Gonzó
EL-KÉP
Ég és Föld
Ha rajtam állna, ennek a képkompozíciónak az Ég és Föld címet adnám, az összes lehetséges implikációival együtt. De erre, a címadásra – beleértve, hogy tőlem függetlenül maga a szerző is miért e cím mellett döntött (tényleg, miért?) – majd még visszatérek. Ha a szövegmozgás megengedi. Merthogy soha nem lehet tudni, az értelmezés útvesztőjében mibe ütközöl, vagy jobbik esetben hova lyukadsz ki...
Már láttunk képösszeállítást Gonzó (Gergely László) fotóiból a Menedékhelyen, az egyik legmarkánsabb Az iskola című, ugyanerről a területről érkező, az értelmezési lehetőségek széles skáláját megnyitó/mozgósító képsor volt. A néző joggal feltehette (felteheti) a kérdést, miért ez az „iskolázás”, hiszen amit lát, arról nem igazán lehet megállapítani, hogy micsoda is valójában, és talán nem is a legszerencsésebb leszűkíteni az értelmét. És hát miért is kellene? Az elénk táruló kép-tér olyan tere(ke)t kínál bejárásra, amely(ek)ben az iskola szó többletjelentései nyomán a végtelenségig navigálhatunk...
A Nightmare – egyetlen kép finomkezű, de azért brutalitást is sejtető felszeletelése, majd a szeletek más sorrendben történő gondos egymás mellé helyezése – cseppet sem indokolatlan iróniával lett 18+-nak címkézve. Ez a kísértetiesen sötét-neonkék akváriumi alvilág az első ránézésre nyugodtnak tűnő mozgás mögött még feneketlenebbül örvénylő poklokat rejthet, amelyektől a (hiszen így is láthatjuk!) rácsokat képező képrések aligha fognak minket megvédeni, legyünk bár a legfelnőttebb felnőttek... Tehát legyünk résen, mert nem tudhatjuk, mi húzódik meg a mégannyira korosztálytól független fogyasztásra szánt, ergo ártalmatlannak minősített termékeink mélyén!
Egy másik képsor, A város, mely a cím tömörségével egyértelműen jelzi, hogy a világ (egyik) központjában járunk, a képek egymásra helyezésével mintha a metropolisz monumentális törékenységét, bármikor bekövetkezhető bábeli összeomlásra ítéltségét érzékeltetné. Az egész csak elhelyezés kérdése, mondjuk valamely elem véletlen (van ilyen?) vagy szándékos (pl. terrorcselekmény) rosszul illesztésén áll vagy bukik. Embereket nem látunk (még elvétve sem), színeket sem, mert nem a mozgáson és mozgalmasságon van a hangsúly, ezek csak elvonnák a figyelmünket a világváros épületkolosszusainak kontrasztok és beállítások révén előhívott impozáns nyugalmi tereiről.
Gonzó gyakori stratégiája, hogy önmagukban is szilárdan megálló képeket egybeépít, a köztük lévő érintkezési felület viszont legtöbbször nem elhatárolja egymástól a képeket, hanem újabb, önálló képlátványokat nyit meg. Az iskola képein mintha egy, Ariadné fonala nélküli labirintusban, vagy egy videojáték váratlan „veszélyekkel” fenyegető útvesztőjében bolyonganánk – bár fölöttünk az ég, elképzelhetetlen, hogyan lehet innen kijutni (ha egyáltalán ki akarunk jutni), vagy hogy nem támad-e ránk egy terminátor valamelyik fal mögül. (Ez lenne hát az iskola? Mert bizony ez egy iskola Dél-Karolina államban, ahol a gyerekeket már az épület architektúrájával, ezzel a karámrendszerrel rendre tanítják! A gyerekeket, akiknek az igazi iskolájuk sokkal inkább a komputervalóság, amelyben kétségkívül felszabadultabban és bátrabban mozognak, miközben persze talán észre sem veszik, hogy a valós valóságában milyen fantasztikus térben élnek. Ha látnák... Na igen, ahogy mi innen, kívülről.) Az utolsó képkocka mintha elhelyezne egy nyitást, felkínálna egy kiutat, csakhogy beláthatatlan, merre vezet onnan út, hova lyukadunk ki, ha belemegyünk (habár: már engedtük magunkat behúzni!) a játékba... Noha maguk a képek egymás alá vannak helyezve, szép sorban követik egymást, nem nehéz a cím mellett feltüntetett „ikon” irány(té)vesztő labirintusában találnunk magunkat!
Ég és föld a különbség, tudjuk, valóság és (képi) valóság közt. Veszély és veszélytelenség közt. De vajon egy fotóalkotás nem lehet-e pont olyan veszélyes? Véletlenül vagy szándékosan. Az Ég és Föld szinte azonos, vagy a majdnem-azonosság benyomását keltő képkockái (egy kicsit mintha a filmcsinálás kezdeteinek közelében járnánk, nem?) nem véletlenül kerültek épp ebben a sorrendben egymás társaságába (itt jut eszembe a Gregory Peck, mely pusztán egy déjà vu-élményre építve találja meg címét – véletlen ez?; vagy a Véletlenek immár színes találkozástörténete...): az apró, csaknem észrevétlen elmozdulások képről képre, a mélyperspektíva végtelenített csendje, szóval ez a nesztelenség-technika által generált váratlanságpotenciál bennem legalábbis enyhe rémületet ébreszt; de az embertelen környezet képsorainak egymásra fektetésében, a földnek az égre helyezésével, a lent és a fent (de melyik is most már a „lent”, és melyik a „fent”?) megfordított érintkezési határán paradox módon egy határtalan terület látszik nyílni, amin keresztül kiszökhetünk a falak által határolt térből egy tágabb világba – mintha épp az elemek hézagmentes összeillesztésében nyernénk rálátást egy másik dimenzióra, egy magasabb horizontra... Ezen idilli harmóniába egy-egy aszimmetrikusan illeszkedő kép azonban nem igazán engedi, hogy minden kikötés nélkül elszálljunk.
Az Urban című munkáról (hamarosan jön!) csak annyit árulunk el afféle előzetesként: az otthoni és a városi élet tereinek egybetükrözésével, a vágás és az egymásra vetítés látszólag (de csak látszólag) bármit megengedő manipulációs eljárásával épít fel egy többsíkon zajló történetet...
Gonzó címadásai[*], mint láthatjuk, kerülik a túlbeszélést, többnyire jelzésszerűen egyetlen, maximum két szóba sűrítik a „meszidzst”; ahogy a fekete-fehér vagy a színes kép, a különálló vagy az egybeépített, a szimpla vagy kombinált kép melletti döntés szintén az adott (pontosabban: választott, esetleg talált) anyagnak a megjelenítés igényeivel számot vető legadekvátabb kifejezési forma-lehetőségeit szolgálja.
Kandylu Basac
[*] Labirintikus értelmezés-tévelygéseim végén hadd térjek vissza a címadás első passzusban említett kérdésére: tényleg nem tudom, Gonzónak is, nekem is miért pont ez a cím ugrott be. Valószínűleg valami „véletlen” folytán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése