Spiegelmann Laura
Rövid
Fázom, ez természetesen nem jelent semmit, még csak annyit sem, hogy ezek szerint érzékelek, azaz létezem, mert ha nem vagyok, hát igazán értelmetlenek a korábbiak, persze hova is gondoltam, mit is akartam én azzal, hogy legyek, miért érezhessem fontosnak, hogy voltam?
Fázom és didergek, nyilvánvalóan hideg lehet itt, vagy meglehetősen alulöltöztem, és ez az oka a remegésemnek, meg persze annak is, hogy minden sóhajtással, minden kilégzéssel egy hosszú, sűrű párafelhő távozik belőlem, akárha a lélek, úgy leszek egyre könnyebbé, egyre semmisebbé, legalábbis így érzem, de ha így van, akkor vajon mi következik most, merre lesz innen tovább?
Fázom, didergek és szorongok, fogalmam sincs, hol vagyok ebben a pillanatban, de még azt sem tudom, hogy kerültem ide, egész egyszerűen nem emlékszem arra, mi történt eddig, de valami bizonyosan, az időérzékem mintha nem vált volna csak úgy köddé, határozottan tudom, biztos vagyok abban, hogy nem kevés idő telt el azóta, hogy otthon megebédeltem, legalább tizenkét óra, de talán több is, viszont miért nem emlékszem a továbbiakra, miért nem tudom, mi történt, hol vagyok, az emlékezetem miért hagyott olyan gyorsan és gyáván cserben engem, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá?
Fázom, didergek, szorongok és rettegek, miközben különös hangokat hallok ott, ahol vagyok épp, cseppet sem ismerős ez az üres szoba, az ablak csak a világítóudvarra néz, fény alig, mindössze valami alattomos sláger dallama, ami a fejembe kúszik, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy valóban szól ez valahonnan és nem csak a fejemben szólalt meg, de ha mégis kívülről jön, ki az, aki közben a cipőjét csikorogtatja ütemesen a linóleumon valahol, legalábbis nagyon hasonló ahhoz ez a közeli hang, vagy épp az is lehet, hogy ez hangzik csak a képzeletemben, és a valóságban a szomszéd szobából jön a zene, akkor viszont miért van bennem ez a félelem, miért nem merek moccanni sem, ahogy a szalagparkettán ülök, hátam a falnak támasztva, holott fázom, fázik a hátam, fázik a fenekem is, nagyon hideg van, miért nem állok föl, miért nem próbálok kimenni azon az ajtón, hol vagyok én, hol az akaratom?
Édes, elomló hazugságokba fekszem bele, azokban lubickolok, kedvtelve fürdőzöm bennük, hisz a dolgom megoldott, olykor ezekbe takarózom, mondom, a dolgom megoldott, problémám nincs, harapni lehet az életem, olyan sűrű, s mily jó nekem, milyen pompásan alakul minden, hol van már a régi, bamba fény, hol a búskomor ábrázatom; hol, hogy volt!
1 megjegyzés:
hm, talán a legintimebb és hozzám legközelebb álló Laura-szöveg eddig! köszönet érte
Megjegyzés küldése