Noszlopi Botond
A kambodzsai neje
Van egy lány. A folyosón, ahol lakom.
Fehérliliom ég a hajában,
s egy fátyollal takarja csak magát.
Vak szemet is kinyit, süket fül is hallja.
Ahogy halad, elnémul a szálloda
s csak a sarkak kopogása, csak a karok suhogása él.
Ajtók nyílnak, s száz kíváncsi szempár vet rá fényt.
A szörny elé megy – mondják,
ura egy kambodzsai szörny.
Húsba szállt férfiságom könnyekkel
áztatom, míg kitárul s becsukódik
a távoli ajtó, s egy élethossznyi
félórára elmerül a szörny lakásán.
Az ön mája gyönyörű,
a megfelelő méret.
Látszik jól, hogy nem tartalmaz
mételyt, avagy mérget.
Hasnyálmirigye ép, egész,
epéje híg és nem zavart.
Veséjén se kő, se rák,
se homok, se tengerpart.
Húgyhólyagja szépen telt,
ügyesen visszatartja
vizeit, nincs repedés,
hogy kicsorogna rajta.
Heréje nagy és nagyszerű,
egészséges, mint a makk.
Hozzá lágyan, selymesen,
szép mellékhere tapad.
Igazából semmi baj nincs
az altáji részeken,
annak dacára sem, hogy már
megint így jött részegen.
Kinéztem a dobozból és láttam,
hogy ott kinn, egy vonzó, szép világ van.
Mondtam is tüstént, el kéne menni,
s lenni kívül, csak úgy lenni, lenni.
De velem együtt mindenki itt volt,
s éreztem, e nép valamit titkolt.
Hirtelen nem tudtam, hol maradjak,
nem mennék, s ha mennék, úgyse hagynak.
Kinéztem így a dobozból s láttam,
hogy idáig mindhiába másztam.
Mert kívül, nagy sorban, záró rendben
új dobozban kell majd újra lennem.
Letettem hát, és itt maradtam,
terveimről, ebben a dobozban.
* * *
Hogy meddig ér a lázadás határa
s a megalkuvás pszichológiája
hol kezd tért nyerni, magamon lemértem,
én voltam ott, mind a két színtéren.
Hogy kiabáljak, ha elfogadtam
sok előnyt, mit becstelenül kaptam?
S dacára, hogy nem tetszenek dolgok,
már nem rívok és nem zúgolódok.
Ideáim mind aludni tértek,
s a nyers való, megint előléptet.
Csak ne lenne oly kínzó az álmom.
Befejeződött a lázadásom,
a világ olyan, amilyen mindig.
Haladok lassan van-tól a nincs-ig.
„A szépség zsarnokoskodó figyelemigénye határozza meg minden pillanatomat”
Csóg Szidónia interjúja Noszlopi Botonddal
Sajátos vonulatot jelent a költészeted, az életformád, a magatartásmódod a kortárs líra viszonylatában. Hogyan látod ezt? És szerinted mi az, ami egyedivé teszi a verseidet és a világszemléletedet?
Egyedivé mindig a stílus teheti a szerzőt. A stílus pedig a személyiségből fakad. Hogy mennyire érdekes az illető alkotó személyisége és stílusa, az már kényes kérdés. Hiszen eltérő ízlésvilágok érintkezéséből áll a befogadói szféra. Mégis valaki akkor sikeres, ha olyan művet tud létrehozni, ami összeér a különböző értékítéletek síkján. Azt hiszem, az a szerencsém, hogy az én egzisztenciális és költői világom elég tarka ahhoz, hogy egy-egy motívum felkelthesse több különböző ember érdeklődését. Egzisztenciális téren annak ellenére, hogy lehetne polgári foglalkozásom (hiszen jogot végeztem), alternatív megélhetési forrásból tartom el magam immár három éve. Ez az online póker. Ezt kimondva talán csak nagyon kevesen értik, hogy nem hazardírozásról van szó, hanem ügyességi-logikai sportról. Más inkább arra összpontosít, ami személyem kapcsán költői világként jelenik meg előtte. Ezt a közeget izgatja jobban az, hogy a hivatásom az irodalom terén fogalmazódott meg, és hogy ehhez viszonyítva minden csak másodlagos (megélhetés, magánélet). Szellemi lénynek tartom magam, költővé, íróvá szeretnék válni. Ez a folyamat addig tart, míg itt vagyok a földön, csak ez után jöhet a releváns értékítélet, amit most túl sok tényező árnyal ahhoz, hogy objektív lehessen.
A muzikalitás, a ritmus, a kicsit elégikus hangnem mennyire jelenti a formavilágát, és mennyire jelenti a művészet- és életszemléletét az írásaidnak? Néha az volt a benyomásom, hogy egyfajta szabadságszimfóniák hangját is felerősítik ezek az összetevők...
Számomra a vers a zene gondolati manifesztációja. Nagyon fontos szerintem a zeneiség, a kidolgozott formavezetés mindaddig, míg nem szűkíti be a vers „eszmeiségét”. Ugyanez igaz fordítva is. Egy formabontó, szétcsúszó tartalom elsekélyesedhet és nehezen ér célba egy kifinomult befogadóban. Bonyolult írástechnikai kérdés ez, amire csak mostanság jöttem rá. Úgy vélem, hogy a tudatalatti felszabadítása egy tudatos szabályrendszer hálójában a legnehezebb alkotói feladat. De csupán ezáltal érhető el a „nívó”, hogy a vers egyszerre legyen kitárulkozó és titokzatos. És míg titkát sejtetni és megőrizni képes, jó vers tud maradni.
Amit szabadságszimfóniának nevezel az én lírámban, tulajdonképpen a lázadás és megalkuvás kettősségének kifejeződése. Innen eredeztethető az elégikus hang is, hiszen talán erről szól minden a létben, és e folyamat nem kegyes az ezt mélyen megélni akaró lélekhez. Így sülnek ki az energiák, így ér véget és kezdődik újra minden történés mind érzelmi, mind gondolati téren.
Mit jelent számodra a művészet? Annál is inkább, mert a második kötetednek különös címe van: A szórakoztatás mesterfoka...
Ezt a címet egyszerre lehet hivalkodónak és cinikusnak tekinteni. Ha épp kiábrándult vagyok a költészetből, cinikusan értem, ha valami a művészetek felé fellelkesít: hivalkodónak. A művészetben minden civilizáció alapját és minden kultúra dobogó szívét látom. Más kérdés, hogy pillanatnyilag a civilizáció teste beteg, ezért a szíve sem lehet valami jól. Ugyanakkor, míg az életerő és az éltető akarat a művészeteket táplálni tudja, a civilizáció corpusa is megújulhat. Ilyen értelemben a művészet a mindenkori kitörés lehetősége abból, ami a civilizációnk szerkezetében elromlott. Itt arra gondolok, hogy a gazdasági és politikai erők ma nem kedveznek a művészet tendenciáinak, de ha kerülőútjain a művészet visszatalálhat az emberi lélekhez, átformálhatja a világot.
Társadalom-, lét-, illetve művészetszemléleted hogyan határozzák meg a szépséggel való viszonyodat és a szépségről alkotott képedet? Néha az a benyomásom, hogy a szépséggel való belső, rejtelmes és végzetszerű (?) impulzusaidat fejezik ki az „Óda a zsarnok szépséghez” és „A megalkuvás pszichológiája” című verseid. És valami hasonló (élet- és fátumszerű/sorszerű ) rögződik „A lelkesedés hiábavalósága” című versedben is...
Egyedül a szépség az, ami minden létező lélek gyenge pontja lehet. Amitől meghatódunk, elérzékenyülünk. Folyton ezt keressük. Így a szépség az egyedüli fegyver, amin keresztül hatni lehet az emberek belső világára. Ugyanakkor kétélű fegyver, annyira változatos már önmagában is, és mi annyira különbözőek vagyunk, hogy nehéz olyanná kovácsolni, ami minden pajzsot átszabhat. A megújuláshoz viszont erre lenne szükség, egy olyan harcra, amit csak ezzel a fegyverrel lehet megvívni.
Lényegi mondanivalód, hogy a ma emberének eltorzult az arca, az énképe, a civilizációja, a kultúrája, hangsúlyosabbá vált (?) A szórakoztatás mesterfoka című kötetedben. Ezt a tényt hogyan látod a konkrétumok és a hétköznapok szintjén?
A ma embere eltávolodott önmagától, az ösztöneitől, a mélységeitől. Összezavarodott, szorong. Mindennek egy rossz társadalmi modell az oka. Egy rossz közeg, egy embertelen jelen. A változás mindig fájdalmas, a technika mindig új kihívás elé állítja a hús-vér lényt. De ez az ember nem képes ilyen ütemben számolni a kihívásokkal, és eleve téves kiindulópontot választ. A művészetben a romantika–avantgárd párbaj elérkezett végkicsengéséhez, meg kell alkotnia a szintézist, mely egyfajta kompromisszum, ami a jövőbe mutat. Az új verseim talán ezt ismétlik el.
Mi az, ami folytatja Csendrappszódia című kötetedet, és mi az, ami szerinted változik ezekben a versekben, túl a téma- és hangnem világán?
Szerintem a hangnem és a téma is változott valamelyest. A Csendrappszódiát ugyan a kultúra elleni támadásként fogták fel annak idején, és valamilyen szinten az új kötet is folytatja ezt az irányt, a lényegi mondandóm azonban nem változott. Fel kell ismernünk, hogy a nyugati civilizáció annak ellenére, hogy életképes, és talán ma nem látunk ennél jobban működő szisztémát, megújulásra szorul. Persze a versek sok mindenről szólnak, főleg ennek hozadékáról, mikroelemeiről. De bármit is építünk, az atomoktól kellene kezdeni. Én a részletekből merítve tartok verseimben egyfajta tükröt ahhoz, hogy a ma embere felismerje bennük eltorzult arcát. A részletek pedig az emberi történések: szerelem, önkeresés, hétköznapok, álmok és megdőlt idillek. Csak ez után tudhat új irányok mentén elmozdulni és változtatni önmagán az ember. A művészetnek nem kell feltétlenül megváltania a világot, csak ismételgetnie kell, hogy a világ megváltásra szorul.
A székelyudvarhelyi Hangváltás című irodalmi rendezvényen mutatták be A szórakoztatás mesterfoka című kötetedet és néhány fiatal nemzedéktársad, Bálint Tamás, Farkas Wellman Éva és Márkus András újabb írását is. Mi az, amit relevánsnak, jelképesnek, rendhagyónak, illetve rendbontónak találtál ezen az eseményen a kortárs nemzedék(ed) fordulópontján?
Ez az est attól volt tarka, hogy minden bemutatottat az irodalmi berkek egy-egy reprezentáns személyisége „méltatott”, és tulajdonképpen két alkotói és értelmezői generáció találkozhatott egymással. A legjobb tere volt a reflexivitásnak abban a szűk másfél órában, ami a közönség tűrőképességét is respektálta.
Mestereid? Meghatározó művészi élményeid?
Itt arra utalnék, aki mostanság filozófusként rám leginkább hatott. Ő Nietzsche. Hozzám az ő gondolatai állnak pillanatnyilag a legközelebb, félretéve azt a (mára már szerencsére meghaladott) recepciót, ami a filozófiáját tudatosan (és talán rosszindulatúan) félreértelmezte. A művészi élmények ezalatt folyamatos körforgásban váltakoznak az életemben minden területről: festészet, zene, színház, film, performansz és irodalom. A szépség zsarnokoskodó figyelemigénye határozza meg minden pillanatomat. És nyílván azok a kortárs művész barátaim, akik mindezt hasonlóképpen látják és hasonló indíttatásból alkotnak.
Budapesten milyen az irodalmi élet, kikkel vagy kapcsolatban?
Fiatalokkal, lázadó tehetségekkel szeretek találkozni. Velük találom meg leginkább a közös hangot. A felsőbb, magas-művészi réteg túlságosan kiszolgáltatottja a politikai-gazdasági berendezkedés konjunktúrájának, kánonokba ágyazódott, sok hozzá nem méltó elemtől vált függővé. Nagyon remélem, hogy anélkül, hogy én is kiszolgálnám e rendszereket, eljuthatok minél több olvasóhoz, és hogy minőségben is tudok olyan műveket létrehozni, amelyek előbb-utóbb értő fülekre találnak és élvezetet okoznak. Naiv elvárás magamtól, de nem a frusztráció tárgya ez, hanem a rám váró munka ösztönzője.
Fotó: NM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése