Nappali Menedékhely - irodalom & művészet

Refresh

Bertók Beatrix

Tolnai Ottó: Prózák könyve

Egy könyv akkor él, ha "aktualizálják", vagyis olvassák. Én most Tolnai Ottó vajdasági író Prózák könyve című elbeszéléskötetére szeretném felhívni az irodalombarát figyelmét. A kötet 1987-ben jelent meg az újvidéki Forum Könyvkiadónál. S ha netán sikerül fölkeltenem az olvasó érdeklődését, sajnos nincs más választása, utána kell járnia ezeknek a szövegeknek, mivel – legjobb tudomásom szerint – jelenleg nem kapható a kötet a könyvesboltokban, sem pedig a könyvtárakban nem található meg. Viszont van még egy lehetőség: a 2002-ben a Magvető Könyvkiadónál kiadott Kékítőgolyó című kötet talán könnyebben beszerezhető – ez is tartalmazza az említett elbeszéléseket.
Hogy némileg képet kapjunk Tolnai prózaművészetéről, kiválasztottam egy elbeszélést rövid elemzés céljából: ennek alapján az olvasó – remélhetőleg – a többi szövegben, vagy mondhatnám szövegen is könnyebben eligazodik majd. Tolnai világa ugyanis nem, vagy csak látszólag könnyen bejárható, valójában a vele való találkozás valamiféle rejtvényfejtéshez hasonlít. ("A szöveg számomra – olvashatjuk az Ixion, a mókuska című elbeszélésben – amolyan ördöglakatféle...") Többnyire kétséges marad, hogy mi is történik vagy történt tulajdonképpen. És hogy hol. Az olvasónak szabályosan "át kell állítania" a szemét, meg kell próbálnia másképp látni, ha meg akarja érteni az események logikáját.
A Szent Sebestyén című elbeszélés egy különös találkozásról szól: a főhős, aki egyben a történet elbeszélője is, az újvidéki posta épületéből kilépve egy "ismeretlen férfiba" botlik, aki vállára téve a kezét, megszólítja: "Milyen rég nem jártál már felénk" – mondja. Ez a bizalmas gesztus azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy a férfi egy régi ismerős, ám a következőkben az elbeszélő semmi kétséget sem hagy afelől, hogy a dolog nem így áll. Még ez sem volna baj (az illető talán összetévesztette valakivel), viszont az ismeretlen több mint szokatlan külső megjelenése, kérdései s a hős fokozodó zavara, sőt ijedtsége mind furcsább fényt vet a helyzetre. Meg maga a tény, hogy az idegen láthatólag nagyon is jól, mondhatni "keresztül-kasul" ismeri a hőst. Meghökkenése, értetlensége láttán azonban nem akadékoskodik, gyengéden belekarol, s meghívja egy kávéra az Újvidék Áruház kávézójába. Közben, arrafelé menet, beszélgetésükből kiderül, hogy a hős sokkal súlyosabb hibát követett el azzal, hogy oly hosszú ideje nem nézett feléjük, semhogy e tény egy-két szóval elintézhető volna. Lassan sejteni lehet, hogy ez a fura figura "nem akárki", s a "lecke", amit a hős a mulasztásáért kap, meg a büntetés módja, végképp nyilvánvalóvá teszi, hogy személyében nem egy hétköznapi emberrel van dolgunk.
Kérdés, kivel.
De hogy közelebb kerüljünk e prózamodell lényegéhez, szólnunk kell néhány szót magáról a szövegről, azaz a nyelvhasználatról is. A prózai szövegekben – mint tudjuk – rendszerint a tárgyra irányuló (ún. denotatív) jelhasználat érvényesül, vagyis a nyelv által megidézett események a mű világában külső történésekként jelennek meg, s ebben a világban valóságosnak beállított figurák mozognak. A kiválasztott elbeszélés, illetve Tolnai többi elbeszélésének a sajátossága és rendkívülisége ezzel szemben az, hogy – miközben többé-kevésbé¹ eleget tesznek a műfaj követelményeinek (bevezetés, váratlan fordulat, befejezés) – a jelhasználat előbb említett módját az ún. figuratív (konnotatív, vagy egyszerűbben szólva, a költői) jelhasználat egészíti ki, amiből az következik, hogy az egymás mellé rendelt elemek (ti. az eseménysor) csak a másodlagos – metaforikus-szimbolikus – értelmezési szint figyelembe vételével állnak össze egységes, jelentéses egésszé. Más szóval – visszatérve most már magához a történethez – a külső történéssel egyidejűleg, azzal mintegy párhuzamosan egy belső történés is zajlik, melynek során az elbeszélő-főszereplő egy olyan mellékszereplővel találkozik, aki csak látszatra felel meg a hagyományos értelemben vett elbeszélés által alkotott modellnek. ²
A mellékszereplő kilétének a kérdését kell tehát megválaszolnunk, hogy a kezünkbe kapjuk a rejtély, azaz Tolnai elbeszélői világának (az ördöglakatnak) a kulcsát. A kiválasztott elbeszélés esetében nem nehéz megfejteni a rejtvényt (ezért is esett erre a történetre a választásom), már maga a cím is (Szent Sebestyén) utal rá: ebben a történetben, akárcsak Tolnai többi elbeszélésében is, a mellékszereplő személyében egy olyan dimenzióra nyílik kilátás, mely kívülesik a kézzelfogható, tapasztalati valóságon, mégis kapcsolatban van vele, Tolnai bravúrja pedig abban áll, hogy a kettőt egymással szerves egységben mutatja. Csakhogy amíg erre rá nem jön az olvasó (aki hajlamos az effajta szövegeket is "realista" szemmel olvasni), az egészben nem lát egyebet, mint – bocsánat a kifejezésért – óriási zagyvaságot. A párhuzamos síkok (a két dimenzió – melyet egyfelől a főszereplő, másfelől a mellékszereplő képvisel) felfedezése viszont egy csapásra tiszta képet teremt, s érthetővé (mindenesetre áttekinthetőbbé) válik mindaz, ami azelőtt érthetetlennek tűnt, s amit röviden a következő szavakban lehetne összefoglalni: a mellékszereplő, akivel a főszereplő találkozik, tulajdonképpen a megfoghatatlan dimenziónak (vagy belső világnak) olyan megnyilvánulási formája, mely nem hagyja magát kirekeszteni a mindennapok valóságából, vagy úgy is mondhatjuk, hogy a tudatból. Váratlan megjelenése, felbukkanása (a szövegben: "tolakodása") groteszk hatást vált ki, képtelen helyzetet teremt, ami az elbeszélő számára a humor (kesernyés humor) és az irónia, pontosabban mondva az önirónia forrásául szolgál. Hiszen, ha jobban megnézzük, a mellékszereplő nem más, mint a főszereplő hasonmása, alteregója (jobbik vagy rosszabbik énje, vagy esetleg mindkettő egyszerre, mint például az egyik elbeszélésben a Lehel és a Kátrány nevű szereplők), akárcsak Kafkánál, akinél a különböző mellékszereplők a főszereplő tükörképei. (De Kafkába ne menjünk itt most bele.)
Bár Tolnai eljárása nagyrészt egybevág a költészetével, szövegeinek formaalkotó elve mégsem az érzelem (a lírai elem teljes egészében hiányzik az elbeszélések többségéből, ha elvétve felbukkan is, nem válik uralkodó tényezővé), hanem sokkal inkább a látásmód: a látomást hétköznapi történetté formálja, képeinek-jeleneteinek egy részét olyan elemekből építi fel, amelyeket alkalmasnak talál a jelképiesülésre ( pl. az "újvidéki" jelző, a mozgólépcső, a 3. emelet stb.), így a figyelmet állandó ingázásnak teszi ki (mit kell "szó szerint", mit "átvitt értelemben" érteni), minek következtében a szöveg valósággal úgy hat, akár egy találós kérdés, ami természetesen megmozgatja az olvasó képzeletét, s arra készteti, hogy igyekezzen megszabadulni hagyományos olvasói beidegződéseitől, vagy a szerző szavaival: "... én nem olyan dolgokat csinálok, amiket egyszerűen olvasni kell, olvasni lehet, engemet éppen a nemolvasás izgat, az, ahogyan a nyálas olvasó befut véletlen a szövegbe, be, mint a tyúk a muharba, ördögcérnába, és se erre, se arra, moccanni sem tud semerre." (Ixion, a mókuska)
Végezetül még csak annyit, hogy a Tolnai szövegeiben tettenérhető játékosság, sőt olykor bohóckodás ellenére ezek a történetek lényegében – nyilván ha úgy olvassuk, ha akarjuk úgy olvasni őket – az önmagunkkal való szembenézésre szólítanak fel, mintegy sugallva, hogy az egészséges, kiegyensúlyozott társadalmi-közösségi lét előfeltétele csakis az önismeret lehet.³


JEGYZETEK
1. Hogy miért csak többé-kevésbé, ezt a kérdést itt nem taglaljuk. Legyen elég annyi, hogy a Tolnai egyéb szövegeiben (verseiben, esszéiben, tárlatismertetőiben stb.) jelen levő oldottság, lazaság, "se-műfajokra való beállítottság" (Thomka Beáta) a próza esetében is jelentkezik, viszont nem annyira, hogy szétzilálja a szerkezetet.
2. Ezzel kapcsolatban lásd p.o. Schopenhauer meghatározását a költészetről, akinek esztétikai nézetei nagymértékben hatottak a szimbolista költőkre: a költészet "a dolgok legbenső, minden alakiságot előző magvát vagy szívét adja". (A világ mint akarat és képzet. Harmadik könyv, 52. fej. 352. o., Tandori Ágnes és Tandori Dezső fordítása. Európa, Bp., 1991.)
3. Hogy ez a megállapítás mennyire nem alaptalan, megfigyelhetjük a fent vázolt történetben is: a főhőst azért büntetik meg, mert félbeszakította a helyi lapban az Újvidék Áruházról folytatott elbeszélés-sorozatát (melynek egyik darabja éppen a Szent Sebestyén című történet), azzal az indoklással, hogy az emberek az áruházban úgy néznek rá, mint egy téma után szaglászó ütődött riporterre, épp csak hogy le nem döfik a tekintetükkel. A mélyebb ok viszont az, hogy megszakította kapcsolatát a "másik dimenzió"-val, ezért hogy egy idő óta – ahogy ő mondja – csak "szédeleg", "kóvályog", bujkál az emberek elől. A büntetés (Szent Sebestyén mágnespatkókat tesz a zsebeibe meg a kezeibe, majd pedig gombostűket irányít, szór rá, amitől a hős pánikba esik s nagyokat ordítva ugrálni, hemperegni kezd, így összevissza szurkálja, véresre sebzi magát), szóval a "lecke" arra figyelmezteti: ha teljes, félelem nélküli életet akar élni, sürgősen állítsa helyre a megszakított kapcsolatot, akkor a világgal való kapcsolata is helyreáll, és – az emberek gombostű-szurkálásaival nem törődve – újra lesz bátorsága eljárni az áruházba (ami azelőtt a "temploma", "szanatóriuma" volt), s képes lesz folytatni a megkezdett elbeszélés-sorozatot – ami, tegyük hozzá, e logika szerint feladatot, szolgálatot jelent.