Nappali Menedékhely - irodalom & művészet

Kulcsár Árpád

Krisztusszülés

Akakij a faluba érve arra lett figyelmes, hogy ma a szokottnál mélyebb a csend, az utcákon csupán néhány szutykos kölyök, s azok sem sivalkodva, ahogyan szoktak, hanem csak úgy, loncsos lesütött szemű-hallgatóan. Az öreg így mesélte:

Mielőtt meghalt, kértük, vonja vissza, amit már hónapok óta állít, de ő nem tette meg, szemeiben dac volt, és konokul hallgatott inkább. Értsd meg, fiam, nem volt itt mit tenni. Naphosszat csak ült, bőrét már vörösre cserzette a nap, és látszott, hogy fájdalmai vannak, vizet pedig kapott rendesen. Csak néha dúdolt egyházi énekeket, azt is csak halkan, szerényen. A falubelieket persze bosszantotta a dolog, kezdeti tétovaságuk izzó gyűlöletbe csapott át. A feszültség meg nőtt, a nap meg küldte perzselő sugarait, a földek kiszikkadtak, a patak iszappá vált. Szóval nőtt a feszültség. Alekszej aztán rávette magát, odament egy vasárnap délután, az emberek a szomszéd faluból jöttek haza, éppen akkor értek haza a templomból, és akkor Alekszej rákezdett.

Mocskos ringyó te, így Alekszej, ha anyád látna, már jóval előbb kitépte volna a hajadat! Később pedig: Kedves lányom, kérlek, csak mondj egy nevet, ne gondolj most a becsületedre, csak mondd meg, ki volt, és vége lesz ennek a hacacárénak. Te hülye picsa, te – így. Estig tartott a jelenet, és a falu megsajnálta Alekszejt, hiába, hogy iszákos volt, hiába, hogy agyonverte a feleségét a rossz nyelvek szerint, a pletykák egyszer s mindenkorra szétfoszlottak, mint a tavaszi felhők. Az apa dühödt volt, szürke szakállát tépdeste, és amikor már úgy érezte, lánya annyira hajthatatlan, hogy talán az ördög szállta meg, bánatában beült a kocsmába, és betegre itta magát. Gyomormérgezést vagy alkoholmérgezést kaphatott, a másnap kiérkező orvos csóválta a fejét, hogy tudniillik alig tudta megmenteni. No persze a falu népe is, látnod kellett volna, Akakij, hogy nyammogtak, amikor az orvos Kátyáról kérdezett, a ketrecet már azelőtt elrejtették a patak menti bokrok közé. Szóval, elég az hozzá, hogy miután a jó doktor távozott, a falu már bosszút forralt. Addig mondhatni közömbösek voltak, a lány ott volt a falu közepén a ketrecben, s ez kezdett megszokottá válni, izzadt volt és méterekre bűzlött, az emberek ennek ellenére kegyelemesek voltak hozzá, és messziről ételmaradékot hajigáltak neki, néha egy-egy gyümölcsöt is, vagy vizespalackokat. Alekszej majdnem-halála azonban megváltoztatta a dolgokat. A férfiak a bűz ellenére leköpték, volt, aki rá is vizelt a fán keresztül. Napközben a gyerekek kövekkel hajigálták, úgyhogy Kátya azelőtt valahogy mindig fehér bőre tele lett sebekkel. Istenem, szinte gyerek volt még, miért kellett neki istenkáromlásokat szólania? Egyedül Szergej zavarta el a gyerekeket, de hát a férfiakkal neki sem volt mit tennie, egyszer a szolgabíró jól szájon is vágta, amikor azt kérte, ugyan hagyná már békén a szegény lányt. Szergej, tudod, abban a korban van, amikor már sok gyereknek, de kevés férfinak, így egyiküknél sem számít sokat a véleménye.

– De hát az ég szerelmére, öreg, mondd már, mi volt az az istenkáromlás?

Azt állította, szeplőtelen volt a fogantatás, amikor a gyereket szülte – az öreg csóválja a fejét, fejbőrén izzadságcseppeken csillan meg a napfény. Akakij döbbenten áll. Ilyet azért nem mondhatott. Ugyan mi vitte rá? Vagy megbolondult volna?

– Szergej Kátya játszótársa, ugye, az a fekete hajú, serkenő bajszú gyerek?

– Az az.

Akakij megtudakolta, hol lakik, és arra vette az irányt, a parasztházak függönyei mögül kíváncsi szempárak lesték lépteit. Az öreg úgy mesélte, hogy Kátya már nem húzta volna sokáig, szóval lehet, jobb is neki. A vihar, no nem az égen, hanem csak a faluban, mégis akkor tört ki, mikor a faluvégi Vajákos, aki saját elmondása szerint gyógykeneteihez gyűjtött éppen füveket, melyekre teleholdtól fényes harmat száll pontosan éjfélkor, na szóval ő éppen hazafele tartott az erdőről, mert ugye a szárazság nem kímélte a gyógyfüveket sem, és akkor az erdőre kellett menni értük, akkor meg már jóval üthette az óra az éjfélt, na szóval a Vajákos látta, hogy valami fehérlik a ketrecben, illetve hangokat is hallott, mintha a mezei ringyóknak nevezett lények éneke volna, akiket a falubeliek még nem láttak soha, de éneküket sokszor hozta erre a szél, és nagyapáik még meséltek arról a férfiról, akinek bájaikat mutogatva csaltak egy magas fűvel benőtt árokba, vele szerelmeskedtek, ott is találták meg másnap reggel letolt nadrággal és hiányzó hímtaggal. A Vajákos, bár, ahogyan ő mesélte a falusiaknak, érezte gerincében a sátán jéghideg leheletét, kíváncsi volt, mi ez a nagy világosság, és mik ezek a hangok. Közelebb lopózott hát, már tíz méterre érezte a bűzt, aminek valahogy mintha kénes illata lett volna, mindenesetre azt hitte, csak képzelődik, csak a szokásos pisiszag, de amikor néhány méterre ért, látta, hogy Kátya bőre izzik fehéren, vagy csak fakul, mint egy halotté, mert akkor már tudta, hogy halott. Mindenestre rongyai mellette feküdtek, testéről eltűntek a hegek, és fel-alá mozgott, de úgy, hogy szemei az ég fele fordultak, feje hátracsuklott, s szőke tincsei ide-oda lobogtak. Mintha csak megőrült volna, gondolta a Vajákos, és közelebb lépett, és akkor látta, hogy Kátyának üvegesek a szemei, és látta, bár így is izzott a levegő a melegtől, szóval látta, ahogyan köd száll a lány szájából ki. De ez még nem elég a borzalmakból, mondta a Vajákos fél órával később az egybegyűltek előtt, miközben újabb és újabb könnyek bugyogtak ki a szeméből, akkor láttam meg a Dögöt. Előbb csak valami lompos fekete mozgására lettem figyelmes, ami a ketrecből kígyózott ki és vonaglott a porban, de aztán Kátya haja alól szarvak tűntek elő, majd vérvörös szemek meredtek rám, izzottak, és legalább fél percig ott álltam megkövülten, s az ördög csak vigyorgott rám, s hátulról hágta Kátyát.

Nem kétséges hát, hogy milyen lány ő, esetleg kié is a gyerek. Még hogy szeplőtelenül, amikor az ördöggel hál, morogták a falubeliek előbb csak halkan, aztán már egymás közt is hangosan. Ekkor két pártra szakadtak, az egyik csoport Kátyát akarta megégetni, a másik is őt, a gyerekével együtt. Csakhogy a gyerek, lévén egyben Alekszej unokája, akit sajnáltak immár, vagy tán szerettek is, hirtelen a sors különös folyása során tiszteletet ébresztett a viskók népében, úgyhogy az előző csapat nyert. A ketrechez vonultak, immár csendben és hidegvérrel, a ketrecben ott feküdt Kátya, rongyai rajta voltak, és az ördög sem volt már vele. A falusiak először csak lassan mertek közeledni, akkor is csupán a férfiak, lámpásaikban pislákolt az olaj lángja, olyanok voltak, mint a végzet sötét angyalai, legalábbis Kátya így látta. Nem értette, mit keresnek itt, látta a kemény, hajthatatlan arcokat, pár pillanat alatt kirajzolódtak a hátul maradt nők körvonalai is, mellettük a gyerekek és porontyok. Csak nézte őket, és bár még mindig nem értette, miért, érezte, hogy élete utolsó perceiben jár. Szeme égett, sírhatnékja támadt, de nem tudott sírni, rezzenéstelen arccal bámulta a ketrecet körülvevő borostás arcokat. Mondani szerette volna, hogy nem, nem a Szentlélek gyereke Iván, hogy már nem biztos benne, holott továbbra is biztos volt, mondani szerette volna, de szája kiszáradt, nyelvével érezte a port, ami szájpadlására tapadt. Megijedt, a hideg rázta, s talán már nem is érezte, ahogyan eltörik rajta a mécsesek üvege, ahogy a szilánk átfúrja a bőrét, s szinte abban a pillanatban lángra kap ruháján, húsán, haján a sok mécses olaja. Egy órán keresztül égett a sok olaj miatt, a tűz fénye egybeolvadt a hajnal pírjával, s akkor szótlanul mindenki hazament, és úgy érezték, fel nem foghatták ugyan, hogy miképpen, de úgy érezték, hogy megváltották önmagukat ezen az éjjelen.

Akakij megtalálta Szergejt, a házuk előtti fapadon ült egyedül, szájában bagót rágott.

– Beszédem van veled, Szergej.

– Ugyan mi? – Egykedvűen nézett a férfira, arcán nem volt kivehető semmilyen érzelem.

– Kátyáról.

– Mi van vele? – Szemében harag gyúl.

– Miért védted?

– Csak. Hagyj engem békén, különben is, ki a francnak képzeled magad, hogy idejössz és... – Nem tudta folytatni, Akakij mosolygott, elmagyarázta, hogy nem akar ő semmi rosszat, meg különben is, csak azért jött, hogy elbúcsúzzon, még maga sem tudja, kitől, de mégiscsak itt született, most meg elmegy. Szergej nem kérdezte, hogy hova, láthatóan nem érdekelte, de veszítenivalója nem lévén, beszélni kezdett.

Tudod, a faluban kissé rám is átragadt az, ami Kátya ellen irányult, tudod, mert én hittem neki, mert tényleg elhittem, hogy ő senkivel sem, szóval érted. Mert nem olyan volt. És ugyan kivel? Az apja egész nap iszik, ő meg egész nap a földeken dolgozott. Szóval hittem neki, mert nekem mindent elmondott, és sosem fordult meg olyasmi a fejében. Vagyis persze, megfordult, de mindig úgy, hogy majd egyszer valakivel, aki elviszi innen. Tudod, mind ezt hiszik. És akkor megtörtént, és nem tudom, hogyan, de tény, hogy valahogyan teherbe esett. Mivel mélyen istenfélő volt, mint ahogy talán te is emlékszel, Akakij, hát azt hitte, vele is az történik, mint Máriával, és isten neki, Akakij, én is azt hiszem, mert mi a francot hihetnék? Mert én tudom, érted, én tudom, hogy ő.... És akkor sírni kezdett, Akakij meg kényelmetlenül feszengett, állt egyik lábáról a másikra.

– Szóval nem te voltál, Szergej, nem a te gyereked. Nem történt semmi olyan?

– Nem történt. Bazdmeg, Akakij, hányszor mondjam, hogy nem? – dühbe jött, hadonászott.

– Egyszer majdnem, de a majdnemektől nem lehet teherbe esni, tudod, Akakij, bazdmeg. Nem az én gyerekem, de én fogom felnevelni, mert ki nevelné fel? Csak nem a részeges nagyapja? És különben is, bár rábaszom az életem, akkor is Isten fia, Akakij, bazdmeg, érted, Isten fia, akkor meg ki a lófasz vagyok én, hogy ne neveljem fel Isten fiát?

Hosszas nógatás után Szergej elmondta, hogy hogyan is történt az a majdnemizélés. Egy nyári napon, közvetlenül naplemente előtt Kátyát kereste, kopogott, nem jött válasz, bement a házba, az ajtó hosszasan nyikorgott, de ez nem zavarta meg Alekszejt, aki a szoba sarkában feküdt és hortyogott. Heveny pálinkaszag terjengett a szobában, Szergej szinte megtántorodott, hányinger fogta el, és gyorsan kilépett a szabadba. A földek felé vette az irányt, sejtette, hogy a lányt még ott találja. Ez még a múlt nyáron volt, magyarázta a fiú, akkor még nem volt ez a kurva szárazság. Szóval megtalálta, segített neki, amiben tudott, és rávette, hogy menjenek inkább haza már, mert alkonyodik. Bazdmeg, Kátya, mingyárt sötét van! Kátya nevetett, azon a hangon, amit Szergej kilométerekről meghallott, ha fújt a szél. Jellegzetes csengő nevetés. És hazafele mentek, el a patak mellett, Szergej meg indítványozta, hogy fürödjenek meg. Hát istenem, melegem volt. És levetkőztünk, de ebben nem volt semmi, sokszor fürödtünk már meztelenül, mert olyanok voltunk, mint a testvérek, tényleg olyanok. A patak egy bizonyos pontján, ahol nem olyan nagy a sodrás, a víz öblöt csinált magának ott, ott sosem hideg, mert áll, vagy csak enyhén gomolyog, érted, és akkor bementünk, derékig ért a víz, és nem tudom, hogyan, Akakij, soha meg nem fordult a fejemben, de akkor valahogy, ahogy a víz zuhogott alá testéről, ahogyan nézett rám és nevetett és körben cirpeltek a tücskök és fent meg a csillagok, akkor valahogy, és hidd el, szégyellem én eleget, de titokban, a víz alatt, hát odanyúltam, és akkor szinte abban a pillanatban éreztem, ahogyan áttüzesedem és kifolyik belőlem az a dolog, tudod. Persze szerencsére Kátya mit sem vett ebből észre, sőt, odajött és lenyomta fejem a víz alá. Csakhogy egyáltalán megfordult a fejemben, bazdmeg, Akakij, kurvaélet.

– Jól van, Szergej, most már semmi baj. Hiszek neked. No, de estére jár, indulnom kell, ha még el akarom érni a távolsági járatot, így is késésben vagyok.

– Igen, menj csak, jó néhány kilométer.

– Isten áldjon, Szergej.

– Téged is, Akakij.

Akakij, bár késésben volt, és bár jó néhány kilométert kellett még gyalogolnia, hogy kiérjen a főútra, lassan vonult végig a falun. Végignézett a házakon, amott a földeken, ahol a búza már szőkén engedte magára folyni a lemenő nap vérvörös színét. Akakij gyerekkorára gondolt, aztán Kátyára, és elszomorodott. Ment az utcákon, és eszébe jutott, hogy Szentpéterváron valamikor mit tanult a hímivarsejtekről, hogy megfelelő körülmények között képesek túlélni, de nem volt benne biztos, hogy az elmélet, amit éppen megfogalmazott a fejében, tényleg igaz-e. Mindenesetre ahogy eltűnt a kanyarulatban, elmondott egy imát Ivánért. Biztos, ami biztos.

Apokrif

A terem morajlott. Izgága suttogás futott végig a sorok között, köhintések, szipogások, orrfújás. Izlandon sosem lehet hozzászokni a ködhöz, az év legnagyobb részében fojtogató, máskor meg bekúszik a tüdőbe, a bőr alá, s ragadós testnedveget gerjeszt. Utolsó igazítás a nyakkendőn, egy pillantás a fényesre suvickolt lakkcipőre, aztán Siggurdson kilép. Halleluja, testvéreim. Csípős izzadtságszag csapja meg orrát. Halleluja. Egyetlen szó, testvéreim, megtaláltuk! Üdvrivalgás, cipők dobogása a kemény deszkapadlón. A tömeg elindul, felborítják a székeket, felugrálnak a pódiumra, kezüket előre tartva, megérinteni Siggurdsont, aki nyugodt mosollyal áll.

A Nakamura fedélzetéről zene szűrődik ki, hangjait a hullámok messzire viszik, mérföldekre, ki tudja, talán meghallja valaki, gondolja Takayaki, miközben a zöld hullámok lágyan nyaldossák a hajótestet. Amott a gépházban vidám tengerészek énekelnek a zenével együtt, az andalító alt keveredik a basszusokkal és tenorokkal meg a rádió recsegésével. A tengerészek láthatóan nem értik, mit énekelnek, de a refrént már nagyon tudják: Cry me a river. Összességében vidám a hangulat, de Takayaki tudja, hogy néha gyanakvóan nézik őt. Gateway-dohányból sodort cigit szív, néha kikönyököl a tenger felé, szemei rátapadnak a horizontra. Ma reggel megöregedett, mikor az ágyból kikelt, még nem vette észre, csak miután kijött a kajütből, találkozott a kapitánnyal, az meg rémülten meredt rá, és rémültté meredt szemében meglátta magát. Ő maga is megijedt, a matrózok is megijedtek, körbeállták, és hadonászva kiabáltak. És Takayaki ekkor jött rá, hogy a szigeten egyetlen napot sem öregedett, és most, a csillagtalan éjszakában valahol átlépték a határt, ahol az idő elkezdődik. Korábban bele sem gondolt, hogy esetleg nem öregszik, nem tűnt fontosnak. Most meg szinte közömbösen áll a Nakamura korlátjánál. A csikket hanyag mozdulattal lendíti ki a tengerbe, visszamegy kabinjába, leül a vasasztalhoz, ahol már elő van készítve egy ív papír. Ujjai görcsösen megmarkolják a tollat. Ír.

aaaaaaaaabbbbbbbbbbb tokayike……. Én. jhdasjhfbhdshndjksjab. (…)

A háborúnak vége. Ma lettem hatvan éves, megöregedtem. Újra érzem az időt, érzem. Nem csak elmegy fölöttem, súlya van, érzem a bőrömön nyomását. Valami baj van a szememmel. Minden otthonos, és mégsem. A tenger zöldje nem zöld, az ég kékje nem kék. És mégis, tudom, hogy az.

(…) Még mindig nem tudok beszélni, ezért írok. A szavak formájára emlékszem, hangzásukra nem. A kapitány azt hiszi, néma vagyok. Próbáltam leírni neki, honnan jövök, ő azonban bolondnak nézett, talán azt hitte, túl sok sós vizet nyeltem.

(…) Attól félek, a hangom nem jön vissza, holnapra tán meghalok, ezért írok. Ugyanakkor nehéz helyzetben vagyok. Nem emlékszem történetekre, egy történetre emlékszem, de ha elkezdeném leírni, nem lenne értelmes, összefüggő szöveg. Tán magam sem érteném. Nincsenek epizódok, egyetlen nagy kép van elmémben, egyetlen kavargó, folyton mozgó kép. Például párhuzamosan emlékszem Soto halálára és hogy végig mellettem van. Holott Soto a tutajon nem volt már velem. Tehát a halála igazi. De vajon élete nem? Mégis megkísérlem leírni.

(…) A szigetet őrzik, lehetetlen eljutni oda, aki megpróbálja, azt felpuffadt testtel, vízbe fúlva találják meg. Vagy halak gyomrában végzi.

(…) Ha valaki mégis eljut, örök életre lel. A szigeten nincs idő. Meghalni azonban lehet. És az örök élet ára a rabság. De ugye mi is a szabadság? A szabadság a sziget nélkül nem ismerhető meg, tehát nem is létezhet, csak a sziget függvényében. A szabadság tehát velejárója a rabságnak. De ezt úgysem érti, aki ezt elolvassa. A sziget a válasz.

(…) A sziget az út vége, ugyanakkor kezdete. A lehetőségek helye, ahol minden megtörténhet, mert mindennek lehetősége van megtörténni. A sziget a valóság abszolútuma.

A Menny a földön egyházhajót vásárolt, egy szokásos szürke hajnalon indultak útnak, végig imádkoztak, akik a kikötőben látták őket távozni, megesküdnének rá, hogy arcuk mennyei fényben ragyogott. Ezért is oly sajnálatos a tragédia. Nem tudni, miért mentek Indonézia partjai felé, még családtagjaiknak sem árulták el. A hatóságok szerint hajótörést szenvedhettek egy eddig ismeretlen korallzátonyon. Segélykérés a közeli rádióállomásokhoz nem jutott el. A rejtélyes baleset sok feltételezést és konspirációs elméletet szül. Mindenestre a kormány gyásznapot rendelt el, a belügyminiszter kéri a polgárokat, imádkozzanak az ezerháromszáz-három áldozat családjáért. Izlandon szabadnapot rendeltek el az állami alkalmazottaknak. A zászlókat félárbocra húzták.

Uram, nem látják, hogy a jelek mind ugyanarra mutatnak. Azt mondják, ne higgyünk a szóbeszédnek, holott Uram, jelenléted nyilvánvaló nekünk. Kérünk, könyörülj rajtunk, bűnösökön.

Takayaki professzor hazatér

Takayaki professzor már az első napon, még aznap, mikor a rádióból csak recsegés válaszolt, még aznap érezte, hogy valami nincs és nem is lesz rendben. Persze ezt most nehéz így megmondani, ebből a távlatból, Takayaki professzort egyébként is malária gyötörte, fogyott az eleség, az emberei lázongtak, de olyan módon tették, ahogyan csak japánok képesek, a tekintetekkel, hangtalanul. Kezdetben tizenöten voltak, eltökélten járőröztek azon a tíz négyzetkilométernyi szigeten, melyet idegen növények nőttek be, s ahol a mindent körbefonó folyondárok megnehezítették lépteiket. Ezen a szigeten, amelyiken az esős évszak kilapította a létet, ahogyan a több hónapnyi eső ránehezedett a két barakkra, a bunkerre, mikor megromlottak a látási viszonyok, s mivel nem láttak néhány tíz méternél tovább, az itt tartózkodás is elveszítette értelmét. Őrök voltak, a birodalom és a császár őrei, de amikor az eső nehéz sárrá formálta e cseppnyi földet, nem tehettek mást, kártyáztak és édes gyökerekből erjesztett szeszt ittak. Lassacskán nem beszéltek többé, egyszerűen nem volt már szükség rá, hiszen egymás tekintetéből értettek meg mindent, amire szükségük volt, és kevés dologra volt szükségük.

Takayaki professzor nem volt boldogtalan, bár kétségtelen, hogy sokat törte a fejét, jól van-e ez így. A Nagasaki Egyetem történelemtanáraként már évekkel ezelőtt rájött, hogy a bushido a halálban gyökerezik, ugyanakkor arra is, hogy ennek szellemiségénél nincs fontosabb. Hitt benne, hogy megértette a múltat, magáévá tette, és ezáltal lehet kiváló ember. Megállni a helyen, ahová a kötelesség elvezet. Ez a sziget pedig ilyen hely volt. Takayaki remélte, így beilleszkedik a világ egyetemes rendjébe, e rend fennállásáról szóló hitet nem ölhette ki sem a háború, sem a sziget egyhangúsága, sem Mio hiánya.

Többnyire halat ettek, többnyire sós ízű, többnyire tüskés halakat, kezdetben válogatás nélkül, de aztán, mikor az őrmester kifogta és megette azt a kékesen villogó halat, és egész éjszaka hányt tőle, másnap pedig hányásába fúlva találtak rá az őrhelyén, már csak bizonyos fajta, jól bevált halakat ettek. Később még heten haltak meg, ki így, ki úgy, maláriában persze, mérgezéstől és tüdőgyulladástól is. Csak Kyoto volt az, aki egy reggelen besétált a hullámok közé, és elragadták a vízi asszonyok, akik holdfénynél járőröztek a habok között, s akiknek hátán éles, pengeszerű taraj nőtt ki, s fel-felvillantak fényes uszonyaik.

A madarak közvetlenül az eső után jöttek dél felől, leszálltak a szigeten, megették a férgeket, csigákat és a partra vetődött döglött halakat, néhány napig maradtak, aztán továbbrepültek északra, vijjogva, s a napot elhomályosították lassan alászálló, fekete tollaik. Tizenötször repültek arra a madarak, húsuk ehetetlen volt, és mindig félelmet keltett fekete hullámzásuk az ég alján. Takayaki és emberei innen tudták, hogy 1959-et írnak odakint, odaát valahol. Aztán egy évben elállt az eső, a madarak pedig nem jöttek, Takayaki és emberei pedig elfeledték, hányszor szálltak arra és hányszor nem. Így nem tudni, mikor történt, hogy Soto közlegény berohant a tisztásra, zaklatottan, hadonászva és érthetetlen hörgéseket hallatva torkából. Erőlködött, nehezen ejtette a hangokat, de egyre tisztábban formálódott a szó, amit ki akart mondani, és mire kimondta, már a többiek is tudták, mi fog elhangzani. A szó kicsattant és ott maradt a levegőben, ez volt az első évek óta, és ettől valahogyan igazian, teljes valójában jelenlevőként hatott: Szörnyeteg! De mire a szó felhangzott és ott maradt és belecsendült mindegyikük elméjébe, már föl is tűnt a fák mögül a szörny, fenyegetően, kettéhasítva az eget, bömbölve, szaggatott, de nagyon erős zúgással. Olyan volt, mint egy óriási szúnyog, szemeiből erős fénysugarakat lövellt, amerre fordult. Takayakinak földbe gyökerezett a lába, nem hitt a szemének, pedig látta már a vízi asszonyokat, éjjelente hallotta az óriások csörtetését a dzsungelben. Még egy pillanatig megdermedve bámulta a szörnyeteget, aztán szaladt, s őt követve szaladt hat embere is, le a bunkerbe. Gépfegyvereiket élesíteni már nem volt erejük, lebuktak a földre, kezüket fülükre tapasztották, tán reflexszerűen azt hitték, ha ők nem hallják a szörnyet, akkor az sem szimatolja ki őket. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a másodpercek alig-alig múltak, aztán olybá tűnt, mintha a bömbölés hirtelen maradna abba, a fények kihunytak, és csend lett. Lassanként kimerészkedtek, de attól a naptól kezdve bőrük alá ivódott a rettegés, az ég meg úgy maradt, kettéhasadva, mígnem az esőfelhők újra el nem jöttek.

Ennek ellenére, nehézkesen bár, de minden visszaállt a régi kerékvágásba, a rádióból csak recsegés hallatszott továbbra is, a halak sósak voltak, az édesgyökér-pálinka meg továbbra is elviselhetővé tette az estéket. Takayaki kapitány minden reggel kipucolta a fegyvere csövét, ellenőrizte az egyenruháját, nem szakadt-e le esetleg egy gomb. Idegességét leplezte. Az embereit úgy osztotta be, hogy ő sose kelljen a tengerparton járőrözzön. Nem a haláltól félt, hiszen arra vágyott, attól rettegett, hogy ő fogja először megpillantani a szörnyet, ha az robajlásával ismét feltűnik, az ismeretlentől félt, amire nem tudott felkészülni, még csak megnevezni sem tudta, azt meg végképp nem, hogy hogyan viselkedjen vele, ha egyszer szembekerülnek. Miféle erkölcsi kódexbe illeszkedhetne így, hogy ne veszítse el önmagát? És Takayaki kapitány biztosra vette, hogy a szörny újra el fog jönni. A végzet az végzet, s ezzel minden katona tisztában volt, persze nem beszéltek erről, ahogyan semmi másról sem.

A szörny neve volt a hosszú évek óta először kiejtett szó, mely, nem lévén igazi szó, maga volt a szörny, mindenesetre ott lebegett a levegőben, gomolygott láthatatlanul, de annál erősebben, s már csak idő kérdése volt a tárgyiasulása. Ezt érezte ez a társaság, mely önmagát fosztotta meg a szavaktól, s ezért még inkább elfeledték a beszédet. A félelem pedig, mint a kéken villogó hal húsa az őrmester testét, úgy mérgezte a lelkeket, ugyanakkor az éjszakák sötétebbek lettek, felhőtlen égre sem jött fel a hold vagy a csillagok. Az éjjeli hangok felerősödtek, mintha csak az óriások egyre bátrabban és közelebb csörtetnének, néha a közeli bokrok is megrezzentek. A nappalok ugyan szerencsére rendben zajlottak, Takayaki mégis látta, ahogy emberei egyre zaklatottabbak, idegesebbek, a szemmel adott parancsokat habozva teljesítik. És akkor döntött. Egy éjjel kisétált a tengerpartra, belegázolt térdig a vízbe, torkát megköszörülte, először magában formálta meg a szót, majd belekiáltotta a tenger morajába: Szörnyeteg! A közelben vízi asszonyok dugták ki fejüket a hullámok közül, szemükben düh és tehetetlen harag tüze gyúlt, de nem közeledtek. Az ég alján fény villant, a kapitány egy pillanatig nem tudta eldönteni, nem a hajnal pírja lopakszik-e a boltozatra, de aztán megérezte, hogy közeledik. Kissé bánta már merészségét, de viszonylag nyugodt mozdulatokkal evickélt ki a vízből, lépdelt végig a parton, be a fák közé. Háta mögött erősödött a zúgás, de ő csak ment előre, mígnem szembetalálta magát embereivel, akik őt várták, szemükben iszony, rémület és tisztelet kavargott. A zúgás pedig egyre erősödött, ő maga, csak amikor már teljesen elviselhetetlenné vált fülének, és teste már fénycsóvában fürdött, akkor fordult meg, eltökélten, készen a halálra. Mert Takayaki professzor tudta, még ezen az éjjelen véget kell vetnie a háborúnak.

Úton

Sára hol a plafont nézte, ahogyan a vakolat alá-alászállt róla, mint egy egykori első hóesés, hol pedig a falon függő Máriát, akit, ki tudja miért, a festő valamiért ráncosnak és megfáradtnak festett. Aztán a lepedőt, mely piros és fehér és mindkét színben rikító. Vér és hó. Sára sír, már nem is az éles fájdalom miatt, csak úgy, elfojtottan sír, mint aki oly rég sír, hogy nem tud már száraz szemekkel nézni a világba. A lepedőt arcára húzza. Így telnek a percek, közben nem történik semmi, csak fel-felnyög, mígnem kint ökörbőgés hallatszik. Izsák megjött. Döngenek léptei a fából tákolt lépcsőkön, percegő hang jelzi, hogy éppen le akarja kaparni a csizmájára tapadt sarat. Holott ebben a házban sárból van a padló.

Belép, egy pillanatra megáll, hallgatja Sára szuszogását, aztán megnyugszik és tarisznyáját halkan az ágy támlája mellé helyezi. Nézi a lepedőt, alatta felesége arcvonásait. Tétlenül néz, nem tudja, mit kezdjen magával. „Az isten bassza meg a cárt!”, fakad ki morogva, alig hallhatóan belőle, mire Sára kidugja fejét, mosolyog görcsösen, bár látszik, hogy nagy erőfeszítésébe kerül. „Izsák, ne káromkodj”. „Hoztam ennivalót, krumplit. Jobban vagy?” „Izsák, mennünk kéne, utolérni a többieket”. A többiek már valahol Lengyelországban járnak, gondolja Izsák, az életben nem fogjuk utolérni őket.

Ilyenkor, mikor hideg verítéktől gyöngyözik Sára homloka, Izsák leül mellé az ágy mellé, mesél. A mesék zsidó hősökről szólnak, akik nincsenek benne egyetlen megírt könyvben, s akik valamikor Oroszországban legyőzték a cár embereit. Szerelmesekről, akik országhatárokat léptek át, hogy egymásra találjanak. Néha tréfás történetek, máskor szomorúak. Megnyugtatják Sárát, egykor a faluban, kukoricahántás közben, a tűz mellett mesélve mítoszok voltak. Most meg csitítják a lázat. Ma azonban Izsák ideges, fel-alá jár-kel a szobában, a döngölt padló meg-megremeg vagy loccsan léptei alatt. Sára lázálomban beszél, egy óriási csigáról, melyre rávetették a gyeplőt és a kantárt, de nincsen lovasa, bár sejti, hogy az ördög üli meg általában, és a csiga megy előre, lassan, nagyon lassan, már a falu határában van, nyálkás talpa alatt összeroppannak már az első házak, és csak jön, ragyogó szemivel megvakítja azokat, akik ránéznek.

Itt maradunk, amíg csak kell – dönti el Izsák ezen az estén. Ha ketten maradnak ebből a világból, akkor is marad, ha leszáll a tél és megnehezíti a továbbhaladást, akkor is marad. Kint csak a szél süvít s lebegteti az ökör füleit, már napok óta fúj, s az ökör napok óta bámulja a csupasz, égre meredő fákat. Izsák néha elmegy, bejárja a környéket, a földben turkál ottfelejtett krumplit keresve, félig elrohadt káposztát talál, hazaviszi. Az elszáradt füvet is összegyűjti a környékről, s az ökör elé rakja. Az ökör csak napközben áll az esőben, mozdulatlanul, lesoványodva, Izsák éjszakára, mikor már fagyos a levegő, beviszi a házba, reggel meg kiviszi és újra befogja a szekérbe, hogy el ne kóborolhasson. A szekéren néhány bútor meg egy-két festmény, amit még a jó termés éveiben vásároltak egy arra járó vándorfestőtől. Egy hétágú gyertyatartó döfte át, ki tudja, hogyan, a pányvát, szárain már helyenként születni látszik a rozsda. Izsák nem tudja, mennyi idő telhetett el, nem számolja a napokat és éjszakákat. Míg otthon van, mesél, krumplit főz, megeteti Sárát, és vizes borogatást tesz a homlokára. Ritkán, csak nagyon ritkán beszélgetnek. Sára állhatatosan küzd a fájdalommal, de néha hangosan felnyög, ilyenkor Izsák keze ökölbe szorul, káromkodik, a nő meg szomorú szemekkel, feddőn néz reá.

A sár megfagyott, az első hó pelyhei már félúton vannak ég és föld között, mikor Izsák kilép a házból. Felnéz az égre, és szemgolyójára esik talán az első pehely. Egész nap kétségbeesetten kutat a földeken, de csak szénával tudja megtölteni a tarisznyát. Szándékosan marad jóval későbbig, mint szokott. Nem tudja, hogyan álljon felesége szeme elé. Azon gondolkodik, fel kéne kerekednie és találni egy falut, ahol eladhatja a bútorokat, a pénzből meg takarót és ennivalót vehetne. Gondterhelten megy a ház felé, meglátja az ökröt, kicsit gondolkodik, majd megragadja a kantárféket, és elindul az ajtó felé. Úgyis hamarosan leszáll az est. Az ajtóban azonban megtorpan, Sárát hallja sírni, szokatlan. Belép. Sára lábai terpeszben az ágyon, combján még szivárog a vér, végig a lepedőn s lecsöppen a sárba. Kezében csecsemőt tart, szorítja magához, közben hangosan sír, s érthetetlenül kántál valamit.

„Halva született, Izsák, halva.”

A nyitott ajtón betüremkedik a nedves szürkület, Sára az ágyon fekszik, Izsák meglepetten áll, kezében a kantárfékkel. Az ökör halkan elbőgi magát.

Fotó: márton szilárd l.