Nappali Menedékhely - irodalom & művészet

Ariadna Vásquez

Ariadna Vásquez (Santo Domingo, Dominikai Köztársaság, 1977) Kiadott verseskötetei: Una casa azul (2005) és La palabra sin habla (2007), Cantos al hogar incendiado (2009) és El libro de las inundaciones (2011), regénye: Por el desnivel de la acera (2005). Elnyerte a „Feria del Libro de la República Dominicana” fiatal novellistákat jutalmazó díját (2010), és kétszer is elismerésben részesült a „Concurso Internacional de Cuentos de Casa de Teatro de República Dominicana” pályázatán az El dorso de los días (2001) és az Ángeles (2003) című novellájáért. Előbbi szerepelt az Onde, Farfalla e aroma di caffe: Storie di donne dominicane címmel 2005-ben Olaszországban megjelent antológiában.

Naxoszi hajótörött (Náufraga en Naxos)

Nem írtam soha, csak hittem, hogy írok,
nem szerettem soha, csak hittem, hogy szeretek,
csak vártam, egyre vártam a zárt ajtó előtt.
Marguerite Duras

(Ádám Péter fordítása)

Azt álmodtam, hogy csak egy mellem van. De nem úgy, hogy a mell tud róla, hogy hiányzik a párja. Nem, máshogy. Egyszerűen egy mellem van középen, ahogy a küklopszoknak is csak egy szeme van.

Azt álmodom, hogy egy tükör előtt állok, és a blúzomból kiemelkedik valamiféle kicsiny, aprócska kúp, pontosan félúton ahhoz képest, ahol a két mellemnek lennie kéne. Leveszem a blúzom, és akkor előbukkan ő, az egyetlen: egy meglepően bájos mell.

– Hogyan reagálsz a fejleményre, hogy csak egy melled van?

– Hogyan reagálok?

– Igen… Úgy értem, az álomban.

– Csak akkor reagálok, amikor fölébredek. Az álomban nem érzek semmit, ami ezt a szót juttatná eszembe.

– Melyik szót?

– Reakció.

– Nem érzed magad furcsán? Nem szeretnél egy másik mellet is, például?

– Nem… nem hiszem, azt hiszem, teljesnek érzem magam azzal a mellel, úgy érzem… mintha lenne egy csillagom, ami a mellemből születik, egyetlen egy.

– Egy csillagod?

Szeretnék egy kicsit magamról beszélni, csak most az egyszer. Hallgasson meg: egy éve lakom La Condesában. Egy olcsó, tetőtéri szobában. Kétezerötszáz pesót fizetek havonta. A bérleti díj tartalmazza a mosodát, a gázt, sőt még a kábeltévét is. Nem kell kábeltévét fizetnem. Daniel szólt nekem az albérletről. Fölhívott valamelyik reggel, mintha az ég küldte volna, és azt mondta: Tényleg el akarsz költözni? Persze, persze, válaszoltam, erre megadta a telefonszámot nekem és Danténak. Fölhívtuk, és hárman együtt eljöttünk, hogy megnézzük a szobát. Minden olyan gyorsan történt. Azt is mondhatnám, hogy Daniel döntött helyettem. Dantéról majd beszélek később.

Sir Osbourne fölolvas:

Csak vár tovább, egy sómarta sziklán Naxosban. A két karja egyre jobban megnyúlik, ezért karolja át velük a hátát, vagy fordítva. Átkarolja a hátát, és a szeme körül mély karikák, sötét gödrök látszanak, melyekből látszólag egy olyan nő tekintete fakad, akivé ő már sohasem válhat.

A lapockái akár a szárnyak, és hajával összefonódott a fonal, az az átkozott fonal, mely figyelmezteti, tudatja vele, nem fonhat, nem fonhat már soha többé, mert várni valamit a várakozásban való kiteljesedés nélkül, pontosan ez az, amit nem szabad megtennie. Így kell várakoznia, hogy önmagát gyötri, karját-lábát maga köré fonja, a bőre a kimerültségtől száraz, a szeme halott, az ajka szélére a nyála tetovál mintát. Néz, csak néz. Ebből áll a várakozás, és nem lehet fonni, de nem lehet nagy levegőt venni sem, mert egy leheletnyi szellőtől is elpusztul a kéjes pillanat, amelyben a férfi visszatérne hozzá. A sorsa már nem az istenektől függ, ő mégis hisz bennük rendületlen.

– Miért nem hagyja ott a szigetet? Mire vár ott elgémberedve?

– Elgémberedve?

– Mintha beékelődött volna a saját testébe.

– Nem tudom. Mondd meg te! Ez a te történeted.

Sir Osbourne a főbérlőm. Ő kérte, hogy így szólítsam, és azt állítja, hogy angol. I’m an Englishman, mondja, de én nem hiszek neki. Azt hiszem, csak majdnem az egész életét ott élte le.

Nagyon különös ember. Sosem érdekelték például az ügyeim. Kokszot és marihuánát árulok, néha pedig exet és hasisolajat is. Csak könnyűdrogokat. Sir Osbourne tud róla, bár szinte sosem intézem otthon az ügyeimet. Nem szeretem. Amellett, a szívem mélyén, igazából művész akarok lenni. Délutánonként nyakláncokat, karkötőket tervezek, fülbevalókat, sőt, még táskákat is. Továbbadom őket néhány lánynak, akik butikokban dolgoznak, itt, La Condesában, néha pedig az utcán árulom őket. Nem sok táska fogy, fülbevaló az igen, és karperec is, persze legjobban a kólát viszik, de Sir Osbourne-t nem érdekli, hogy füvet árulok vagy karkötőt, egészen addig, amíg időben kifizetem a bérleti díjat, és hetente egyszer lemegyek hozzá társalogni.

Mondanom kell pár szót Dantéról, csak most az egyszer. Hallgasson meg, mert ez minden, amit mondhatok, ráadásul csökkenő számokkal fogom elmondani. Nem tudom másképp elmesélni ezt a történetet, mert az enyém. És ez nem álom.

négy. A Camaronesnél állok, a metró kijáratánál, és dohányzom, mert egy ügyfélre várok. El kellett mennem a San Juan Tlihuaca-i piacig, mert már senki nem árul füvet. Fáradt vagyok, és kissé szomorú. Befut az ügyfél, és hozza magával Dantét. Most látom először, és akarom őt, magamnak akarom. Nem szólunk semmit. Ránézek, és arra gondolok: művész.

Együtt lemegyünk a metróba, és beszállunk. Az ügyfelem az időjárásról beszél, én Dantét nézem. Az ügyfelem valami dzsekiről beszél, ágyneműkről, valami költözésről. Én Dantét nézem. Keveset beszélek, aztán leszállunk a következő megállónál. Fölmegyünk az utcára, és sétálunk egy darabig, aztán megállok, és leülünk. Én Dantét nézem. Átadok öt spanglit az ügyfelemnek, ő pedig elrakja őket. Dante elvonul cigarettát venni. Én csak nézem, az ügyfelem pedig azt mondja, hogy sose adjak el neki füvet, ha véletlenül megkeresne. Ne adj neki, meg hogy csak akkor, ha együtt jönnek. Elküldöm az anyjába. Nem a dílerem, egy senki. Én Dantét nézem, ahogy közeledik, és magamnak akarom.

Sir Osbourne szaval:

Asszony, ne nézd az ablakot, ne nézd a várost! Ne nézz te semmit.

Felejtsd el a három déli városfalat: a labirintust.

Söpörd ki szemedből az utat lezáró óriás falakat.

Ne fürkészd azt a pontot, ne nézz a rémre; a Minótauroszra.

Ne súgja meg ösztönöd, hogy athéni áldozatára vár.

Asszony, ne lásd meg a távolban a fiatal harcosokat.

Ne kérdezd, mi történt, kik azok, hová mennek.

Felejtsd el a hallgatásba burkolózó falakat.

Asszony, ne jöjj rá, hogy Athénból jöttek, azért, hogy leróják adóját.

Ne nézd a távolban a fegyveres férfit, ki meglát.

Ne nézd, ne nézz te semmit.

Asszony, ne akard elválasztani a karod a hasadtól, hogy lásd.

Ne fűzd tekinteted az övéhez, ne nézz rá.

Asszony, ne ajánld föl fonalad és kardod a férfinak, ne nézz rá.

Ne áruld el a néped, a történelmed, ne szökj meg az athéni hőssel.

Asszony, ne vesd bele magad az első őrültségbe.

Ne szökj meg Naxoszra, ne menj el a hőssel, te áruló, átkozott áruló!

– De miért lenne áruló?

– Mert szeret.

Minden szerdán, délután három tizenötkor kopogtatnom kell Sir Osbourne ajtaján, a földszinten, és le kell ülnöm a nappalijában, hogy társalogjak vele egy órát. Négy tizenötkor megszólal egy vekker. Akkor távoznom kell. Mindig távoznom kell, még akkor is, ha nem akarok, de már hozzászoktam. Ez is az egyezség része volt, amikor kivettem a szobát.

Sir Osbourne senki mástól nem kér ilyesmit a ház többi albérlője közül. Csak tőlem, mivel Ariadna a nevem. Így, d-vel, sem Adriana, sem Ariana, hanem Ariadna, és így is mutatkoztam be, mert megkérdezte a nevem, amikor eljöttünk megnézni a szobát. Külön kihangsúlyoztam a d-t A-riaD-na, mivel az az igazság, zavar, ha félreértik a nevem. Ő meg úgy ült ott, mint egy múmia, a szememet figyelte, az arcomhoz hajolt, és egész gyöngéden megérintette a karikákat a szemem körül. Azután így szólt, anélkül, hogy Dantéra vagy Danielre nézett volna: Ha szeretnéd a szobát, hetente egyszer le kell jönnöd, és beszélgetned kell velem. Azt mondta: Te Ariadné vagy, ismered a történetedet? Én meg, nem, válaszoltam, milyen történetet? Kiveszed a szobát? kérdezte, és én Danielre néztem, vártam, hogy segítsen, ő pedig azt mondta, igen, persze. Így aztán létrejött a megállapodás.

Sir Osbourne fölolvas:

Elméleti alapvetések a várakozás három metamorfózisára vonatkozóan, Ariadné görög mítoszára alapozva.

Az alapvető probléma Ariadné mítoszával kapcsolatban az, hogy a történetből az idő múlásával számos kulcsfontosságú részt elhagytak, folyamatosan megnyirbálták, így elvesztek a legenda meghatározó, csodálatos részletei is. Három központi elem köré építjük föl elméletünket.

Az első. Ariadné két mellének átalakulása egyetlen mellé, ami nyilvánvalóan közvetlen összefüggésben áll a várakozás első metamorfózisával; ezt egy későbbi fejezetben fogjuk részletesen tárgyalni, ahogy azt már jeleztük e munka bevezetőjében.

Sir Osbourne-nak van egy piercing a nyelvében.

Azt álmodtam, hogy sós az ajkam. Hogy sót vérzik, amikor beleharapok, rengeteg sót. Az ajkam rejtélyes volt, mintha minden arcok minden ajkának ajka lenne. Az álmomban egy kincsekkel megrakott szőnyegen ülök. Szeretném megérinteni a kincseket, de valamilyen okból mintha megigéztek volna, csak az ajkamhoz érek hozzá, előbb megérintem, és érzem a vékony szemcseréteget, de nem értem, mi ez az egész. Aztán két kézzel facsarni kezdem az ajkam, igazán szeretném kitépni az arcomból, érzem, hogy az én ajkam, szenvedélyesen facsarom, és hirtelen ömleni kezd belőle a só, bugyogva, rengeteg só, és ellepi a kincsekkel megrakott szőnyeget, és érzem, hogy az otthonomból egy kocka lesz, egy sókocka.

– Nem esel kétségbe a rengeteg só miatt? Úgy értem, az álmodban.

– Nem, nem, úgy érzem… nem is tudom, súlytalannak érzem magam, eszelősnek, mintha egy sóval teli homokórában lennék, sósnak érzem magam.

– Az álmodban egy szigeten vagy?

– Egy szigeten?

– Igen, sziklákkal, kövekkel, sóval.

– Nem, egy szőnyegen, ami aztán átalakul, és egy sóhegy lesz belőle.

– Sóhegy?

Sir Osbourne-nal ez az egész olyan különleges, eszméletlen. Amikor lemegyek hozzá, mindig beszélünk – vagyis ő fölolvas –, elmeséli nekem a Naxoszban várakozó Ariadné történetét, és azt mondja, ez az én egyetlen történetem, ez az egyetlen várakozásom, hogy az a nő én vagyok.

Én az életemről akarok neki mesélni, és néha mesélek is. Beszámolok az álmaimról, miközben ő a szemét festi, félig velem szemben ül egy XV. Lajos korabeli karosszékben. Mindig egy apró tükröt tart a kezében. Csak akkor néz egyenesen rám, ha valami váratlant mondok; akkor megismétli, amit mondtam, mintha visszakérdezne. De Sir Osbourne-t nem érdeklik a történeteim. Szerinte nincs más történetem, és igaza van, ezért hallgatom végig, amikor rólam beszél.

Ő beszél, én pedig a macskáit simogatom, akik mindenütt ott vannak. Soha nem számoltam össze őket, de nagyon, nagyon sokan vannak. Nem tudom megkülönböztetni valamennyit, de minden macskaszagú lesz tőlük. Amikor kilépek a lakásból, nekem is macskaszagom van, félig én is bűbájos macskanőnek érzem magam, mint egy mítoszból előbukkanó Szilénosz. Sir Osbourne tényleg hisz a mítoszokban.

Most az egyszer hallgasson meg. Beszélni akarok egy kicsit magamról, szükségem van rá. Ki kell mondanom, három, aztán belevágok: megszólal a mobilom. Dante az. Exet és hasisolajat akar, én pedig be akarom vonni az életembe. Megbeszélünk egy találkozót másnap a központban. Zsebre dugott kézzel érkezik. Göndör a haja, tiszta bodros, Dante vézna és magas, nyugtalan, van egy nyílt seb az ajkán. Tökéletes, gyönyörű szörnyeteg.

kettő. Dante fényképészetet tanul. Én fizetem a tanfolyamát, mindenét én fizetem, mert két éve otthagyta a szülei házát, és hozzám költözött. Nem ide, La Condesába, ide csak egy éve költöztünk. Átjött velem a Claveríába.

Dante huszonhat éves. Nincsenek barátai, mert lop. Mindenkit meglop, és köpköd a metróban, és otthon is, beleköp az elefántláb cserepébe. És hazudik is. Néha megüti a mellem, az arcom, a bal karom vagy a hátam. Dühöngeni kezd, ha nincs pénzünk, dühöng, ha nem tudok marihuánát szerezni, ha nevetek a sebén, ha nem csókolom meg éjszakánként. Ha pislogás nélkül nézem, akkor is dühöngeni kezd. Dante művész.

Sir Osbourne fölolvas:

Evezhetne a karjával, ha akarna. Csónakot formálhatna a testéből, és evezhetne, míg Krétára nem ér. De ott csak a halál fogadná. Jobb várakozni tovább; így aztán kinyitja őrült szemét, és vár.

Tézeusz… Tézeusz… Négy évszázad, és Ariadné ugyanott vár, ugyanazon a sziklán, a karjába öltözve. Lassan labirintust karcol a mellébe. A háta ismeretlen irányokba hajlik. A karja tovább nő, és körbefonja; úgy fonja lassan körbe, mint egy gombolyag. A feje félrebillen. Haja a homoktól nedves, de ő csak néz maga elé tovább… Tézeusz… Tézeusz… A mellkasa befelé húzódik, a szükségtelenség felé, a két melle egyre, mindegyre, minden reggel egyre közelebb kerül, a mellbimbója fölhasad. Megszületik, születőben van az a mítosz, amelyről nem beszél soha, senki. Egy mell, egyetlen mellet formál már a mellkasa. Mint egy buborék, úgy bújik elő mellkasa közepén egyetlen melle, és birtokba veszi az elgyötört testét. Ott összpontosul felkavarodva, ott örvénylik az összes teje, mind a testnedvei. Tézeusz… Tézeusz… Ott találsz minden átkot.

Nem tudja feladni a várakozást, még ha akarná sem. Már nem a fonal miatt, nem számít már a fonal; nem számít az árulás, sem az őt nőjéül fogadó Dionüszosz, sem az Olümposz. Mindenütt a halálos sötét, a dermesztő félelem. Mindenütt csak ez a történet, csak a gombolyagok, voltaképpen karok, összefonódó karok, voltaképpen önmagukat egymásba olvasztó mellek. A várakozás története, és a vágyé. Kétség nem fér hozzá.

Azt hiszem, Sir Osbourne költő.

Csak ki kell mondanom, egy, és megpróbálom elmesélni, megpróbálom elmondani: Nincs fény. Minden sötét, és ő nemrég elment. Hazaérek, és bár sötét van, tudom. Érzem, hogy elhagyott. Összegyűjtöm egy listán, mi mindent lopott el a szobából:

Gitár Ji csing kártyák Replicante magazin a szemem szemcsepp az összes fű az összes koksz az összes pénz a párnája sárga törölköző hosszabbító a szemem piros gyertya olló az om.

Fölhívom Danielt, gyere Daniel, és Daniel jön és megölel. Aztán megérkezik a fény is La Condesába. Igaz, Dante elment, és lógva hagyott a díleremmel, az ügyfeleimmel szemben, a szemem nélkül. Az életem ebből áll, négytől számolok egyig. Nem látok már mást, csak ahogy őt várom.

Sir Osbourne fölolvas:

Másodszor: a só. Létezik egy elmélet – mely napról napra közelebb jut ahhoz, hogy bizonyítást nyerjen –, amely azt állítja, hogy a kereszténység abból a hiedelemből kölcsönözhette Lót feleségének legendáját – több köztes változaton keresztül, természetesen –, hogy a Tézeusz által elhagyott Ariadné teste, kétségbeesésében és fájdalmában egyesül Naxosz szigetével, mégpedig só formájában. Ez a várakozás második metamorfózisa, melyet szintén egy későbbi fejezetben tárgyalunk majd részletesen.

Sir Osbourne háza egy templom. A szőnyegpadló telis-tele van nyakörvekkel, edényekkel, lezárt dobozkákkal, növényekkel, fekete-fehér képekkel, füstölőkkel, több ezer gyertyával, ezeket sosem gyújtja meg. Mintha minden rá lenne ragasztva a szőnyegre. Nagyon nehéz közlekedni a szobában. Igazán oda kell figyelni, mert Sir Osbourne nem szereti a zajt. A macskái soha nem törtek el semmit, amikor én ott voltam.

Sir Osbourne ideges ember, és olyan mozdulatokat tesz a kezével, mintha pantomimezne. Csak kilenc foga van. Soha nem láttam reggelizni, de azt mondja, hogy legalább három órát szán rá, hogy elkészítse és elfogyassza a reggelijét. Ma nem kérte, hogy beszéljek róla, de beszélek. El akarom mondani, hogy az életében minden szertartás.

Hallgasson meg: én nem tudok semmit az effajta várakozásról. Én Dantét várom, és ő nem jön. A díleremet várom. Be vagyok rúgva. A díleremet várom a lépcsőn ülve. A tetőteraszon. Bármelyik pillanatban itt lehet, és le fog hülyézni, és az is leszek abban a pillanatban. Meg kell adnom neki a tartozásom, de mindegy. El kell majd kezdenem; látnom kell majd, hogyan fürdök, hogyan öltözöm föl, hogyan sétálok, miután kiléptem az utcára, hogyan oldom meg így?, ezeket a dolgokat, eszem, befalom az ujjaim, fésülködöm, látok… megtörlöm a szemem. Én erről a fajta várakozásról beszélek. Beveszek három, négy, öt, nyolc exet, hogy föl tudjak kelni, hogy megmozduljak. Ez a várakozás nem magasztos, mint Ariadné várakozása; én nem tudok úgy várni. Az egésznek nincs köze a kövekhez, a sóhoz vagy a mellekhez. Énbennem ez valami a bőröm alatt, lángol, a lángoló vénáim, lángol a szám, az égő torkom, és majd csak sikerül valahogy szavakba öntenem… nem tudom, mit jelentenek, kemény lepedők, szavak, tiszta víz minden, kabát, törölköző, a szomorú vécé, az elefántláb, az elefántláb, leköpi az elefántlábat, leköpi, üssön meg vagy öleljen már meg, összekulcsolom az ujjaim, összekulcsolom, hogy ne rám mutassanak, félek kinyitni az ajtót, az üres otthon, belélegzem azt a forró, üszkös, fekete levegőt, elmegyek, tequilát iszom, tequilát reggelizem, ráveszem, hogy eljöjjön, hogy ide jöjjön és bekopogjon az ajtón és megöleljen.

Sir Osbourne fölolvas:

A harmadik nézet szerint – mellyel a témát boncolgató tanulmányok jelentős többsége nem foglalkozott olyan részletességgel, mint jelen összefoglalónk – elképzelhető, hogy Ariadné mítoszában létezik a várakozásnak egy harmadik metamorfózisa is, amely a szereplő beszédképességének elvesztésében kerül kifejezésre, szimbólumtani megfelelője pedig a nyelv kihullása. Ez a nyelv föltehetően bizonyos speciális jellemzőkkel is bírt, mint például a tűzgyújtásra képes érintés. E nézet igazolásához – ezt el kell ismernünk – nincsen elegendő kézzelfogható adatunk. Mindazonáltal, a várakozás metamorfózisainak három alapvetéséből következően, bátorkodunk kijelenteni, hogy Ariadnét sohasem mentette meg Dionüszosz, ahogy nem vitték föl az Olümposzra sem, hogy ott istennővé tegyék. Kétség nem férhet hozzá, Ariadné egészen halála pillanatáig várakozott, és ezt az axiómát fogjuk bebizonyítani jelen tanulmányunkban.

Sir Osbourne-nak kilenc foga van. Kilenc fog a szájában, és egy viseltes piercing a nyelvében. Tegnap nem nyitott ajtót, amikor bekopogtam. Azt hiszem, Sir Osbourne nosztalgiázik, ahogy az ajka is. Egyáltalán nem kíváncsi arra, amit magamról mesélek, én mégis leülök a nappalijában, a szőnyegére, a macskáit simogatom, és beszélek hozzá.

Sir Osbourne dühös, mert nem tetszik neki, ahogy írok róla. Ráadásul szomorú is, mert folyton az életemről akarok neki beszélni. Dantéról, a várakozásomról. Megígértem, hogy nem írok többet Sir Osbourne-ról. Megígértem, hogy nem beszélek Dantéról. Sir Osbourne továbbra is megengedi, ennyit igen, hogy beszéljek az álmaimról, és róla, mintha ő nem lenne ott.

Megígérem. Ígérem, hogy végighallgatom a Naxoszi várakozás történetét, ígérem, hogy várni fogom Tézeuszt, szólítani fogom Tézeuszt, csak azt a pontot figyelem, ahol Tézeusz föltűnhet. Ígérem, hogy végighallgatom a történetem, és végleg elfelejtem magam.

Azt álmodtam, hogy elveszett a nyelvem. Valahogy így: a padlón fekszem, és számos kard mutat rám fenyegetőn. A kezemben egy gombolyag fonal van. Nem tudom, hogyan került oda, nyugtalanító érzés, nem akarom, hogy ott legyen. Váratlanul fölállok, és aztán csak forgok, forgok körbe, magam köré tekerem a fonalat, mint egy pók zsákmánya; forgok, csak forgok tovább, aztán elszédülök, hánynom kell, kihánynék mindent, és örömittas vagyok, leírhatatlanul boldog, ahogy begubózom, és amikor érzem, hogy a fonal körbefonta az egész testem, kihullik a nyelvem.

Csak így, egyszerűen. A nyelvem elválik a számtól, egyáltalán nem fáj, nem vérzik, csak kihullik, és ahogy hull, ahogy siklik lefelé, végigperzseli a fonalat a mellemen és a lábamon.

– És azután?

– Azután égett fonalszagot érezni, és a nyelvem lehullik a földre. Csak nézem, és nem tudom, mit tegyek.

– Hiányzik a nyelved? Úgy értem, az álomban.

– Nem tudom. Csak nézem. De nem tudom, hogy hiányzik-e.

Kertes Gábor fordítása

Kép: Baranyi Ildikó

[Ezer köszönet Gábornak, hogy megajándékozott a közeljövőben megjelenő A jövő nem a miénk című, 1970 és ’80 között született latin-amerikai írókat bemutató antológia egyik írásával! A kötet a JAK világirodalmi sorozat és a L'Harmattan Kiadó közös gondozásában lát napvilágot.]