Kandylu Basac
KÁVÉZÓ
Foglalt?
Veled az illúziók játszanak csak! Az illúzió hasonlóságra épül... Pl. érdekel egy nő, egy konkrét nő, de nem ő bukkan fel, hanem egy hozzá szinte mindenben hasonlító, egy hasonló, szintén konkrét persze, akit első látásra – a látómeződ pereméről, a szemed sarkából megpillantva – összetévesztesz a téged érdeklő nővel... Megugrik a szíved, de azonnal vissza is huppan a leverő felismeréstől (amihez hozzájön: hogy mennyire nincs egyedi arc!). Vagy: várod, hogy felhívjon vagy jöjjön tőle sms, fel is hív, csak nem ő, jön is, csak nem tőle, hanem egy másik hív, egy másiktól jön... Mintha csak az ördög játszana veled! A súlyosabbik (vagy érdekesebbik?) eset viszont az, ha pontosan az a nő bukkan fel, aki érdekel, és neked mégis az az érzésed, hogy ez valaki más, ez a valaki más... Most akkor melyik jobb? Viszonyba lépni a hasonlóval (miért is ne?), vagy pedig várni a tulajdonképpenire (ki tudja meddig)?
Hogy a francba bírsz te ennyit agyalni, plusz kávét inni ebben az órában, kérdeztem (éjjeli 1-kor!) másik (józanabbik?) felemet, aki felvilágosított valóság és illúzió különbségéről, illetve összefüggéséről. Éjjel dolgoznom kell, seggbe rúgnak, ha túllépem a határidőt! És az agyalás? Ez nem agyalás, de ha mindenképp annak akarod venni, vedd annak, semmi kifogásom ellene! Csak utóbb meg ne bánd! Akarom mondani: szívd! Egyébként érdemes lenne elgondolkozni azon, megérne akár egy tanulmányt is, hogy ki mit, mikor (mely órában, napszakban) és miért iszik, mik az ivási szokásai, illetve szokatlanságai... Igen, persze, de hogy jutott eszedbe hasonlatként pont a nő, és pont egy ilyen konkrét helyzetbe ágyazva? Elég csak rád nézni, ne viccelj, úgy ülsz itt nap mint nap, mint aki nagyon vár valamire-valakire!
·
Hm, illúzió és valóság játéka, hogy már azt sem tudod, azt se tudd, melyik másik: most, remélem, pontosan az a lány jött be a kávézóba, aki nekem bejött. Akinek viszont, úgy tűnik, én nem(igen) jöttem be...
Egy másik asztalnál üldögél, egy társasággal. Én senkivel nem üldögélek, én egyedül üldögélek...
Küldök neki egy mosolyt (sms). Küld egy nevetést (sms). Küldök pár szót (sms). Nem küld semmit. Oda se néz, a mobilját se nézegeti, ami pedig ott van előtte az asztalon, látom, ahogy rezeg, de rutinosan kinyomja... Vagy gyorsan felveszi, mintha valaki hívná, talán van valakije, foglalt?!... Biztosan nem én hívtam.
Nem csinálom jól, nem így kell csinálni, másképp kell? Legalábbis vele. Fel kell állni, oda kell menni, meghívni valamire! Mégsem mehet fordítva, egy nő nem jöhet csak úgy oda, főleg nem a többiek szeme láttára, hiszen valószínűleg azt se tudják, vagy ő nem akarja, hogy tudják, ki vagyok... Mit tudni. Én meg: gyáva vagyok? udvarias? sőt, úriemberi? De ha, amikor érkezett, a köszönés küszöbét is csak alig lépte/léptük át...
A mosoly és a nevetés szintjén maradni, a szavak megtörik a varázst? Milyen varázst?...
Marhaság: zavar, hogy pont úgy ül, hogy engem lát. Hogy engem lásson? Nézzen? De nem, átült, egy srác mellé, aki most érkezett. Nem túl jóképű az alak. Számit ez? Én milyen vagyok vajon? Az az érzésem, hogy mindenki engem néz, még azok is, akik háttal ülnek. Feszengek, mint egy kamasz...
Elfogyott a kávém, de nem jön, hogy menjek, kicsit szar érzés, hogy nekem kell elköszönnöm, épp az asztaluk mellett kéne kimennem, a szűk asztalsorok közt... Azon morfondírozok, ne vegyek-e mégis egy sört, szokásomtól eltérően, ugyanis in broad daylight sose sörözöm...
Visszaült. Nézi, ahogy írok, egyenesen idelát, mint moziban a legjobb helyről a vásznat. Kiköpött, mint egy jegyző az elszámolási füzetével, úgy festhetek vagy mi... Laptop helyett jegyzetfüzet, ez is mennyire megalázó, ki ír ma már jegyzetfüzetbe, egyáltalán ki jegyez le ma bármit is? De (vajon nem erre kíváncsi?) mit is jegyzetelek én éppen? Hát éppen ezt jegyzetelem, azt, hogy „most pontosan az a lány jött be...”
Nem kéne én mégiscsak átüljek egy másik asztalhoz, amelyik valamennyire takarásban van? Mért bámul, ha nem érdeklem? Vagy azt bámulja, hogy van-e bennem, rajtam valami érdekes, ami érdeklődésre tarthat számot?...
Elmegy a vécére, épp előttem halad el, majd vissza, nem nézek fel (én hülye!), nem jön oda (ő hülye!), nem ül le vagy kérdi meg, nem hívom, hogy üljön le, nem kérdem meg, hogy vagy... Pedig mióta ismerjük egymást! Na igen, mióta is?...
Egy váratlan pillanatban aztán (mire vártam?), anélkül hogy odajött volna, vagy reagált volna az utolsó sms-re, anélkül hogy odamentem volna, vagy írtam volna neki újabb sms-t, elment. Szedelőzködtek és elhúztak egy szempillantás alatt, mintha ott se lettek volna még az előbb... Tényleg, ott volt? Ő volt?
·
Eltelt a bűvös 24 óra, no rieksön, tojik rám, evidens. Ismét a kávézó, kv, cigi, az untig ismert zeneszámok, jegyzetelés (most már lap!), várakozás... De egyszer csak bejön valaki. Akivel természetesen azonnal összetéveszted, annyira sokkolóan hasonlít, és egyenesen, mintha csak felismerne, mintha csak randit beszéltetek volna meg, odamegy az asztalodhoz, és mosolyogva megkérdi, foglalt-e, akarja kérdezni, szabad-e...
Fotó: Bartis Noémi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése