Nappali Menedékhely - irodalom & művészet

Kandylu Basac

KÖNYVÍZELÍTŐ

Szégyentelenül

Salman Rushdie Szégyen c. regénye folyamatosan a szégyen körül forog (vagy inkább forgolódik?), mintha legalábbis a szerző egy szégyenenciklopédiát akarna összeállítani. A szégyen mint valami sötét mintázat kígyózik végig ugyanazon ijesztően hatalmas család több generációjának életén, különböző alakváltozatokat öltve (pl. átmegy az ellenkezőjébe, a szégyentelenségbe vagy individuálisból kollektívbe, démoniból humorosba, esetleg vice versa stb.), és néha bizony következményeiben ölve is, akit csak bír – még ha csak közvetett módon is, mondjuk, orvul. De kit bír? Aki nem bír megbirkózni vele. Megbírni, azaz megbirkózni: vagy úgy, hogy szembefordul vele és két vállra fekteti, vagy, finomabb módszerrel, szembenéz és feldolgozza, vagy úgy, hogy felvállalja még akkor is, ha nem is az övé, hanem tegyük fel, örökölte. A szégyenérzet figyelmen kívül hagyása, taktikus hárítása, rejtegetése, gőgbe-büszkeségbe csomagolása, erőszakká, őrületté transzponálása szinte mindegyik hős (mert számomra ezek mind hősök a javából, a legjelentéktelenebb is) esetében ugyanazt a sémát produkálja: tündöklés, majd bukás (ritkán történik fordítva is). Hollywood. Imázs-gyár és horror. Íme a forgatókönyv. Valahol nagyon messze (?), Keleten. És ha már ott, hát mesés történetek, Ali baba és a negyven rabló, az 1001 éjszaka meséi, ezek ütnek át, mint őstextusok az íródó szöveten. És nem is olyan messziről becitálva a 100 év magány, mintha a mítosz és a történelem helytől-időtől függetlenül szégyentelenül ismételné önmagát...

A politikai-vallási háttérről itt most ne essék szó.

Van-e e hatalmasok világában legalább egyetlen tényleg makulátlan lény, olyan valaki, aki a társadalmi érintkezés (vagy nem-érintkezés) konvencióit semmibe véve mer megnyilatkozni? Ha igen, milyen alapon teszi ezt? Van. És „megalapozatlanul” („szégyentelenül”) teszi. De nem az, akire eleinte gondoltam!

Az információ hat

Georges Banu könyve (A felügyelt színpad, Koinónia, 2007) megszállott módon – szebben: szenvedélyes elkötelezettjeként választott témájának – a felügyelet kérdését boncolgatja. Mi is az a felügyelet? Banu, miután egy színpadi előadás, a Britannicus nyomán arra a felismerésre jut, hogy tulajdonképpen a néző privilegizált helyzetben van a színészekhez képest, azaz „túlinformált”, hiszen minden színpadi esemény leplezetlenül vizsla szemei előtt zajlik, akár egy felügyelő előtt, több fajtáját különbözteti meg a legtöbb esetben finom technikával kidolgozott felügyeletnek – úgy a színpadon, mint a társadalomban. Első helyen a legkézenfekvőbb analógiának a diktatúrák idején gyakorolt felügyeleti szisztéma kínálkozik: embereket, szituációkat szemmel tartani (mintegy „Isten pozícióját bitorolva”), tájékozottságunk és biztonságunk megszilárdítása-megőrzése érdekében, vagy – nagyobb léptékben – az úgynevezett közrend fenntartása céljából. A nézőtéren kényelmesen elhelyezkedő néző (ja, és a színikritikus) e párhuzam révén minősül át rendőrré, felügyelővé, majd voyeurré, perverz kukkolóvá, aki kéjesen lesi az őt aligha drasztikus mértékben befolyásoló eseményeket...

És ne higgyük, figyelmeztet Banu, hogy ez csak a diktatórikusan berendezett társadalmak korában volt aktuális!

Vajon mi, akik csomó időt az interneten lógunk, nem vagyunk-e pont ilyen izgalom-sóvár kukkolók, spiclik, felügyelők? Kíváncsian lessük, kivel-hol-mi történik (hogy informáltak legyünk, ha a helyzet megköveteli), akármikor gátlástalanul bekattintunk akárkinek az adat- vagy honlapjára, vagy mi sem egyszerűbb: beütjük őt a keresőbe. Sőt, ha érdekünk úgy diktálja, feltörjük a postaládáját, hisz élet-halálkérdés, hogy infóhoz jussunk! Az információ: hatalom. Ha e praxisnak nem is olyan végzetesek a következményei, mégis felvethető: minek a leszármazottja e mostani rendszer, és ilyenként milyen irányba mutat?

A merszírás nehézségei

Ebben a kötetben (Dankuly Csaba: Á, Koinónia, 2008) az a feltűnő, mondta valaki, hogy sok benne a „csapás”, az „ütés”, magyarán a harciasság. Másvalaki szerint: „Zuhog vastagon a vér”. És tényleg, ahogy fellapozom, mindjárt arcul üt a verekedős-kikapós légkör. Karate-könyv? Vagy ilyesmi? De milyen hőssel: küzd és elbukik, elbukik és (mindegy, tovább!) küzd... Végül csak elkap a lendület szele, azon kapom magam, hogy már drukkolok is neki, és bár mindannyiszor vereséget szenved (még akkor is, amikor győz!), nem vagyok hajlandó átállni az ellenség oldalára. Minek? Ő: „ugyanén vagyok”. Egy lapra tartozunk. Hiszen hősünk (én, ugye) önmagával birkózik, magával folytat vérverejtékes játszmát, újra és újra nekiugrik, hátha ezúttal sikerül neki...

Mire a BEBEX LEVELEIBŐL/RE ciklushoz érek, kezd derengeni (vagy csak úgy rémlik?), hogy kb. hol is zajlik ez az egész, milyen térben mennek végbe ezek a nyelvvel és a kifejezhetőség lehetőségeivel is folytatott küzdelmek. A szerző különféle jelekkel operál, mintegy kihasználva (és egyben tematizálva) az elektronikus közlés eszközeit, a számítógépet és a mobiltelefont, vagy a reklám és a szlogen közlésmódjához folyamodik, de csak azért, hogy lemérje, mennyire életképesek ezek a technikák a költészet létmódján belül. Említett ciklus egy mottóval indít, ami jóval messzebb mutat a szövegek által megkreált világnál, a nemi szerepek sokkal változatosabb, bonyolultabb univerzumát ígéri – anélkül azonban, hogy ezt itt és most valóra is váltaná. Mindenesetre nem hagyja lezáratlanul a témát, legalábbis izgalmat fokozó szándékkal biztosít: folyt. köv.

A HELP c. fejezet, számítógépes programhoz hasonlóan, mintha egyértelműen megadná a kulcsot, a használati utasítást az eddigiekhez: mindez valóban a netes kommunikáció terében vagy valamely komputerjáték-birodalomban történik, virtuális virtuskodás – aztán amikor elfogynak az életeid: game over! Leléphetsz.

A kötet műfajmegjelölése (talán azért, hogy már startból ne higgye azt senki, hogy itt pusztán versekkel van dolga?): merszek.