Nappali Menedékhely - irodalom & művészet

Kővári Ilon

A kerítés

Az utca akaratlanul is bekanyarodott a magas kerítés mentén, mert a 61-es szám alatt Vincze lakott, aki jegyet árult a színháznál.

A sarokház tehát elég tekintéllyel bírt, annak ellenére, hogy Vincze nem sok gondot fordított rá. De nem is kellett: a sűrű kerítéstől egyáltalán nem lehetett bekukkantani; csak a szilvafán megbújó szarka tudta, hogy a ház falain erőt vett a repkény, hogy a kiugró, ácsolt veranda mohosodik, hogy az asztalt s a kis padkákat folyton szú rágja.

Meleg volt, és a levegő állt. Még csak egy gyenge szellő se fújt, ami az utcáról behozhatta volna a kesernyés aszfaltszagot. Ehelyett az asztalon egy félbevágott sárgadinnye énekelt kétségbeesetten. A reggeli nagy sietségben Vincze ott felejtette, s a delelő nap miatt fonnyadni kezdett. Ezért árasztott olyan erős, émelyítő illatot, amire aztán hamarosan a kertben ólálkodó méhek is felfigyeltek.

Vincze csak három óra tájt került haza. Vidáman fütyörészett, kotorászott a zsebeiben, aztán a kulcsot zörgetve benyitott az udvarba. A kapu csikorgására a szarka feljebb reppent, s onnan lesett le, nyakát nyújtogatva. Vincze hanyagul az asztalra dobta a kulcsokat, aztán megvetően fintorgott, mikor észrevette az egyre soványodó, gyöngyöző sárgadinnyét. A méhek dongása különösen bosszantotta, de nem mert közeledni, inkább megigazította a nyakkendőjét. Úgy érezte, szédül. Forróság öntötte el halántékát és zsebkendője után kapkodott…

Rezső fordult be a sarkon, a kopaszodó festő. Billegve lépkedett, mert féloldalt hatalmas papírtekercset cipelt, ezenkívül festéket, ecsetet, ceruzákat, szenet, krétát és még ki tudja, mit. Rossz szokása volt, hogy sohasem tudta, mihez akar éppen kezdeni, ezért aztán mindent magával hurcolt. Most is csak a kapu előtt jutott eszébe, hogy kártyázni jött Vinczéhez.

Benyitott, óvatosan, hogy el ne ejtsen valamit. Aztán már be sem csukta a kaput, mert amit látott, teljesen lenyűgözte. „Szenzációs!” – kiáltott fel hangtalanul, hogy el ne riassza a szarkát, amelyik igencsak elfoglaltnak tűnt. A villogó szemű madár ott turkált az asztalon, csőrével valami apróságokat hányva, forgatva, s néha odapillantott a székről lefordult, halott alakra.

Rezső egyre izgatottabb lett, már reszketett a keze, alig bírta tartani terhét. Lassan csúsztatta ki holmijait az ujjai közül, vigyázva, hogy minden hangtalanul érjen talajt. Aztán a papírt hajtogatta szét, de elég ügyetlenül, mert folyton a szarkát bámulta. A madár észrevette ugyan a vendéget, de még ráérősen végigmérte az asztalon heverő lomot. Aztán hirtelen fölkapott valamit, és fölröppent a szilvafára.

A festő toporzékolt dühében. Csontos öklét fenyegetően mutatta a madárnak. A szarka fejét oldalra vetve nézte egy darabig, aztán ügyet sem vetett többet rá.

Rezső felkapkodta holmiját, és gyors léptekkel távozott. Döngött utána a kapu, de a kerítés továbbra is magasan és szilárdan állt.

Tetemre hívás

A portásnál hosszan berregett az ócska, rekedt csengő. Egy idegen férfi állt a magas fémkerítésen kívül, türelmetlenül váltogatva lábait, néha meg épp ellenkezőleg, maga elé meredt, és hosszú orra egészen eltűnt a sárga kötött sál gyűrűiben. A portás kikukkantott az újság alól, óvatosan letette csésze kávéját, és megnyomta a zöld gombot. Kint kattant a zár, és az idegen belépett. Először jobbra tekintett, aztán balra, majd miután meggyőződött arról, hogy csak egyetlen járda vezet az épület felé, elindult.

Szórakozottan nyitott be az ajtón, s azonnal le is ült a legközelebb eső székre. A portás egyáltalán nem csodálkozott, csak egyetlen kérdést tett fel angolul:

- Önt a Nemzetek Kulturális Egyesülete küldte?

- Igen – hangzott a válasz.

- Akkor kérem, írja rá a nevét erre a nyomtatványra, a kipontozott helyre…

Egy papírt keresett elő a fiókból, és az idegen orra alá tolta. Tollat is adott. Az átnyújtott íven ez állt:

A Magyar Nemzeti Múzeum

alkalmazottja, ……………, a következő feladatok elvégzéséért vonható felelősségre:

· a turistacsoportok körbevezetése (fogadás, jegykezelés, beszéd, ismertetés)

· nyitva tartás: hétköznapokon 8 és 13 óra között

· a takarító személy ellenőrzése

Megjegyzés: ez utóbbi szükségességét alátámasztja, hogy a múzeum kriptája, melybe az utolsó magát magyarnak valló embert nyugalomra helyezték, különleges gondozásmódot igényel. A helyiség állandó szellőztetést igényel, és a takarító személy köteles a padlót minden délután megtisztítani a vérfoltoktól.

Májusi eső

Száraz ereket vág magán a föld, és megtelik sóhajtással. A táguló sebekbe csípős homokot szitál az álmából felszisszenő szél, minden szemcse tüske gyanánt fúrja magát a verejtékező bimbókba.

A szemben levő erkélyen matrózcsíkos nyugágy feszít, kicsit arrébb egy lomha szőrcsomó szuszog, mellette egy poros, tömött labda. Kivehetetlen a színe, csak a fognyomok látszanak rajta.

Nincs nap. Nem látom. Az újságot szét se nyitottam, úgy terítettem arcomra. Most már nem tűz szembe a fény. Így jobb. Különben csak kék-zöld foltokat látnék. Ernyedten heverek itt, a nyugágyon. Ez is csak egy optikai csalódás…

Lenn a játszótéren gyerekek szökdécselnek. Szédül a hinta, felsikolt a csúszda, s a poronty a homokba huppan. Aztán kezdődik elölről. Megkergül a körhinta, amott betörik egy ablaküveg és közben felharsan: „Akibújtbújt, akinemnem, megyek!”

Nem engedtem le Ödönt. A múltkor már kifizettem egy törött üveget. Azóta tudom, bűntudattal somfordál egyik szobából a másikba. Ma délután is a kedvemet kémlelte. De nem, még nem… úgyis rengeteg házi feladata van…

Az utcán felnőttek vánszorognak. Alattuk hullámzik a járda, és ők, mint valami galacsinok, szétszóródnak a mellékutcákon. Egyre nyomasztóbb a lég, mostmár nemsokára zuhogni fog.

Nono! Már dörög. Frici, fiam, ne nyüszkölj! Elnézést, be kell engednem a kutyát, tudniillik ki nem állhatja az égzengést. Nagyon sajnálom… Pedig olyan szórakoztató.

Peregni kezd az eső. Először csak úgy ímmel-ámmal – érzem a tenyeremen, még csak most kezd belejönni. Aztán élénkül, már az erkélyre is bemerészkedik, hangosan játszik a megkergetett, sikongó gyerekhaddal – Ödön bezzeg nem ázott meg. Végül már teljes erejéből zuhog, s alig egy óra alatt kitombolja magát.

Csend van. Frici is hallgat, végre előmerészkedett.

Az árkok megteltek aranyló festékkel, s a házfalakról millió csillám kacsint vissza. A tető méltóságteljesen napozik, akár egy pikkelyes sárkánygyík, melynek hátán újra meg újra darabokra zúzódnak a sugarak. Az erkély egy kicsit viharvert, a nyugágy félrebillent, de nem gond. A labda… hát persze, hogy zöld, már emlékszem.

Kellemes itt. A nap miatt. Ahogy a karfára támaszkodom, észre veszem, hogy ereim földuzzadtak. Aranylóak. Jól kivehető, még a ruhán keresztül is, hogy hol futnak össze, hol válnak szét, olyan vagyok, mint egy neonerezet. Pedig egyszerű, nem történt semmi más, csak egy érfestés az egész.

Ha letekintek, ugyanazt látom: a játszótéren a csúszda olyan büszkén csillog, mint az üveghegy, s rajta aranyerezetű gyerekek hancúroznak ismét. A felnőttek összecsukták ernyőiket, s ahogy csöpögve ballagnak, áramlik bennük az aranyszínű festék. Mi sem természetesebb…

Eltelt az idő, ideje már visszavonulnom egy csésze teáért. Ma ízesítve fogom meginni. És azt hiszem, holnap kiengedem Ödönt is a játszótérre. Becsorgok az ajtórésen.

Bimbók

Egy nap, mintha csak az időt fürkészné, sejtelmesen bontogatta szirmait egy rózsa. Az első volt, korai, de neszére a többi zöld kehelyben szunnyadó bimbó egymást követve, szinte egyszerre bomlott. Édeskés illatukkal körüllengték a verandát, s a kertkapu felett messze, a szomszéd utcáig is elhallatszott csilingelő, derűs nevetésük.

A szomszéd utca felől igyekeztem Döméhez. Amikor benyitottam a nyikorgó kapun, ugyanolyan rózsákkal befuttatott házat pillantottam meg, mint amilyet Döme pingált a tavalyi tárlatra: a sárga ablakokkal úgy játszott a szél, mint a karácsonyi gyertyalánggal, s a lila kémény is ferdén feszített, mint a gyermekrajzokon általában. A déli fényárban méltóságteljesen hallgatott az udvar, és én gondolatban leráztam magamról az út porát – csendéletbe léptem.

A ház falához létrát támasztottak. Ott kell lennie valakinek, gondoltam, s felmásztam a padlásra.

– Szervusz! – köszöntem inkább a műteremnek, mintsem a festőnek.

Döme letette az ecsetet, spongyát, ami szintén annyit jelentett, hogy „szervusz”. A találkozás ceremóniáit, beleértve a kézfogást is, egészen mellékesnek tekintette, amikor dolgozott. Másrészt pedig, személyem az évek során, úgy látszik, egyetlen dologgá forrt ki tudatában: egy giliszta vagy egy anakonda méretű cikké.

A szakma úgy kívánta, hogy egy műértőbb pozícióba vedledjek, ezért a zsebemből előkotortam pápaszememet. Döme egy ideig feszengett. Miután látta, hogy nem kotródom el egyhamar, jobbnak vélte, ha gyorsan összefecseg néhány általános dolgot a képeiről. Jegyzeteimhez szinte betűzve diktálta, hogy három képpel vesz részt az idei tárlaton. Kettő már elkészült, ugyanolyan technikával, mint a tavalyiak. A színeket porból, növényi alapanyagokból keverte, emiatt van különös fényük. Az első festmény két ivócimboráról készült, amint éppen egy érmét dobnak föl. Az érme természetesen visszapottyan az asztalra, és vagy fej lesz, vagy írás. A második, amint én is láthatom, egy szakácsot ábrázol. A palacsintát úgy fordítja meg, hogy a levegőbe hajítja, s az végül a másik felével landol a serpenyőben.

Egész kis történeteket fabrikált, aztán várta, hogy távozzam.

– És ez mi? – mutattam az utolsóra.

Döme mély lélegzetet vett. Olyan érzése lehetett, mint egy kövér bogárnak, amelyik alatt, ha tövig hajlik a fűszál, azt veszi észre, hogy nem haladt előre semmit.

– Ez lesz... Tulajdonképpen még csak egy alak, az arcát ezután festem meg, ha a gyermekkel már elkészültem. Valahogy úgy kéne kinéznie, mintha a gyermekével játszana. Földobja, elkapja.

– És?

– Nem lehet – felelte sápadtan. – Valahányszor befejezem a gyermeket, másnapra mindig eltűnik. Az alak földobja, és reggelre fehér a vászon...

Naplótöredékek

A kerti lámpák fátyolos fényében időnként megrezzent egy-egy hópihe. A kormos éjben dermedt-fehéren világítottak a bokrok, s a nyitva felejtett kapu csendesen sírdogált az aludni tért verebeknek.

Az ajtóból kémlelve Soós végre úgy döntött, hogy beköti cipőfűzőit, s enged a csípős szeleknek, hogy kipenderítsék a kapuig. Mikor azt bezárta, tűnődő pillantást vetett a házra, s úgy találta, hogy legalább fél métert süllyedt a földbe. A keskeny járda alattomosan megnyúlt, s fölötte jégcsipkéket gyöngyözött a boltívben összefutó örökzöld. Valahol messze, a fagyos boltív végén, a hold odatapadt a sárga ablaküvegre, a szobában pedig hangosan pattogott a tűz, csillagokban szórva a szikrát.

„december 17.

Megint havazott. Olyan kajla a postaláda, hogy elázott a képeslap, amit V. küldött. Meg kell javítani...”

„december 20.

Ma egy fura figura tévedt a kertbe. Folyton a terepet vizsgálta, körbenézett, pislogott, mintha az égből pottyant volna. Majdnem kidobtam. Aztán mégse... Hatalmas koffere volt. Azt mondta, valamit árul. Papírokat, pontosabban jókívánságokat, ünnepi köszöntőket, vagy mit. Kinyitotta a koffert, s láttam, rendszerezve van minden: Főnöknek, Rövid, Eredeti, Családtagoknak, Silány, Cirkalmas, Barátoknak,...”

„január 3.

Átugrottam a kis Szecskához. Gondoltam, viszek neki a tavalyi képeslapokból, mert most szorgalmasan varrja a színes dobozokat...”

Már minden ébren, de még mozdulatlanul. A járdák maszatosan csillognak a kora reggeli napfényben, s a hólé csordogál. Kihaltak az utcák, csak a sarki péküzlet kéménye pöfékel. Vanília, olvadt cukor és méz illata tekereg a légben.

Előbukkan a kofferes. Kezében könnyedén hintázik a súlyos teher. Szürke alakja egyre nyúlik, mígnem eléri a pékség kéményét, aztán füstté morzsolódik, s lassan felszáll, felszívódik...

Lábméreted

Ezt a novellát mindaddig meg lehet írni, míg a téren apró, ráncos vénasszonyok kandikálnak ki a hamvas virágkelyhek mögül, s a verőfényben szürke, sovány macskák nyújtóznak az utca kövén.

A városban, mely fölött fekete madarak köröznek.

Ha valaha elgondolkoznál azon, hogy mi történt ezelőtt egynéhány hónappal, évvel, talán eszedbe jut az a délután. A diófaleveleket a küszöbig lopta be az ősz, s fanyar illatukkal átitatták a lábtörlőt.

A tornácról jól látszik az a nagy, üveges épület, mely előtt minden reggel elhaladsz, megigazítva nyakkendőd. Néha meg is állsz, hogy bekösd a cipőfűződ.

Mintha csak tegnap történt volna… Meglátogattad őt: a nagymamát. A szobában teázgatott az angol teáskészletből. Az asztalka sarkán kócos porcelánbaba meredt a teáskannára, türelmesen várva, míg megszárad csipkés ruhácskája, amit a szél úgy megforgatott a vállfán, mintha egy zenélő dobozka csillámfodros táncosnője lett volna.

Ha ma keresnél ilyen szelet, valószínűleg nem találnál. De te egyelőre beéred egyébbel is. Például egy pár új cipővel.

A magasabbik széken üldögélve a nagymama vékonyabb hangon beszélt, mint általában szokott, s gyűröttre bögyörgette az inge sarkát. Te pedig türelmesen és görnyedten gubbasztva hallgattad őt, kezedben botját szorongatva, s kicsit előrehajolva, hogy minden hangot tisztán kivehess.

A cipőd a régi (amit akkor is hordtál), pedig azóta mind jobban szorít. Nem is tudom, hogy jutott eszedbe ezzel császkálni két óráig. Ráadásul a vidámparkban, tükörteremben. Hogy miért? Szóval nagyobbnak tűnt. Azt mondod. A cipő.

[Képek: Unknown Artist]