Nicolae Steinhardt
Napló a boldogságról
(részlet)
1962. február
És örömötöket senki sem veheti el tőletek.
János 16, 22
Így hát én is egyenesen tartom magam! Nehogy elhagyjon a lélek.
Paul Claudel
A Reduit cellái Jilavában különösen sötétek, és állítólag a bánásmód ott sokkal szigorúbb, mint a „szekciók”-ban. A 34-esbe a „titkos”-ról jövet kerülök, ahol éhségsztrájkom ideje alatt egy olyan cellában tartottak, mely azóta nem látott fűtést, amióta Brialmont mérnők felépítette az erődöt a fővárost övező hasznavehetetlen körúttal egy időben. A hideg, mely kegyetlenebb, mint az éhség és a szomjúság (a legrosszabb viszont az alvatlanság) a csontjaimig átjárt.
Erősen ágrólszakadtnak tűnhetek, a híres Ungureanu főtörzsőrmester ugyanis, aki a Reduit kapujában fogad, éppen csak nem mosolyog (mint amikor az ínyenc szeme felcsillan egy pirosra sült vadpecsenye láttán), majd átad a szobafőnöknek, meghagyva neki, hogy külön ágyat jelöljön ki nekem, és legyen gondja rám. Az ajtóhoz legközelebb eső ágyat kapom, mint egy gyanúsított, a szobafőnök pedig – egy orosz névre hallgató, szúrós tekintetű, nagydarab s mogorva besszaráb – alaposan végigmér; nemsokára megtudom, hogy veszélyes alak, s úgy hírlik, valamikor pap volt. A 34-es cella afféle sötét és hosszú alagút, számos erősen rémálomszerű részlettel. Egy kripta, egy kanális, egy földalatti folyosó, hideg és mélységesen ellenséges, egy elhagyott bánya, egy kihűlt vulkánkráter, szóval eléggé jól sikerült képet ad a színehagyott pokolról.
Ezen a csaknem irreálisan sötét helyen egész életem legboldogabb napjait adatott megélnem. Milyen tökéletesen boldog tudtam lenni a 34-es cellában! (Soha sehol nem voltam ennyire boldog, sem Brassóban, gyerekkoromban, anyámmal, sem a titokzatos London végeérhetetlen utcáin, sem Muscel büszke dombjain, sem Luzern kékes levelezőlap-díszletei közt – nem, sehol máshol.)
A szobában szép számmal vannak fiatalok is, akiket az őrök, de kiváltképp a szobafőnök különleges bánásmódban részesít. (Az öregek gyűlölete az új nemzedékkel szemben már-már odáig megy, hogy a legelvetemültebb őrökkel lépnek szövetségre, hogy közös frontot hozzanak létre az engedetlenek és vagánykodók ellen. Egyfajta nemzedék- és korosztálybeli szolidaritás ez, erősen hasonlít az osztályszolidaritáshoz, amelynek köszönhetően egyes parasztok, munkások és kishivatalnokok vadabb gyűlöletet táplálnak rangosabb cellatársaikkal, földbirtokosokkal és polgárokkal szemben, mint az adminisztráció képviselői iránt.) Már az első napokban elképesztő verséhséget tapasztalok mindenütt a cellában. A verstanulás a börtönélet legkellemesebb és leggyakoribb időtöltése. Boldogok, akik tudnak verseket. Aki sok verset tud fejből, az „boldog ember” a börtönben, ura az észrevétlenül és méltósággal elröpülő óráknak, övé a Waldorf-Astoria szálló előcsarnoka, és övé a Flore kávéház. Övé a San Marco téri Florian cukrászda kisasztalain felszolgált fagylalt és citromlé. Tudta, hogy mit tesz Faria abbé, amikor Monte-Cristo szigetére készülődve megtanulta fejből az összes könyvet. És Nyikolaj Szemjonovics Leszkov talán nem is sejtette, milyen helyesen szólt, amikor ezt mondta: „Olvass és igyekezz, hogy hasznod legyen belőle. Nagyszerű szórakozásban lesz részed a sírban”. A börtön maga is egyfajta sírhely lévén, a tanács rendkívül hasznosnak bizonyul: aki szeret verseket tanulni, az sosem fog unatkozni a börtönben – és soha nem lesz egyedül.
E tekintetben egészen jól állok. Könyv nélkül tudom az Esticsillagot és a Leveleket, nagyon sokat Coşbucból és Topîrceanuból (rendkívül nagy a keresettsége), több ezer verssort (gondolom) Gyrtől és Crainictól (melyeket, a veterán vasgárdisták jóvoltából, már a legelején csak úgy habzsoltam magamba, a morzeábécével együtt); sok minden megragadt bennem Verlaine-től, Lamartine-tól és Baudelaire-től; Arvers szonettje, természetesen (Ma vie a son secret, mon ame son mystere), Samain – Au jardin de l'Infante –, mely, valahányszor elismétlem vagy tanítom, mindig a Vidéki vakációk „Ozsardindilifant”-ját és a Pitar-Moşu utcai paradicsomi délutánokat idézi az emlékezetembe.
Mindjárt találok is magamnak egy fiatalokból álló kört, akik szeretnék megtanulni az Esticsillagot, s alig bírták már kivárni, hogy jöjjön valaki, aki tudja. A szobában van még egy Gösta Berling kinézetű fiatal lutheránus pap is Brassóból; német az anyanyelve és ő maga is költő. Szenvedélyes csodálója Rilkének, akinek több versét is lefordította, s a nagy költő számtalan versét ismeri, melyeket fantasztikus, vibráló érzékenységgel ad elő; a türelme akárha vasból lenne, s telve van fáradhatatlan jóakarattal. Egész lénye mintha egy félisten és egy szent között ingázna. Ha azzal állna elő, hogy:
„Mein Vater Parsifal tragt eine Krone
Sein Rittesohn bin ich, Lohengrin gennant”[1]
vagy megvallaná, hogy ő maga Siegfried, aki Rheinfahrt-jából egyenesen a Reduitba pottyant, bárki habozás nélkül elhinné.
Bruder Harald Sigmund – merthogy így hívják, meglehetősen wagnerien – egyszeriben ama csodának bizonyul, mellyel az elítéltnek ritkán adatik meg találkoznia, de akitől, mihelyt rábukkan, megtudhatja, mi is az öröm: bátor, büszke, törhetetlen, udvarias, akárha Conti herceg szalonjában volna, ahol the a l'anglaise-t szolgálnak fel, mindig mosolygós és méltóságteljes, mint La Tour, Perronneau vagy Van Loo portréinak modelljei; és jól diszponált, sosem lehangolt vagy mogorva, odaadó, segítőkész, hajlandó bármely pillanatban tanulni, beszélgetni, meghallgatni, mesélni, megosztani másokkal mindazt, amit tud – egyszóval egy úr, egy nemes, egy hős. Egy ilyen jelenség hirtelen fölkelti bennünk a középkor utáni erős sóvárgást, s jelenlétében vad ellenségesség fog el a mostani időkkel és az úgynevezett demokráciával szemben, amely a villamoson tapasztalható, csúcsforgalomban. (Mit lökdösődsz, hé?! Ha nem teccik, végy magadnak kiskocsit! Hogy nem sül le a képedről a bőr, há' mi vagy te, vadállat?!) Íme egy vadállat, íme hogy léteznek vadállatok is! Íme, nemcsak gerinctelenek és csúszómászók vannak. Íme, hogy az élet jelenthet mást is, nemcsak a sorbanállás fennkölt eszméjét, vagy a szomszéd kilakoltatását, hogy aztán kényelmesen elterpeszkedj a helyén.
A fiatalok – akik összehasonlíthatatlanul ellenállóbbak (mármint erkölcsileg, mert amúgy szinte mind tüdőbetegek), szelídebbek és gerincesebbek, mint az öregek – meg a pap jelenléte magasztos, fennkölt középkori hangulatot varázsolt a szobába; láthatatlan bíbor palástok suhognak, éles damaszkuszi pengék villognak. Minden mozdulat izzó donquijotizmusról árulkodik. Nem tudom, hogyan, de érkezésem (ijesztően soványan és sápadtan, a fagy szagát árasztva, minden porcikámban remegve, az éhségsztrájkoló dicsfényétől övezetten) mintha még jobban erősítené a valóság nemes semmibevételének légkörét. A szobában van még két orvos is, nagyon rendes emberek, néhány katona az Úr Hadseregéből, meg valami szektások, méhészek és nagy zsoltárfalók (én tudok zsoltárokat is, majd mindegyiket a derék Hariton Rizescutól tanultam, aki tiszteletbeli egyházfi volt egy nagy templomban, Bukarest központjában); és mintha mindannyian azon versengenénk, hogy kedvesek legyünk egymáshoz, és mindenki reggeltől estig szakadatlan verseket tanul, és komoly könyvekről mesélnek, Bruder Harald pedig valósággal túlszárnyalja önmagát – szaval, fordít, előad – és szerényen, szeretettel, a viszonylagosság ökumenikus felfogásában, részletesen megismerteti velünk Luther Márton életét és tanítását. Mindenünnen – mint gyülekező hegyi fellegek – feltámad és összesűrűsödik a 34-es cellában ama kimondhatatlan és semmivel sem összetéveszthető atmoszféra, melyet egyedül a börtön képes előidézni: valami nagyon hasonló ahhoz, amit a burgundi hercegi udvar jelenthetett, vagy René király udvara Arles-ban vagy egy provanszál court d’amours, valami, ami nagyon hasonló a paradicsomhoz, valami nagyon japán és lovagias, valami, ami megőrjítette volna az olyanokat, mint Henry de Montherlant, Ernst Jünger, Stefan George, Malraux, Chesterton vagy Szolzsenyicin, valami, ami bátorságból, a paradoxon iránti szeretetből, makacsságból, szent őrületből és nyomorult emberi helyzetünk mindenáron való meghaladásából van összegyúrva; valami, ami olyan válogatott arisztokrata neveket idéz, mint Hermangarde de Polastron és Enguerrand de Coucy, akiket Barbey d'Aurevilly képes volt az egekig magasztalni; valami, ami anélkül, hogy pontosan érteném, fájdalmasan emlékeztet von Stauffenberg és a német arisztokrácia '44 július 22-i sikertelen merényletére. Valami, ami az emlékezetembe idézi Leon Sesztovnak e szavait is: „Úgy tűnik, két egymásnak élesen ellentmondó elmélet létezik az emberi faj eredetéről. Egyesek az tartják, hogy az ember a majomtól származik, mások azt, hogy Isten teremtménye. Szörnyen vitáznak egymással. Jómagam úgy vélem, ezek is tévednek meg azok is. Az én elméletem a következő: akik azt tartják, hogy az ember a majomtól származik, csakugyan a majomtól származnak és egy különálló fajt alkotnak, mely kívül esik az Isten által teremtett emberek faján, akik hiszik és tudják, hogy ők Isten teremtményei.” Valami, ami Gyr nagyszerű verssoraira rímel: „Hol van Caragea vajda? Iancu látni akarja!” Valami, ami világosan és kézzelfoghatóan igazolja Simone Weil állítását: „Az öröm által a világ szépsége a lelkünkbe hatol, a fájdalommal a testünkbe.” A 34-es cellában a méltóságból, költészetből, s a valóságnak való finnyet hányásból fakadó öröm és a fájdalom (merthogy kegyetlen hideg van, az ételt fukarul mérik, a víz továbbra is hemzseg a férgektől, a helyiség nyomasztó, akár egy rémfilmben, a szitkok csak úgy záporoznak, az őrök legkisebb észrevételüket is állbaveréssel és ütlegekkel nyomatékosítják) olyannyira szétválaszthatatlanul összefonódik, hogy minden, még maga a fájdalom is, eksztatikus és felemelő boldogsággá változik. Amikor a tehén füvet eszik, a fű tehénhússá változik. Ugyanígy, amikor a macska halat eszik, a hal macskahússá változik. A szenvedés, amit magunkba fogadunk, egyszeriben euforikus örömmé alakul át. Georg Trakl verssorai, melyeket Harald atya tanított meg nekünk, maguk is erősítik ezt az érzést:
Wanderer tritt still herein
Schmerz versteinerte die Schwelle;
De erglanzt in reiner Helle
Auf dem Tische Brot und Wein.[2]
Igen, mintha mindannyiunkat átjárna a kenyérből és a borból, Krisztus szent testéből és drága véréből való részesedés utáni lelkesítő boldogság. Vajon a haszidok nem az egyszerű víztől rúgtak-e be, amikor a Seregek Urának nevét hívták segítségül? Nem vagyunk-e képesek akkor mi is e kőből és aljasságból álló szennygödör mocskát lelkesedéssé változtani? A lelkesedés hiánya, mondja Dosztojevszkij, az elveszettség legbiztosabb jele.
A 34-es cellában viszont csak lelkesedésben nincs hiány, s ha így áll a dolog, akkor senki és semmi sincs elveszve. Nem szégyelljük sem csendes elragadtatásunkat, sem azt, hogy egyfajta szüntelen, ünnepélyes extázisban élünk, megelőző jelleggel, ugyancsak Dosztojevszkij tanácsát követve – „Az ember csak akkor létezik, ha létezik Isten és a halhatatlanság” –, mely vakítóan egyértelműnek tűnik számunkra, s melyet sokatmondó mosollyal ismételgetünk.
Itt a 34-esben ismét alkalmam van megtapasztalni azt, ami már a 18-asban is átvillant rajtam: hogy a csoda a valóságos élet része, a világ egyik alkotóeleme. Adhémar Esmein az alkotmányjog terén nyilván ugyanezt konstatálta, amikor a jogtudomány úgynevezett realistáival szemben megállapította, hogy a képzelet szüleményei maguk is valóságos dolgok. A csoda a 34-es cellában vitathatatlan tényként van számontartva és elfogadva.
Csoda már az is, ahogy egymáshoz viszonyulunk, ahogy igyekszünk egymás segítségére lenni, tapintatosan beszélni, az életet egymás számára minél kellemesebbé tenni. Egy cellakutatás során elkobozzák az egyetlen kisüveget, melyben azt a fekete folyadékot tartottam, amit mostanában – szerencsémre – reggelente kávé gyanánt kapunk a konzisztensebb pép helyett. Minthogy semmit sem eszek meg abból, amit adnak nekünk, a „kávé” értékes tartalékot jelent számomra. Az üveg elkobzása katasztrofális veszteséggel ér fel. A kutatásra reggel került sor, s az üveg rejtegetése miatt durván lehordtak és megfenyegettek. Este villanyoltáskor (ami csak névleges, az égők ugyanis továbbra is erős fényt árasztanak), amikor félrehajtom a pokrócot, egy üveget találok az ágyon, mely nagyobb, mint az előző. A jótétemény megfelel a legszigorúbban vett krisztusi elveknek, mivel nem tudom, ki tette oda az üveget, nem kérdezhetem meg, nem deríthetem ki. Ez a jótett (hogyan is vészelhette át az értékes tárgy a szigorú cellakutatást?) érdek nélküli cselekedet, a kifejezés szigorúan Gide-i értelmében, még Lafcadio bűntetténél is inkább az. A Megváltó által javallt feltétlen titoktartás maradéktalanul megvalósul. Ez a gesztus mélységesen meghat, a gőg hullámai járnak át, megingok, és – történhetett volna-e másképp? –„párnámat” a boldogság édes, forró könnyeivel áztatom.
1 megjegyzés:
Nagyon szépnek találom ezt a szöveget, s mennyi igazság van benne! Biztosan a szép fordításnak is köszönhető.
Megjegyzés küldése