Tristan Tzara
(1896–1963)
Hang
(Glas)
Kidőlt-bedőlt fal
Téged kérdez a dal
Hogy lehet hogy még
Hogy még élni akar
A bájos, szőke Lia
Hogy nem leng fenn, kötélen
Érett körteképpen
Már tegnap este óta
Kutyák ugattak volna
A házsorunkon végig
És gyűlt volna a nép
Hogy lássa halvány testét
Kiáltoztak volna:
„Vigyázz, le ne essen!”
De zörrent volna záram
Hogy senki be ne lessen
Leszedtem volna akkor
Magas létrára állva
Akár egy érett körtét
Mint szívem halott hölgyét
Hadd nyugodjék egy szépen vetett ágyban.
A város szélén
(La marginea oraşului)
Csontváz leng a hűvös, dús bozótban,
S hogy fúj a szél, fogsora összekoccan
Barátom, mi fütyül a csontjaid közt?
Furcsa dalt zümmög a szél s a kenderkötél
Szíved síró árnyék már csupán
Ha látnak, elfutnak a farkasok s gyűlnek a lepkék
Beröppennek szemed üregébe, mély virágkehelybe,
S finom szárnyakon rebben az éj is el.
A szív húrjai ha megzendülnek
Rajtuk láthatatlan vonók hegedülnek:
Lovak nyerítenek a szélmalmok körül, ledűlnek,
Kialszanak a bárányok, de őrangyalként ülnek…
A tébolydából megszöknek a sikolyok
Mint szelíd kígyók nyitva maradt ládákból
Lelkem kihűlt kemencéjében őrizlek,
Fehér vagy, akár egy vadászsólyom hallgatása.
– Oszlopsorba akarsz zárni engem, imádjon a nép,
Téli rózsát nevelnél belőlem
Fohászaidban meg tömör szikla lennék
Nyári éjszakákon apró házak kertje…
Hattyúpárnákon altatlak el,
Simogatlak, mint egy tiszta tó.
A gyümölcsillatú, finom csontvázat kidobtam,
Bögrékben virágok fénye: ez az altató.
Vasárnap
(Duminecă)
A szél felzokog a kéményekben, búsan, mint egy egész árvaház.
Köss ki nálam úgy, ahogy a bozótban egy bárka
Szavaid legyenek hófehér ágyak egy kórteremben
Ott sírhatsz zavartalanul, igen, ott minden birsalma- és fenyőillatú.
Mesélj messzi országokról és kiváncsi emberekről
Mesélj nekem a papagájok szigetéről
A lelkem vidám és csodálkozó,
Akár egy kórházból épp távozó barát.
Hangodban idős, jóságos nénik ülnek
Kezed úgy simítja mellkasom, akár egy patak
Lelked menazsériáját figyelem
Hogy moccannak benne kedves háziállatok.
A hídon könyököl egy férfi, gondtalan fütyül a vízbe
Meleg van és jókedv, mint az esztenán, tavasszal
A hangod altat – kisgyerek ringathat így egy játékelefántot
Csöndes minden, mint amikor lovak isznak lenn a kútnál.
Hosszú sorban vonulnak a lányok el az utcán
Mindenik tekintetében ott az otthon
Egy-két húg és ünnepi ebédek
Az ablakokban tarka virágcserepekkel.
A folyosókat átjárja a hideg alkonyatkor
Mint egy hosszú kígyó húzza farkát át a tájon
A tó vizén most látszanak a varratok
Felszínre jönnek a vízbefúltak – elültek a vadkacsák.
A szomszédban egy lány épp útra készül:
Közömbös atyai csók a homlokán; fülében erkölcsi intelem.
Összezár a víztükör: mint kolostorkapu egy novícia mögött.
A bugyborékolás a vízbefúlt nyomában megriaszt pár békát –
kissé elhallgatnak.
Most mennem kell. Egy költő vár reám, ki szomorú és tehetségtelen.
Kétségek
(Îndoieli)
– A régi álmot elővettem dobozából
Te is így kapod elő a kalapod a sokgombos ruhádhoz
Így emeled ki a nyulat tarisznyádból, fülönfogva
Hogyha vadászatról térsz haza
Így választod ki a virágot, közben a gyomokat kitépdesed
Így választod udvarlóid közül kedvesed.
De képzeld mi történt velem
Lassan jött az éjjel, mint egy bogár
Másnak gyógyírt is hozhat akár, nekem csak azt a percet,
Mikor verstüzet gyújtok magamban. Elaludtam.
Olyan kert az álom, melyet kétség határol.
Nem tudhatod, mi igaz, mi nem
Úgy látod, hogy tolvaj, aki arra jár, s már lőnél
Később halott katonát találnak lenn, a kert tövénél
Éppen így történt ma éjjel velem is
Azért hívtalak hát: mondd el nekem,
Mi az igaz, s mi az, ami nem.
(Forrás: Tristan Tzara: Primele poeme. Ed. Cartea Românească, Buc., 1971.)
Balázs Imre József fordításai
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése