Nappali Menedékhely - irodalom & művészet

Vitus Ákos

Ami a vizek felett lebeg

A kút, ahol az úr megvakult – volt a könyvnek a neve, kifestőskönyvek remeke volt, az író mesélt, az olvasó a mesét kifestette. Mára, sajnos, egy példánya sem létezik már, a pápák mindet elégették, mondhatnád, senkiföldje az egész világ. Az életnek nincs vége, a fejemen a haj nő tovább, mondhatnád, való igaz, nem mindenki kopaszodik meg, mielőtt elrohadna. Merni a művészet. „Amikor ő meghal, elhúzzák a függönyt” – a rendetlenségben a szépség, így színezett mindenki az ősidőktől majdnem máig. Ma? Ma élettelen kérgek sokasága várja, hogy a méhből egyenest beléjük pottyanj. Ó, nézd, a sötétben hogy veri a fejét az oroszlán a tetemekből épült falba, nem tapogatózik, csak a nekrofilek tapogatják előszeretettel az oszlás nedvedző gyönyöreit, nemde? Kérdezd inkább a következőt: miből van a mondat? A mondat vulgárvarázslatból készül. Miből van ez a történet? Madarakból, mondom, kivételesen a madarak könyvéből másoltam be mindenik kis részét, ahol a szarka a temetőben csőrével zúzza be a galambnak a koponyáját, ahol a fészekben az éhesen vijjogó csibék hiába várják ma haza anyjuk, ahol az ének az íratlan törvény. Mi történik ebben a történetben? Ugyanaz, mint mindegyikben, a nap a földön árnyékot vet, a hős akkor piszkálja ki orrát, amikor nem látszik, a mesélő mindenkit átver. Értem. Érthetetlen dolgok hangzanak el manapság az utcán, a közértben, a kocsmapultok fölött, a föld négy sarkából hozzák a szelek az aggasztó híreket a szeretet új korszakának feltartóztathatatlan érkeztéről, a madarak riadtan röppennek fel, amikor átseprik ezek a szelek a várost. Hallottad már a csuklyás gémek gyászdalát a kék erdőben, haver? Nem, a feleségem nem engedi, hogy kimenjek és meghallgassam. A feleséged kövér, büdös, és ocsmányságokat terjeszt rólad a hátad mögött, haver. Tudom, de én úgy szeretem, hogy egyszülött fiamat adtam neki vacsorára tegnap. Tegnap, holnap, tegnap, holnap, mikor lesz már vége ennek a komédiának, egyszer s mindenkorra, a sírra vágyok, hát nem fogod fel?, a sírra vágyok, s el is indulok most rögtön, hogy megássam magamnak. Azzal a feldúlt tudós a sűrű pusztának nekivágott, minden vagyonát otthagyva, hogy a szegények majd egymást megölhessék érte, nekünk viszont ennél fontosabb dolgunk van. Mert kérdem én, létezik-e tüdő, mely ne kérdezne semmit, s ha igen, hogy sajátíthatjuk el a gondolatolvasás fennkölt művészetét mi is? Nem tudom. De van egy érzék, mely kétségtelenül az emberiség legféltettebb kincse. Legyetek rá büszkék, ha bírtok.

Az úr tizenkét éve a csatornában lakik. Egereket eszik, és ami kisállatot lehúznak a gazdagok a vécén. Így járja a labirintust, nap mint nap, míg egyszer kihalász egy döglött aranyhalat, az markában megrándul, majd így szól: Az agyadat akarom, ember! Azzal szájába beugrik, s a garatján át kisagyáig rágja mohón útját, megesz minden idegsejtet, s a gyulladástól felgyűlt gennyben elégedetten ússza újdonsült otthonát körbe. Az úr minderről persze nem tud. Ő azt hiszi, a pajzán kis aranyhal felsértette ugyan torkát, csúnyán, majd akut ételmérgezésen keresztül lázas fejfájást okozott neki. Az egzotikus falatoknak ez a rizikója, az élet nem egy habostorta, jó rég megtanulta. Az élet a szennygőzben lebeg. Fent tudni maradni vele, úszni vele, le a mélybe, a fenékig ússzál le velem, súgja füledbe a vizeknek kék hölgye, merülj velem, és én felfedem neked a titkot. Szépsége a pápák szörnyű lázálmait fűti. S mi vagy te? Te lusta mamut, te szentséges merülő, feledékeny pondró, sirályok vagy polipoknak étke, nem lennél inkább egy vírus? Gyere el az új templomba, ne fintorogj, nincs egy hang, aki ott prédikálna, nincs egy tiltás, amit észrevennél, nincs ördög, nincs ítélet, csak hallhatatlan fehér zaj van, s láthatatlan halak. Pucér ember, ne piszkáld az orrod! Hányszor figyelmeztessem még? Hétszer? Hetvenhétszer? Hétszer hetvenhétszer? Hogy jutunk így el a végig? Nézd, hogy vonaglik a tengerparton, azt hiszi, az égbolt tégla, s lábait a földalatti vizek húgysavoldatai mossák. Pucér ember, ne átkozódj, hogy lesz hős belőled? Nem lesz? „Amikor ő meghal, elhúzzák a függönyt.” Így mennek a buborékok felfele, mind felfele, míg ki nem pukkadnak a mérhetetlen boldogságnak színén – hangzik el az ősök ígérete, én meg annyiszor átrendeztem a polcot, hogy nem tudom már, melyik könyvben van ez. „Amikor ő meghal, elhúzzák a függönyt.” „Kérsz még mannát? Köszönöm, nem. Megbontom a sziklát.”

Az úr a pennát megragadja. Hatszázhatvanhat szót ír le, mielőtt rájönne, hogy nem tud. Most gyere hát, haver, szedjél ki a bajból, megígérem, nem leszek többé őszinte hozzád. Legyél, ami akarsz, a félelem korszaka lejárt, nálunk a válasz, világít a lábunk köze, gyere, fogózkodjál bele. Azt hittem, egy kompjúter vagy. A kompjútereknek nincsen lábuk. Az vagyok, ami vagyok, de leginkább egy madár. Nem értem. Én ember vagyok? Ember vagy, csak a fejed egy hal. Az én fejem egy piramis lesz. És a történet? A történetet elmondom most. Volt egy lány, egy gyönyörű lány, aki a szépségéről mit sem tudott, és úgy járta az erdőt, némán, egyedül, fejét örökké a föld felé lehajtva. Volt egy fiú, aki rút volt ugyan, de a szeretete akkora volt, hogy elhajtották miatta a szülei a háztól. Történt egyszer, hogy amikor a lány az ösvényt épp elhagyta, mert a fák tövéből finom gombát kívánt szedni, a fiú is arra kóborolt. Meglátta őt, és szeretete még nagyobbra megnőtt. Kívánta a lányt, kívánta a csendet, amibe a lány öltözött, hogy énekével levetkőztethesse, kívánta a rejtett gyengédséget, amit a lány a mellei közt őrzött, hogy erejét mámorba mártsa. Szerette őt, időtlenségbe fogadta egyből. Megrohanta a bokrok közül, a rongyokat letépte róla, nem hallotta visítását, zokogását, a szeretetét beledöfte, a vér lecsorgott rajta. Úgy visított viszont a lány, hogy falujának népe meghallotta, és felkerekedve, az erdőbe mind kirohantak. Meglátták, ahogy ők ketten a vérben tartják nászuk, és düh lobbant a szemük mögé, és meglendült a fejsze. A tetemet magukkal vitték, a legmélyebbik kútba dobták, kettéhasított koponyájáról elhullott a haja, a szarvain, ha éjjel besüt, megcsillan a holdfény ma is. Hiszem majd, ha látom, haver. A haj nem hullik el oly könnyen! És a toll, ami a kezedben van? A toll elszalad. A papír marad. Mindegyik képernyő kiég. Minden adat egy feladat. Segíthetek neked: választhatsz az atomlátás és a gondolatolvasás mennyei művészetei közül. Egyik sem kell. A történetet akarom, csak. Tied hát a párbeszéd aranyló ajándéka, és a folytatásnak még egy fejezete. S ha mégiscsak a vége kéne? Itt van egy mondat, ami hazugság és igazság, gyönyör és rettenet egyben: „Amikor ő meghal, elhúzzák a függönyt.”

Az úr a versnek mélyére túr. A horror. A horror. A horror úszik, mászik, repül. Nézz szét, tollak mindenhol körötted, mészárlásnak nyomai, könyvégetés hamvai, boszorkányégetés bűze. A lány történet nélkül folytatódik, kéreg lesz a bőre. Mondd inkább így: abortált magzatok serege támadott rám, míg az álom meleg vizében úsztam az éjjel. A méh gyümölcsei rohadtan esnek a földre. Elfelejtettem, mi is a mondat? A vérnász képe minden tanújának az emlékei mögé égett. Hány darabból volt az író? Kettő? Három? Megehetem őket? Nagyon éhes vagyok. Hókusz-pókusz, csoki-kókusz, nézd, ott megy a csúnya ember, halálzsákjában cinegék vergődnek. Nem látnak, nem hallanak, nem ízlelnek, nem éreznek tapintást vagy szagot. Mégsem döglöttek meg. Még nem döglöttek meg. Pecsenyeillatot érzek. Nagyon éhes vagyok. Miféle szél ez? Semmi különös, a föld peremén járunk. Hátul a romok, elől a végtelen, csillagszórós, ismeretlen dolog. Menjünk akkor vissza. Nem mehetünk innen vissza. Ránézek, és látom, hogy a nyála csepeg, kis selyemszálak lógnak le a szája szélén, és tudom, hogy felfalna mindent. A fehér galamb koponyáját. A homokot a víz partjáról. A könyvnek a bőrborítóját. A sír alján a sötét sarat. Az inat, mi a holdat tartja. Az embriót a tojás mélyén. A szűz anyának csecsbimbóját. A szívet, mi a föld alatt ég. Az égből zuhant ajándékot. A gerincen tekergő kígyót. A testből kitaszított sejtet. A testből kiszakított testet. A kígyóval kéjelgő asszonyt. Az elpazarolt magot, s azt, ami megfogantatott. A napnak finom héját. Az ősállatok emlékeit. Saját cserzett ajkát.

                                                                                                              
 

Grafika: Varga Zsófia