Nappali Menedékhely - irodalom & művészet

Tillmann, J. A.

KÉPÍZELÍTŐ

Repülni

A képeken nincs semmi különös. Az 1997-es Whitney Biennalén kiállított munkák közül mégis kiemelkedik ez a két fekete-fehér fénykép, jóllehet semmiféle rettentő vagy felemelő esemény sem látszik rajtuk: két közönséges portré, egy ázsiai nő és egy európai kisgyerek. Tárgyuk különös láttatása – a kivágat és a kidolgozás – révén mégis kiemelkednek a technikai képek tengeréből. John Schabel képei névtelen embereket mutatnak – méghozzá úgy, ahogy repülőgépek ablakain keresztül látszanak. Az ablakok kicsinyek és sarkaiknál lekerekítettek; így képesek ellenállni a tízezer méteres magasságban fellépő alul-, ill. túlnyomás erejének. Az embereket keretek közé fogó ablakok azonban a képeknek csak a középső negyedét töltik ki. A fotográfus úgy választotta meg a kivágatot, hogy a képmező felületét túlnyomórészt a gép burkolatának jellegtelen szürkesége borítja. Az alakok ezáltal régi portrékra emlékeztető, széles és hangsúlyos keretek között jelennek meg. Ez a fajta keretezettség éppoly kevéssé jellemző a modern képzőművészetre, mint a mai technikai képek világára, hiszen a klasszikus modern a „kereteken kívül”, a hagyomány kereteit felszámolva bontakozott ki, a képtechnológiák logikáját pedig mintha a horror vacui, a minél teljesebb felületkitöltés határozná meg. Schabel keretei azonban nem pusztán a klasszikus, Georg Simmel megfogalmazta rendeltetés jegyeit mutatják (a képkeret „a feltétlen lezárás, amely a kifelé irányuló közömbösséget és védekezést, valamint a befelé irányuló egységesítő összefogást” jeleníti meg). Képein az emberek nem egyszerűen a képkeretektől behatárolva, hanem jelenünk, a késő újkor keretei között jelennek meg.

Az alakokat közrefogó csúcstechnológia éppoly mértékben a mindennapok része, mint ahogy a 17. századi németalföldi portrék háttereiben megjelenő nagy üvegablakok voltak. A korabeli polgári világnak akkor hétköznapivá vált fényűzése, arányait tekintve, megfelel a mai, hozzávetőlegesen ötévenként megduplázódó légi forgalom luxusának. A korok és hátterek különbözőségén túlmenően ezek a fényképek a keretek növekvő szerepére is rámutatnak; arra, hogy miközben egyre kizárólagosabb hordozóivá válnak a legelemibb életfeltételeknek, azzal arányosan határoljak be, szorítják egyre inkább szűkös kereteik közé életünket. A technológiák kétségtelenül szárnyat adnak vágyainknak. De nemcsak valóra váltják kollektív vágyálmainkat, hanem saját logikájuk szerint transzformálják és el is torzítják azokat. Ez talán éppen a repülés vágyának és megvalósulásának történetében mutatkozik meg a legélesebben. Kétségkívül „nem repülhetünk anélkül, hogy előzetesen ne álmodoznánk a repülésről” (Stanisław Lem). Ez a vágyakozás először Daidalosz és Ikarosz mítoszában öltött határozott alakot. De nemcsak archaikus és antik előzmények, hanem – mint az Galántai Zoltán A csapkodószárnyas repülőgépek története című könyvéből megtudható: – „az egész középkoron, sőt még az újkor első századain is végigvonul a repülő hajó eszméje, ami azért is fontos a számunkra, mert bizonyos mértékig hozzászoktatta az embereket a repülés gondolatához”. Ám ez alatt korántsem a mai légi járműveken történő utazást értették, hanem a szabad szárnyalás valamilyen válfaját. A madarak röptéhez hasonló szabadságfokot, melyben nemcsak a levegőégbe, hanem azon túlmenően transzcendens dimenziókba is emelkedni vágyott az ember, méghozzá önteste erejéből.

Alighanem a szárnyalásnak ez az egyszerre metabolikus és metafizikus jellege magyarázza azt is, hogy miért maradt oly sokáig meghatározó a repülési tervekben a madarak szárnyalásának képe. Még a középkori kísérletezők kései, futurista leszármazottja, az orosz Tatlin is mint madárfiókákra gondolt a jövőben szárnyra kelő embergyerekekre, amikor ezt írta: „ha ugyanannyi Letatlint (vagyis általa tervezett izomerejű ornithoptert) fogunk csinálni, mint ahány Thonet-széket, akkor majd a gyerekeknek nyolc éves korban el kell kezdeni a repülést tanulni”…

Még méltatója, Rahtanov is úgy vélte, hogy a repülőeszköz csak az emberi mozgás más eszközökkel történő meghosszabbítása lesz. Szerinte ui. „a Letatlinban elhelyezkedő személy úgy fog feküdni, mint úszó a vízen. És úgy fogja a repülést is irányítani. Akárcsak úszás közben, úgy fogja kezét és lábát mozgatni”…

A repülés előtörténetének hajmeresztő elképzelésekben és kísérletekben bővelkedő történetén végigtekintve könnyen adódik az a belátás, amire egy középkori filozófus jutott, aki szerint „ha az ember repülhetne, akkor lennének szárnyai”. Aquinói Szent Tamásnak ez a következtetése még ma, a repülés tömegessé válása idején sem vált érvénytelenné, mivel a légi közlekedést mégsem lehet minden további nélkül a szárnyra kelésnek tekinteni.

A szárnyalás évezredes szándékát a mai légi utazástól egy világ választja el. Ez a világnyi válaszfal John Schabel képein megmutatkozik: az utasokon a felemelkedés semmiféle testi vagy lelki jelei sem észlelhetők. A gépekben az utasok beövezve ülnek, a székeikhez szegezve tesznek-vesznek, esznek-isznak, maguk elé merednek. Nem utazás, hanem a testek transzportálása történik. Ezért is mondja Paul Virilio, hogy a „járműben ülő valójában nem utazó, hanem inkább egy olyan ember, akit mintegy csomagkent küldenek”. A felnőttek általában fegyelmezetten viselik a légi csomagszállítást, legfeljebb kicsit élénkebben csevegnek, újságjaikba temetkeznek, vagy csendben maguk elé merednek. Tudomásul veszik ezeket a kereteket, a képen csak a kisgyerek tapad az ablaküveghez. Nemcsak kinéz, hanem még törekszik is kifelé: a technikai magzatburkon túlra.