Nappali Menedékhely - irodalom & művészet

Márton Éva

Új öltés, régi kabát

Csuszamlós a reggel ma, bántóan nedves. Sétálok. A cipőm gumitalpa kacag, amikor az aszfalt hozzáér. Kísérteni kezd a szülés jelensége. Nem új. Már öt napja ezt teszi. Kísért.

Azt mondják, hogy a szülés képessége emeli magasra a nőket. Szerepünk lesz tőle, jelentőssé válunk, és valami nevetséges egyenrangúságot követelünk ki magunknak. Még azt is mondják, hogy csodálatos és megható jelenség. De hát ez csak egy perspektíva. Egy darab megtermékenyülés esetén a lehetséges kombinációk száma nagyjából 8 millió. Vagyis 1 a 64 billióhoz, hogy az adott kombináció megismétlődik. Valami benned van kilenc hónapig, és talán csak hasonlít hozzád. Nem ugyanaz, és az idő múlásával egyre inkább önkényessé válik. Az ember nem szereti, ha van benne valami, aminek a mozgását, a táplálkozását és fejlődését nem ő irányítja, vagyis ami nem önmaga. A gyermeknek mégis örül (ideális esetben persze). Ez következetesség?

Öt nappal ezelőtt kinyitottam egy könyvet. Rímekbe és metaforákba ültetett gondolatok vannak benne. Találtam egy sort, ami ha azóta eszembe jut, fázni kezdek:

„Egy, ki mikor szülték, aludt”

Gyakran elsiklottam e mondat felett, sosem fordult meg a fejemben semmi.

Most alvó gyermekek kísérnek az ágyba, velük ébredek, velük eszek. Ott szuszog halotti nyugodtságuk a könyvem bekezdéseiben, az üres lapokon, és nem szabadulok a mondattól: „ki mikor szülték, aludt”.

Hátborzongató jelenségként idéződik meg bennem (mindig), és van benne valami dekadens narkotikum, amitől állandóan visszatérek. Az alvó gyermek békessége és megnyugtató ereje távol áll e képtől. Ideges rángatózások mindenütt, kapkodás és rémület. A gyermek pedig alszik.

Őt szülik, és ő alszik.

Talán kis idő múlva fölébred, mivel mindenki azon igyekszik, hogy kirángassa ebből az állapotból. Ha felébred, a rémület alábbhagy és átveszi a helyét valami tapogatózó óvatosság és sejtelem. És a csönd. – Az a fajta, amelyik lyukat éget az ember mellkasába. Megpattannak tőle a vérerek és a látóideg, amitől felemeli fejét, és a semmibe ordít a mindenkiben lappangó őrület. –

A megkönnyebbülés nem lesz száz százalékos. A probléma homályossága és bekövetkezésének pillanata mellőzte a találgatásokat és csak cselekedett. El akarta vágni a pillanat felett a köldökzsinórt, hogy nyoma se maradjon a furcsaságnak, feltörölni az idegenséget, ahogy majd felmossa a fertőtlenítőszeres víz a születés vércseppjeit.

Most azonban, az első önfeledt lélegzetvételnél eljön a lobbizások ideje.

Egy alvó zsákbamacska az egész.

Sehogyan sem lehet jó. Lehet, hogy sír, lehet, hogy nem. Mind a kettő idegenséget közvetít.

{[(Az életet sírással kezdjük. Ez a megszokott séma. Ez a norma. Így kell.)]}

Ha a gyermek felébred és nem sír, akkor őrült.

Őrült, hiszen mi más bírna ki ekkora önfegyelemmel ilyenfajta fájdalmat? A világra születés fájdalmában benne van a sértő dologiság, a materializmus, az akadályok, a falak, a szűk rés pofátlansága. A testhez való kötődés deszakralizáló jellege, az állandó félelem és a fájdalom. (Ki mondja meg, hogy az őrült nem ismeri ezt fel? Ki mondja meg, hogy nem lehet ezt uralni? Miért a bal agyféltekétől várunk állandóan választ? – Az enyém süket. Csak a jobb működik. Lassan, megfontoltan. Talán egy kisebb félelembe az is belehal, de így lesz a legkellemesebb. –)

Ha felébred és sír, akkor gyűlöli ezt a világot.

Hogyan lehet hozzáérni egy olyan gyermekhez, aki születése után, a fénnyel és a hangokkal való közvetlen találkozása idején már gyűlöli a világot? Sem a tej, sem a meleg, sem semmiféle egyéb érdekes eszköz nem engesztelheti ki. Ez a fajta sírás kegyetlen eltökéltség és az anya feletti hatalom. (Egy anya ez után a gyermeke kezében van. S ha a gyermek átlagos képességekkel is rendelkezik is, az anya tekintetében lappangó értetlenségből bármikor lehet erőt kovácsolni. Ok és okozat alapul egy véletlenre majd, egy elcsúszott reakcióra.)

Összekoccan az állam, talán vacogok. Tele vagyok ismeretlen érzelmekkel. Üvegbe zárt ez a gondolat. Itt ücsörgök, mint egy hangya, az üvegfenéken és vacogok. Mellettem az alvó gyermekek. Makulátlan arcukon az érzelemnek még csak a sejtelme sem mutatkozik meg. Talán márványból vannak.

Csöndben kell lennem. Ha megmoccanok, felébresztem őket, és akkor vagy örök csöndre, vagy örök zajra ítéltetem.

Csak egy kaotikus hallucináció volt az egész. Megesik, hogy tudatos áttekintés, összpontosítás nélkül cselekszünk. Azt mondod, amit általában mondanál, úgy lélegzel, mint ahogy azt általában teszed. Úgy látszik, az esetlegesség és megannyi bizonytalan és érdektelen magatartás közepette valami összetart. Talán ezért is válhat ténnyé az az emberiségre tekintve (általam) rettegettnek tartott kijelentés, hogy alapjában véve szeretünk egyedül lenni. És mindegy, honnan nézzük: egy gyermek egy nőben messze nem tulajdon vagy valami uralható, átírható lény. Egy gyermek egy nőben a tökéletesség és tökéletlenség szétválaszthatatlanságának első példája.

Ettől félelmetes. És ettől cseppet sem nyilvánvaló.

Kép: Costan M. Bernadett