Horváth Előd Benjámin
KÁVÉZÓ
Változatok kalapra
1.
belül fél a szíve, vándoroltatja magát. körbe a történő padlón. fején az úri szürke, selyemszalaggal, alatta szőrös és meztelen. a révész szövi a fonalat, azon megy. mögötte hermetikus falak, onnan játszanak jövőt a lányai. elszabaduló kentaurok az idő, tudja a stratégiát, mikor kell elszabadulni. még nem rohamoznak, hagyják, félje el magát. semmi perc kérdése, meg fogunk halni. simogatja fonalával a révész. most vihart figyelj, kicsim. ráhagyja, hisz akármilyen úr, úgyis a révész viszi, mondja csak, hogy kicsim. közvetít bőszen, fárad bele, alig érti ura az időjárást, de szereti őt és végigviszi. az ura megy, hűséges, akár a kutya. előbb legyél kutya, onnan lehetsz akárki, mondta neki valamikor az őse. megremeg a szürke, hidegszik a selyemszalag. keserű a szeme, nem lát vissza. erre kell a vezeklés, félő, hogy beletörik. de tartja a révésze, pofozza csúnyán, ha esni akar. esik az eső, fekete konfetti. öltözködnek a kentaurok, trónfoglalás szaga. nem tud semmiről, meztelen az orra alatt. körbeszenvedi a révész, dohánybűzös krisztus. beleszereti magát minden nap, fáj a keze. bevérzik a fonál, nem szövi tovább, itt az idő. elengedi, belehal. áll egyedül az ura, látja a kentaurokat, látja a falat, látja a lányait, látja a padlót, szemével méri a megtett utat. pokrócot vesz magára, kinyújtja a kezét, gyorsan végez dolgain, tudja magát. elfélnek a kentaurok, átszereti birodalmát másra. tapsvihar, teremni kezd a padló, színpadul. jönnek sorba, csak játék volt. ő van legelöl, meghajol. lehull a pokróc, fázás csap a meztelen szőrösből, kiáramlik a tapsra, lehull a szürke kalap, sír a selyem.
2.
veszek neki cukrot, aztán elsírja. hazudik a tüdeje, kerek három napja. mint a kipufogó, retteg. mondom neki nem a tüdő hazug. hallgat, cukrozik. legel a nap a háztetőkről, vérpor az isten tenyerén, ilyenek. hogy ő nem kávézza bele magát semmibe. pedig fiatal, szigorúan szép. festi a bokáját a magassarkú. én belekávézom, mondom neki, kobold-nyelvet öltök. csak egy kicsit. felőle, mondja, rándul a szája, kajla napsugár. húzza a fellegvár a metronómot, késik. szeméttel rakott szamos, trombitál rá. úgy fújom a füstöt, élvezze a nyakát. mocorog emiatt, de elnevetjük. szerda történik, fúvószenekar. olvad a hó, mutatja magát, pucér évszak. belezörög a busz, pocsolyaperverz. siet. nem tudok mit mondani, prédikál a tavasz, de igazából csak halálrabasznám. szeretném, hogy tudja, csak alkalmat adjon a játszó latyak és fönn az ég, mondanám akkor, olyan lenne tőlem a csiklója, két hétig, mint egy sebesült alma. megígérném. hörög a föld teste, itt időzárlat van. hazudik a város, szereti magát. a szoknyáját úgy hordja, szereti magát, odaadja a szélnek. a szél hálás. elpöckölöm a csikket, bele a történetgyűjtőbe, amit egzaminálnak éjjelente az utcaseprők. leveszem a kalapom, kicsit nézzem meg őt. odaadom a hajának, lassan vegzálja a kezem az arcát. rajta a kalap, szemtelen gyűrű, sértődik, hogy meg kell állni, lent is hozzáérnék. mondom a szememmel, aztán hangosan mást: így már egészen belekávézhatja magát. mibe, kérdi, nem akar nézni. abba, ami jön, de titok, mondom. kilátszik majd az olvadástól.
3.
fahéjas szerda, hullanak a bogarak. kérges szárnya a földnek, belőle nő ki, magányszemély. úszik a szeme a tornácon, aztán nekifog. vonalas füzetlap a kert, írott szép káromkodások. sártömbös bakancs, szelíden tipor. élteti a színeket, finomkodik velük. holdas ködben mondta az apja, igyon, ha vége. de addig szeresse le végig a kertet, amíg lehet. kanyargó szőlő, még csak zöldes masnik. villogó eper és fájdalom. hatvan éve rendrakás, elfogyott füzetlapok. erre gondol, erre a hatvanra, innia kell. vértelen szeme van a kútnak, űr akárcsak ő, barátkozik. aztán neki az almának, sorban a barnaruhás hölgyek, gyöngyeiket erőszakolja. nem zavarja zöld haj. a szilva már egy tiltott könyv, ágyéktáji impresszió, jól megy neki. aztán hívja a kút, magyarázzon. kertek kertje, mondja, az visszakacsint vértelen feketelyukakkal. képezünk mi ketten, mondja, képet képre, színeset, bizarrat. én vagyok a bosch, te meg a bruegel. zsákolja végül a padlizsánt, telnek az illatok. évek szomorú ágyéka, hullámzik a kert. beleharap az este, kiül akkor a tornácra, pálinkával tölti meg az akaratát. teremtene még, aztán belenyugszik. tompa holdas szerda, kifestik a tücskök. néz, ahogy az apja nézett, fénykép van a szemüregben, átírja az udvart, bacchanáliákra. nem ismeri az eredetét, de biztos benne. úgy csinál, hogy várhat valamire. általában így folyik át álomba, homályos műtermekbe, precíz élvezet a vásznon. de most türelmetlen a pálinka, verekszik bele. hirtelen szembevágja egy illat, kihullik a fénykép. piros kalapos nő a kapuban, mindenféle kert a szeme, ahogy felnéz a karima alól. meleg vibrálás a teste. nem mosolyog, szenved a szája, kicsi termékeny gyümölcs. fahéjpor a haja. ráragad a szeme, aztán keresi a fényképét, hatvan évét. most segíts meg, bruegel, te tudsz nyugalmat. kitépik a magányszemélyeket, mint a virágot. torpan a nő, mondani készül.
Fotó: Bartis Noémi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése