Kandylu Basac





Feltámadás


Le kellett húznunk

a lábbelinket, mielőtt beléptünk.

Egyszerre csaptak agyon

bennünket, miután lehajtottuk

a fejünket imádkozni.


Ezután jött a feltámadás:

gépi úton újjáélesztettek,

és újprogramozták a memóriánkat,

de úgy, hogy minden pillanatra

egész precízen emlékezzünk – mert


egyetlen küldetésünk a Tanúságtétel!

Értem, tehát nem tudsz tenni

értem semmit. Nem, le kell húzd

a lábbelidet, mielőtt valahova

belépsz, és agyoncsapnak,


miután lehajtod a fejed

imádkozni. Különben biztos

a büntetés: egész életedet

ebben a már elavult, időszerűtlen

testben leszel kénytelen


lehúzni. Én nem szoktam

már imádkozni! Akkor

még van esélyed kivédeni

az ütést – de mit érsz? De én

bemenni se szoktam már sehova! Na ne


mondd! Hol élsz te? Fene tudja már,

talán a képzeleted... bocs, memóriabázisodban

vagy hol; vagy te az enyémben – mondtam

a szárnyas lénynek, és gyorsan

agyoncsaptam, mielőtt


replikázhatott volna. – Büdös

replikáns, miután ide hívatlanul

beléptél, még a lábvédődet se

voltál képes levenni, vagy legalább

megkérdezni, hogy le kell-e!



Bolygó


A bolygó neve ismeretlen

volt előttünk. Nevettünk

is nagyokat, miközben próbáltunk

valamilyen nevet – ha nem is

adni, legalább – rögtönözni.


Annyira kietlen volt, hogy folyton

kerülgetnünk kellett

a Névtelent. Végül, hogy mégis

valamilyen arculatot adjunk

neki, annál maradtunk,


hogy Nevet. Nem forgott sajnos

ennél jobban az agyunk,

úgyhogy nem bolygattuk

tovább a kérdést... Kitűztük

a zászlót (ezzel kellett volna


kezdeni!), és megpróbáltuk felvenni

a kapcsolatot a... lentiekkel?...

fentiekkel?... ám úgy nézett

ki, hogy túl messzire elbolyongtunk,

nem lehetett már fogni


semmilyen jelzést. A helyzet

az, hogy én ezt

az égitestet egyszerűen csak

waste landnek nevezném,

vagy még annyinak se,

mondtam elképedt kollégáimnak














Helyzet


Már az összes pozíciót

és pozíciótlanságot

kipróbáltuk – de valahogy

már egyikünk se érezte magát


pozícióban. Se így, se úgy.

Kezdett fárasztóvá, mi

több fárasztópróbává

válni a dolog. Felkerestünk egy


feldicsért szakit, de mintha ő is

ugyanazzal a problémával

küzdött volna

(valószínűleg emiatt volt


lepattanva). Mi viszont

nem tudtunk tanácsot adni neki.

Adtunk hát neki egy kis segély- (csúsztató-?)

pénzt, magunknak meg


egy kis haladékot. Időleges szakítás,

aztán ismét egymásnak mehetünk.

Ő elment jobbra, én elmentem

balra. Vagy fordítva? Eh, egyre megy.


Az ajtónkra kifüggesztettük:

ELMENTÜNK! hogy a mindenre kíváncsi

szomszédok tudják, kábé mi a helyzet,

ha majd érdeklődnek utánunk



Dobás


A zene feldobta

a hangulatot.


Egyesek ledobták

magukat


a parkettre. Mások

a pamlagokra. És


ledobtak

magukról


mindent. Vagy

majdnem.


Én is bedobtam

még egy felest.


Meg egy pirulát



Fotó: Gonzó




Nincsenek megjegyzések: