Nappali Menedékhely - irodalom & művészet

Horváth Előd Benjámin

MISS MORNING

Az évszakok szép lassan elruháznak,

papír színekre, szín papírra vált,

a reggelek ajkon harapnak újra,

hol véget, hol meg folytatást találsz,

ki voltál, annyi önmagad hibája...

s a frissessége tiszta, régi szárny

s ha most az egyszer nem lépsz itt tovább,

tán megbocsát, maradjon az, mit látsz,

és meghajolsz, hadd lenne bentje másé,

neked csak menned kell, nyomodban kávé

és égzúgás és tánc ás álruhák.

EGY ASZTALTÁRSASÁG KÖRÜL

(részletek)

(VERTUMNUSZ)

És jó ha változásba jár. Megéletül nagyon.

Ha minden képbe mindenképp bejátszik, mondhatom.

Ha semmiért is, mondhatom. Ha bármi bárba jár,

kipróbál és lehallgat, átlebeg, sebész, király,

ha punk, ha traktoros, ha junkie, tán Ovidius.

És kertész lesz és nőt szerel. Vagy fát, vagy puskatust.

Az évszakok körül. Tán mégis elmerül, lehűl,

de addig slideshow, képre kép, a szíve bármi szűk.

És minden évszak én vagyok, mi arcod, én vagyok.

Vagy épp nem én vagyok, más arcba így fogózkodom,

bohóckodom. De jó ez így, ha bármi bárt belaksz,

e kört leírni, hogy leülhetésbe megmaradj,

gyakorta újrakezdve. Laksz tetőn vagy szőnyegen,

kinézve minden ablakon. Mi fétised, neved,

mi hajszíned, cipőd. Egyáltalán, hogy merre mész,

kalaplag és vasárnap. Tán viszonylag vár a rév.

(KHARÓN)

Van benne elszenesedés elég, ha kútgyomor,

vedel. S enyém. Naná, hogy semmi felhajtás, dobok,

csak maszlagok. Hát elvagyunk mi itt, az én s a Sztüx,

ha tudnák hány fokos! A függőség leül velünk,

azonosul, a függőség, barátom, mind vagyunk,

egymásnak, kéz a kézben. Börtönök, papok, kapuk.

Tulajdonképpen angyalok. Mert inni művészet,

de nem mindegy kinek. Én ebből is megélhetek.

Vagy úgy hiszem. Tán tévedek. Van annyi állomás,

sok ringatás, mi szép, sok szubtilis szamárkodás,

vagyok nagy orfeum, s a lényeg: lényem úszik itt.

Naná, hogy semmi tapsvihar. Csúnyább, mit színre vitt,

leroncsol és nem vált ki sem katarzist, sem panaszt.

Hogy űr, hogy novoKain. Öl, beolt, ha jön tavasz,

tavasz, mi rég nem volt. E hely engem lecsillapít,

vedelsz és elszenelsz, teszel-viszel csak. Jó ez így.

(CHAPLIN)

Tulajdonképp nem ér a glanca semmit. Körbejár

vagy körbeszar. S a történetje régi kongatás.

Feltáncol koldus, lesz király. Elasztikus nagyon.

Zabálja és kihányja mindahány s tovább oson

és bárhogy nyújtják, visszajár. Varázsa bélyegez,

lejátssza minda koszt. Különben is, mindenki tesz

reá és benevez, bekvadrál ebbe-abba itt,

és körbevédi: ház, kobold s a pénz, ha van vizit,

bebiztosít. Fantaszta-bálba jár és összefél

titánt, bikát és al-quaidát, bármi vélemény.

Hát így vagyunk. Vagy máshogy. Egyremegy, belényegül,

kilényegül. És több öröm, ha kaszkadőr, nem ül.

De mindig körbeül. Van díva, sok-sok kiskorú,

vagy nagy, mikor mivel, van kasztanyetta, vándorút,

egy interjú, egy hollywood, erőszak, kézmosás,

hiába vérkomoly és elpapol, ha szíve más.

(PÜGMALIÓN)

Szoborba, történetbe így beélni. Az enyém.

Elnézem, eljavítgatom. Fantáziálva rég,

ha egy vagyok, hát egyre egy a mérce és menet,

a másvilág, a ház, a táj és egyből egy lehet,

vihar, napéj, palatinus, belül leköt, kigyúr,

a test, az izzó, lankás szerkezet, ha agg, ha új,

a benne járható utak, s a mikro-traktusok,

hát ez, hogy van, ha bármi félelemre lenne ok.

A szem mutatja meg, hogy kaptam ezt is, él vagy áll,

akárcsak belsejét, a váz s a képesség honát,

csinálni ezt se nem lehet. Csak kapni, erre jött,

hogy persze nem hiába, csak ha tudnám, merre több?

A szem mutatná meg. Enyém, de énnel csak, nem megy.

Virrasztani, azt kéne tán. Folytatni, bármi lesz

(ne húzz el, Simeon a gyermeket, hadd várjak itt...),

hány reggel volt, egy reggelen, ha megmutatkozik...

(SZEMELE)

Legyen hibás a vers. Tegyen be kéjbe, jégmadár,

csak föl, annáleszekbe, pornográf egekbe át,

a megismerhetetlenségig és tovább. Narancs,

cikkekre bomlok fel, duzzadnak az erek s az arc.

Pigmentet álmodok. Csak testet, összetörhetőt,

legyen hibás, csak eltörült határ, csak ritka nő,

egy végpontján a szem s a haj, a kéz hogy merre visz,

egy másikon görcsös lábujjak és a klitorisz...

csak falloszok, csak könnyeid, csak néha alszom el,

nem érdekel, ha Héra, macska, bosszú, sőt, emel.

Mindennapulj belém. Viselj. Esendő korridor,

hüvely, lépkedj kedvedre rajta, nyitva bármikor.

Langy dombormű vagyok, hús-vér, te koncleső kutyám.

(Ősz van. Halálra dugtak. Jég és bőr. Végállomás.)

A gyermek, ajkak, maszk, harisnya, festő és a nyál,

pigmentre fény, holt pelikán avarba, visszajár.

(SID VICIOUS)

Tőlem jöhetne bárki, én leszarhatom magát.

Hogy újvilág, hogy szebb jövő, kit érdekel, babám,

csak mája van. Mi pillanat. Revolverén ravasz.

Hogy egyszer úgyis elkopódsz, öreg. Lesz hullaszag.

Mind Bacchuszok vagyunk, ha épp egy pillanatra is,

olyik kihányja, más meg rugdosódik és pisil.

Csinálunk káoszt egy-egy évre, aztán elmegyünk,

hát fogd, egyed. A roncsolás a legjobb legbelül,

ha történet, legyen. Mutathatok sokat. Bejárt,

bejártam. Útja vad és mámoros. Madame Profán.

Ha ütnek és ha visszaütsz, ha in concreto: élsz,

hisz egyszer úgyis... út, ha van, rövid, velős pergés,

hotelszobák és émelyg és és mennyi tű, mocsok,

az ember megdugá, megkostolá és élveze,

vala sztorim. S ti szép nézősereg, kapjátok be.

(HERMÉSZ)

Csak menni szoktam, játszani, belül van átkelés,

napéjbe lassú filmek, árvíz, puszta, fénytörés,

nincsen hazám. Kártyában, útban szerteszét lakom,

futár vagy révész. Csöpp bohémiák és alkohon,

bejársz, maradsz és visszatérsz. Ha szép, ha csúf, ha nyű,

ha férfi, nő, ha pegazus, könyvtár vagy emlékmű,

aszkéta, kentaur, parázna, buddha épp, vagy ász.

Bejártam és bejárt. Körút. Sakktábla. Lépj reá,

csakúgy bezár. A szívem földi véredényeken,

hajszálakon lakik. És benne sok mignon terem.

Hol swing-szagú robinzonád, hol játszmaíz lazít,

lopok, s teszek, történetem van, bármi hogyha ír,

megismerem, magamban hordom. A test körül,

a nők körül. Opálszín arcom sejlik, elvegyül,

beretteg és lehűl. A város, bolt és ágy, az öl,

az elkurvásodás. De nincs a csöndje legbelül...

[Fotó: Hausmann Cecília]