrésszel
(az orvos úgy tartotta agyvelejét tenyerén ahogy értékes gyöngyöket szokás)
tizennégy lyukat leltározva végül fel
s tizennégy sörétet
a máj közelében.
Aztán visszavarrták a testet
és átadták a testvéreknek mondván: tegyétek koporsóba.
És a lányok sírtak: nincs koporsónk és pénzünk sincs hogy csináltassunk.
Aznap éjjel Veta, a legszebbik közöttük
egy szondamunkásra vadászhatott
ki messze a hegyekben hagyta asszonyát
az olajtartály árnyékába húzta őt
és finoman combjához tapadva mondta:
szerelmem ma annyit ér mint egy koporsó.
Balázs Imre József fordításai