Horváth Előd Benjámin



ÁTVÁLTOZÁS, VASÁRNAPEST


Az olvasás talán, szagok,
ahogy e pesti testben állok,
május, esti sörszokás,
hogy meddig értem innen,
ahonnan jöttem onnan,
e testi kérdések talán,
az esti pest de vénhedt,
akár babits az agyban,
beroncsol, visszakattan,
beszél e parti langyban,
ahogy e parton állomások
talán, ahogy vagyok,
epigon, ruhatöltő,
ismétlő, vendég, ernyő,
talán ahogy kirobban
sötétkék alagútban,
tejúttá szerteszéled
a „voltam és forogtam”,
a tánc, a szoknyaszélek,
hol laktam annyi élet,
csak pernye lett s bocsánat.
Talán e montázslat teszi,
ahogy egy album elfedi,
talán ezek miatt,

hogy most,

sörözten, itten állok
egy égövnyire tőled,
mit megtölt annyi dallam,
belépakolva sűrűn,
mint játékok egy széfben,
a ritmus és a bánat,
a kéz a kézben, kesztyű,
a belső nedv, a gyűrű,
emlékezet, hozsánna,
levélhullás hajadban,
a gesztusok körútja,
ahogy nyakadhoz érek,
ahogy a szád, a csendek,
lila harisnya, festék,
tavasz-reggel, verejték,
egész doboznyi égöv,
hogy itt, e sarkszobában,
rágyújtok, újratöltök,
befúj a villamoshang,
talán ezek miatt van,
az est, a szag s a pendant,
hogy állok itt

tremorlag,

keresve rajzolásra
az égövünk folyásán
egy fát vagy égitestet,
mi benned éppen éghet
mint léghajónyi gázláng,
tejúton szép kazánház.
Egy fát a zaccos égen,
mi te vagy, test és árnytan,
e dalba noktürnáltan,
hígbarna síkra klárist,
hol mindenféle fétist
letéve, tán betéved
zakóm, egy semmi cseplin,
s mögém körút esőzik,
felsorakozva végleg
mint hulló pernye, térkép,
lehull, mert hullta másképp.
S az ablakból,

ha nézem

a léghajót, a járást,
a fát e gázösvényen,
eléd teszem le elgyűrt
ruhám s mi bennem épült,
hitvány és kurva létem,
időm, konyakmagányom,

a farkast és a rózsát,
hogy mindörökre essen,
a lombjaid sodorják,
s ruhában, szívverésben
felveszlek, viszlek téged
és ágruhádat nézem,
sötétkék-szag nemedben
fa vagy és sziromhullás,
a tested lampiontáv,
de tán lehetne mostmár
alatta végleg élnem.



A DOMBON TÚL

(hommage á Tolkien)


Ha egyszer egy napon kinézel,
kalaphoz nyúlsz, tán sörre vágysz,
mint egy hobbit a középföldi légben,
tán számolod, hány iskolád,
hány kávé, hány dohány,
hány millió allúzió, hány képleted,
hány némafilmes cammogás,
hány díva, mennyi fényrekesz,
mert egyszer egy napon kiléptél,
megállhatatlan villanás,
a boldogságaid, mikor kik nézték,
a mélyülések, módszerek,
fotókba hang, a szerkezetbe fáma,
mosoly hogyan lesz végleges,
a fénytörés mikor lehet,
hogy pénzed nincs ruhára,
de több az álruháid száma,
és mégis az, ha mást megáld,
ez lenne benn, lehet varázs.
Vihar vagy, testtelen mosoly,
a helyzet öl, de nem komoly,
belül bejár az olvadás,
oly sok helyed, ha összeáll,
mi lassul, gyorsul, széttekint,
egy bár, albérlet, szürke ház,
a dívaszag s a kertjeid,
kabáton hordod képeid,
és mennyi mind kimondható,
a fény, a fény, ha lakható,
csak mondod ismételten,
így mondtad ismételten:
figyelj, figyelj, figyelj, csakis figyelj,
mi szó volt, újraálmodod,
a filmtekercsed rengeteg,
mondod miközben elmozogsz:
hány állomás voltam veled,
mivé lettem, barátom,
mi bennem érkezett, lejárt,
csikkvillanás és álom,
hogy mindegy már, ha járok,
nem alszom régen délután,
bolond vagyok, nem látnok,
és vétkeim, mikor hová,
retus, vagy éppen átok,
az út örökre megy tovább,
csak korrigálhatásba,
ha még lehet, legyen velem,
ki bennem űr, de életem
kiszájharmonikázza...
Hogy mindegy végül, vége végtelen,
az űr, a fény, a Tartarosz talán,
ha egyszer egy napon behív, kizár,
tán egyremegy. Csak az, ha vagy,
mi lényeg s lényed lényegében ennyi,
vidd végbe ezt-azt, mit lehetne tenni,
akárki csöpp mosoly, kihullsz,
a képkockák közé lazulsz,
ha egyszer egy napon kilépsz,
egy reggelen talán beférsz,
csak dúdolsz, játszod, újra új,
akár hobbit a középföldi légben,
ha egyszer egy napon kinézel:
mit rejt az út a dombon túl,
nem állhatsz már meg szépszerével,
örökre útba ráncosulsz.


[Fotó: Bartis Noémi Ellenszer – Karc c. albumából]


Nincsenek megjegyzések: