k.kabai lóránt
hideg
és van, hogy nem tudok elaludni a saját hangomtól; éjjel
félálom doktornő kérdez, válaszolok, s mikor tudatosul, hogy
pusztán az agyam teszi föl a kérdéseit, nemcsak a doktornő
tűnik el, hanem a dilemmái is („mérgem, mérgem, kedves
férgem, ki a legszebb a vidéken?”) — hagyjam csak a fagyos
szavakat másra.
egész jól elvagyunk
„felejteni tilos” — mondja a hátsó utas. „apád faszát — vágom
rá —, felejteni lehetetlen, holott muszáj.” „anyád picsáját” —
pattan föl, de leültetem: „ha valamit tényleg el akarsz felejteni,
úgyis megjelölöd, nevén nevezed, és ezzel máris helyet adtál
neki az emlékezetedben — úgy tetszik, nem tűnik el semmi
sem, holott felejteni muszáj lenne, különben…” „különben
rábasztál, kis barátom. nem is létezem, még amikor beszélek,
akkor sem — riogat a túl könnyen tovatűnő részleteivel —,
jelenlétem pusztán könnyen múló, bár irgalmatlan illúzió. írd
meg, és el is felejted.”
fogpiszkáló
hazátlan bitangnak még csak kuss sem lehet a neve.
küszöb
és amikor nem tudok elaludni a saját hangomtól, előfordul,
ahogy mint a hústűket, melyeket általában csak
süteményszurkálásra vagy kiszámítottabb, rigorózus esetekben
húsok összetűzésére használnak, akkurátusan a kézfejembe,
majd a körömágyba, végül pedig a köröm alatti puha, lüktető
húsba szúrom, zsibbad a jobbom, hadd érezzem, fájjon
egészen, és aztán tűnjön el, elképzelek, csak úgy, ezt meg azt.
savószín égbolt
mondatkezdő nagybetű, talán az ösztönöm nem látszat csupán,
alany, állítmány, ha az emberek repülni tudnának, egyeztetés,
csipetnyi bővítményezés, már nem is akarnának olvasni,
nyílegyenes grammatika, áttetsző szemantika, az „én” pusztán
egy szintaktikai jelölőeszköz, üres retorikai játék, vessző,
amennyi dukál, pontosvessző, csak ha muszáj, kezelhető nagy
levegő, és végül mondatzáró pont, sőt felkiáltójel; magának-
való-lét. de hátha mégsem úgy volna.
Kép: a szerző rajza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése