Vitus Ákos

Ami a vizek felett lebeg

A kút, ahol az úr megvakult – volt a könyvnek a neve, kifestőskönyvek remeke volt, az író mesélt, az olvasó a mesét kifestette. Mára, sajnos, egy példánya sem létezik már, a pápák mindet elégették, mondhatnád, senkiföldje az egész világ. Az életnek nincs vége, a fejemen a haj nő tovább, mondhatnád, való igaz, nem mindenki kopaszodik meg, mielőtt elrohadna. Merni a művészet. „Amikor ő meghal, elhúzzák a függönyt” – a rendetlenségben a szépség, így színezett mindenki az ősidőktől majdnem máig. Ma? Ma élettelen kérgek sokasága várja, hogy a méhből egyenest beléjük pottyanj. Ó, nézd, a sötétben hogy veri a fejét az oroszlán a tetemekből épült falba, nem tapogatózik, csak a nekrofilek tapogatják előszeretettel az oszlás nedvedző gyönyöreit, nemde? Kérdezd inkább a következőt: miből van a mondat? A mondat vulgárvarázslatból készül. Miből van ez a történet? Madarakból, mondom, kivételesen a madarak könyvéből másoltam be mindenik kis részét, ahol a szarka a temetőben csőrével zúzza be a galambnak a koponyáját, ahol a fészekben az éhesen vijjogó csibék hiába várják ma haza anyjuk, ahol az ének az íratlan törvény. Mi történik ebben a történetben? Ugyanaz, mint mindegyikben, a nap a földön árnyékot vet, a hős akkor piszkálja ki orrát, amikor nem látszik, a mesélő mindenkit átver. Értem. Érthetetlen dolgok hangzanak el manapság az utcán, a közértben, a kocsmapultok fölött, a föld négy sarkából hozzák a szelek az aggasztó híreket a szeretet új korszakának feltartóztathatatlan érkeztéről, a madarak riadtan röppennek fel, amikor átseprik ezek a szelek a várost. Hallottad már a csuklyás gémek gyászdalát a kék erdőben, haver? Nem, a feleségem nem engedi, hogy kimenjek és meghallgassam. A feleséged kövér, büdös, és ocsmányságokat terjeszt rólad a hátad mögött, haver. Tudom, de én úgy szeretem, hogy egyszülött fiamat adtam neki vacsorára tegnap. Tegnap, holnap, tegnap, holnap, mikor lesz már vége ennek a komédiának, egyszer s mindenkorra, a sírra vágyok, hát nem fogod fel?, a sírra vágyok, s el is indulok most rögtön, hogy megássam magamnak. Azzal a feldúlt tudós a sűrű pusztának nekivágott, minden vagyonát otthagyva, hogy a szegények majd egymást megölhessék érte, nekünk viszont ennél fontosabb dolgunk van. Mert kérdem én, létezik-e tüdő, mely ne kérdezne semmit, s ha igen, hogy sajátíthatjuk el a gondolatolvasás fennkölt művészetét mi is? Nem tudom. De van egy érzék, mely kétségtelenül az emberiség legféltettebb kincse. Legyetek rá büszkék, ha bírtok.

Az úr tizenkét éve a csatornában lakik. Egereket eszik, és ami kisállatot lehúznak a gazdagok a vécén. Így járja a labirintust, nap mint nap, míg egyszer kihalász egy döglött aranyhalat, az markában megrándul, majd így szól: Az agyadat akarom, ember! Azzal szájába beugrik, s a garatján át kisagyáig rágja mohón útját, megesz minden idegsejtet, s a gyulladástól felgyűlt gennyben elégedetten ússza újdonsült otthonát körbe. Az úr minderről persze nem tud. Ő azt hiszi, a pajzán kis aranyhal felsértette ugyan torkát, csúnyán, majd akut ételmérgezésen keresztül lázas fejfájást okozott neki. Az egzotikus falatoknak ez a rizikója, az élet nem egy habostorta, jó rég megtanulta. Az élet a szennygőzben lebeg. Fent tudni maradni vele, úszni vele, le a mélybe, a fenékig ússzál le velem, súgja füledbe a vizeknek kék hölgye, merülj velem, és én felfedem neked a titkot. Szépsége a pápák szörnyű lázálmait fűti. S mi vagy te? Te lusta mamut, te szentséges merülő, feledékeny pondró, sirályok vagy polipoknak étke, nem lennél inkább egy vírus? Gyere el az új templomba, ne fintorogj, nincs egy hang, aki ott prédikálna, nincs egy tiltás, amit észrevennél, nincs ördög, nincs ítélet, csak hallhatatlan fehér zaj van, s láthatatlan halak. Pucér ember, ne piszkáld az orrod! Hányszor figyelmeztessem még? Hétszer? Hetvenhétszer? Hétszer hetvenhétszer? Hogy jutunk így el a végig? Nézd, hogy vonaglik a tengerparton, azt hiszi, az égbolt tégla, s lábait a földalatti vizek húgysavoldatai mossák. Pucér ember, ne átkozódj, hogy lesz hős belőled? Nem lesz? „Amikor ő meghal, elhúzzák a függönyt.” Így mennek a buborékok felfele, mind felfele, míg ki nem pukkadnak a mérhetetlen boldogságnak színén – hangzik el az ősök ígérete, én meg annyiszor átrendeztem a polcot, hogy nem tudom már, melyik könyvben van ez. „Amikor ő meghal, elhúzzák a függönyt.” „Kérsz még mannát? Köszönöm, nem. Megbontom a sziklát.”

Az úr a pennát megragadja. Hatszázhatvanhat szót ír le, mielőtt rájönne, hogy nem tud. Most gyere hát, haver, szedjél ki a bajból, megígérem, nem leszek többé őszinte hozzád. Legyél, ami akarsz, a félelem korszaka lejárt, nálunk a válasz, világít a lábunk köze, gyere, fogózkodjál bele. Azt hittem, egy kompjúter vagy. A kompjútereknek nincsen lábuk. Az vagyok, ami vagyok, de leginkább egy madár. Nem értem. Én ember vagyok? Ember vagy, csak a fejed egy hal. Az én fejem egy piramis lesz. És a történet? A történetet elmondom most. Volt egy lány, egy gyönyörű lány, aki a szépségéről mit sem tudott, és úgy járta az erdőt, némán, egyedül, fejét örökké a föld felé lehajtva. Volt egy fiú, aki rút volt ugyan, de a szeretete akkora volt, hogy elhajtották miatta a szülei a háztól. Történt egyszer, hogy amikor a lány az ösvényt épp elhagyta, mert a fák tövéből finom gombát kívánt szedni, a fiú is arra kóborolt. Meglátta őt, és szeretete még nagyobbra megnőtt. Kívánta a lányt, kívánta a csendet, amibe a lány öltözött, hogy énekével levetkőztethesse, kívánta a rejtett gyengédséget, amit a lány a mellei közt őrzött, hogy erejét mámorba mártsa. Szerette őt, időtlenségbe fogadta egyből. Megrohanta a bokrok közül, a rongyokat letépte róla, nem hallotta visítását, zokogását, a szeretetét beledöfte, a vér lecsorgott rajta. Úgy visított viszont a lány, hogy falujának népe meghallotta, és felkerekedve, az erdőbe mind kirohantak. Meglátták, ahogy ők ketten a vérben tartják nászuk, és düh lobbant a szemük mögé, és meglendült a fejsze. A tetemet magukkal vitték, a legmélyebbik kútba dobták, kettéhasított koponyájáról elhullott a haja, a szarvain, ha éjjel besüt, megcsillan a holdfény ma is. Hiszem majd, ha látom, haver. A haj nem hullik el oly könnyen! És a toll, ami a kezedben van? A toll elszalad. A papír marad. Mindegyik képernyő kiég. Minden adat egy feladat. Segíthetek neked: választhatsz az atomlátás és a gondolatolvasás mennyei művészetei közül. Egyik sem kell. A történetet akarom, csak. Tied hát a párbeszéd aranyló ajándéka, és a folytatásnak még egy fejezete. S ha mégiscsak a vége kéne? Itt van egy mondat, ami hazugság és igazság, gyönyör és rettenet egyben: „Amikor ő meghal, elhúzzák a függönyt.”

Az úr a versnek mélyére túr. A horror. A horror. A horror úszik, mászik, repül. Nézz szét, tollak mindenhol körötted, mészárlásnak nyomai, könyvégetés hamvai, boszorkányégetés bűze. A lány történet nélkül folytatódik, kéreg lesz a bőre. Mondd inkább így: abortált magzatok serege támadott rám, míg az álom meleg vizében úsztam az éjjel. A méh gyümölcsei rohadtan esnek a földre. Elfelejtettem, mi is a mondat? A vérnász képe minden tanújának az emlékei mögé égett. Hány darabból volt az író? Kettő? Három? Megehetem őket? Nagyon éhes vagyok. Hókusz-pókusz, csoki-kókusz, nézd, ott megy a csúnya ember, halálzsákjában cinegék vergődnek. Nem látnak, nem hallanak, nem ízlelnek, nem éreznek tapintást vagy szagot. Mégsem döglöttek meg. Még nem döglöttek meg. Pecsenyeillatot érzek. Nagyon éhes vagyok. Miféle szél ez? Semmi különös, a föld peremén járunk. Hátul a romok, elől a végtelen, csillagszórós, ismeretlen dolog. Menjünk akkor vissza. Nem mehetünk innen vissza. Ránézek, és látom, hogy a nyála csepeg, kis selyemszálak lógnak le a szája szélén, és tudom, hogy felfalna mindent. A fehér galamb koponyáját. A homokot a víz partjáról. A könyvnek a bőrborítóját. A sír alján a sötét sarat. Az inat, mi a holdat tartja. Az embriót a tojás mélyén. A szűz anyának csecsbimbóját. A szívet, mi a föld alatt ég. Az égből zuhant ajándékot. A gerincen tekergő kígyót. A testből kitaszított sejtet. A testből kiszakított testet. A kígyóval kéjelgő asszonyt. Az elpazarolt magot, s azt, ami megfogantatott. A napnak finom héját. Az ősállatok emlékeit. Saját cserzett ajkát.

                                                                                                              
 

Grafika: Varga Zsófia

Pintér Gergő

Visszafordulás

(avagy két részecske idő-ide-oda-utazása)

Tágul a világegyetem,
szűkül a képzelet.
Tágul a világegyetem,
ó igen, értelek.

A jövőből jövünk majd
(véletlen művelet)[1],
árbocunk a múltba mutat,
ó igen, értelek.

Szemben az árral, az árral szemben,
űrfolyam űrhabot oszt.
– véghez vittük a tervet –
Így utazunk, így zuhanunk most.

Csak a gluonokban[2] hiszünk,
és a Higgs-bozonban,
és ha jönnek, elmerülünk
a gravitációs hullámokban[3].

Félre a tréfát! Félre a tréfát!
Félre a tréfát, illemet!
Itt jövünk, a jobbkerekünk
idejétmúlt világvonal[4] lehet.

Kicsit zötyörög, kicsit dől,
több kvantum-állapot zajlik,
anyám, seggre ne ess ettő!
csak egy kicsikét morajlik.

Hátravan még néhány fényév,
drágám, az ősrobbanásig,
az elején biztos a jövőkép:
Előre a Kipusztulásig!

Csillogó űrhabok dúlnak,
az idő az iszapba fúl, a
csillagok visszaalakulnak,
jajj, csak a gyerek élje túl!

Látom már, látom a partot,
a képzelet visszakacsint,
s látod a szivárványt ott?
benne a bíbor, a pink[5]!

És emlékszel még a csillagokra?
Hogy láttuk a végtelen teret?
Most itt esik kis darabokra,
ó igen, értelek.

A szemedben, drágám, a kozmosz,
a spektrumod[6] körbeért:
piros-zöld és most, most
örülök, hogy visszajöttél.[7]

Azt hiszem, nekünk itt jó lesz,
picit megmelegedünk,
a teába egy mikronnyi mézet
s egy csipet citromot teszünk.

Azt hiszem, nekünk itt jó lesz,
de ha kilötyögtetünk
egy cseppet, az új tér-idő lesz,
és új útra kelhetünk.
 

*

Tágul a világegyetem,
szűkül a képzelet,
ez a csepp-világ az egyetlen,
ó igen, értelek.

De ha túlbonyolódnak a dolgok,
és nem érezzük a végtelent,
összegabalyodnak az elektródok,
újra az lesz végzetem,

hogy én leszek újra a képződő párod[8],
egészen CERN-ig[9] gyorsulunk,
te ütközöl, én interferálok,
és megint visszafordulunk.

Fotó: Lantos Júlia

 

---

[1]A kvantummechanikában van egyfajta véletlen faktor, nem egészen determinisztikus az elmélet.

[2]A gluonok a kvarkok közötti erős kölcsönhatás közvetítő részecskéi.

[3]A Higgs-bozon és a gravitációs hullámok létezését egy-egy elmélet megjósolja, és világszerte nagy erőkkel folyik a keresésük, de még se Higgs-bozont, se gravitációs hullámokat nem találtak. Egyes elméletek szerint a Higgs-bozonokat már megtalálták, de a segítségükkel lehetővé vált az időutazás, és a kutatók – látván a katasztrofális véget – visszamentek az időben, és megakadályozták a Higgs bozon fölfedezését.
(Azóta új hír, hogy CERN-ben találtak Higgs-bozont… Azt hiszem, az azonosítása még folyamatban van.)

[4]Világvonal: egy test pályája a tér-időben.

[5]A pink nem szín, nincs benne a szivárványban, csak a mi agyunk találta ki.

[6]Hullám spektruma: egy „vonalkód”, ami azt mutatja, hogy a különböző frekvenciák milyen arányban találhatók meg a hullámban.

[7]Ki örül? Kinek? Nem számít: az ősrobbanás pillanata egyetlen végtelen sűrűségű pont, ott már minden egy. Én örülök neked, vagy nekünk örül az Eredet, egyre megy.

[8]Párképződéssel a „semmiből” két részecske keletkezik, egymás antirészecskéi, de ezek utána is kvantumkapcsolatban maradnak egymással, vagy ilyesmi.

[9]CERN: a világ legnagyobb (a francia-svájci határon található) részecskegyorsítóját üzemeltető szervezet. Az egyik jelenleg is futó projekt például a Higgs-bozon keresése, a módszerek brutálisak. Kábé ilyesmi: hogyan bizonyítsuk be kísérletileg, hogy az autó motorjában van gyertya? Hát fogjunk kétszer egymillió autót, ütköztessük őket hatalmas sebességgel frontálisan, és fogjuk fel a kirepülő alkatrészeket, analizáljuk őket, hátha köztük lesz a gyertya. Ha nincsen köztük, akkor a következő kétmillió autót próbáljuk meg még nagyobb sebességgel ütköztetni. Előbb-utóbb majdcsak kirepül az a gyertya, ha tényleg ott van.

Kálmán Szabolcs

Közel, egyre közelebb

Mikor levertem a karommal a hamutálcát, s elaludtam ott a pulton, vége lett az estének. Valahogy hazakerültem, talán a pincérnők ültettek taxiba. Biztos nagyon köszöntem nekik, de ők nem értették, részegen nem tudok románul. De erre már nem emlékszem. Másnap meghívom őket egy kávéra, s ők megkérnek, többet ne igyak. Kiszakadt a kabátom is, azt hiszem, már nem lehet megvarrni. Ebben voltam, mikor Alex elutazott, s úgy ölelt meg, mint aki már nem jön vissza. Ő beült a Citroenjébe, én elsétáltam a buszig, s többet nem láttuk egymást. Ilyen egyszerűen működött, de biztos ő is sírt. Nemrég tudtam meg, hogy kell mondani annak a dzsekinek a márkáját. Ahogy téged korábban szerettelek, mintha a nevedet tudtam volna. Mindenem fáj, meghalok.

Sokszor áltatom magam azzal, hogy volt olyan perc, mikor szerettél. Az csak az enyém volt, és nem veheti el senki. Nem adnám oda, megütném azt, meg amúgy is. Mikor a vállamra hajtottad a fejed a buszon. Barna blúzt vettél az ingedre, kezes voltál, s egy kicsit szomorú. Vagy a téren, akkor este. Sört ittál, zárás utánig maradtunk. Ideadtad a sálad, s belekapott a szél. Többet nem találtuk meg, odaszállt a nap elé, mindent vörösbe borított. A szegfűmezőket, az olvasztárok forró vasát, az alkonyatot. Én a felhők fölött szerettelek a legjobban. Mikor a fiúkkal bombákat dobtunk a falvakra, s nem is érdekelt minket. Azóta Radu meghalt, Kerekes kiment Amerikába, Mirceát elütötte egy autó. Amúgy már nem is beszélünk egymással.

Sokszor szerettelek volna felhívni. Azt mondtad, majd hívsz, azóta minden nap várom. A legrosszabb négykor, onnantól még messze van az este. Toronyépületet húznak fel a szemünk elé, s megvakulunk. Hazudtál, mikor azt mondtad, a munkád miatt fogunk kevesebbszer találkozni. Legalább a születésnapodkor fel kellett volna hívjalak. Egy éve írtam, szétszakadó levél volt, már nem tudtam mit mondani. Érdekelne, bántanak-e még, olyan magányos vagy-e, egyáltalán hogy. Vagy legalább a szokásos marhaságok is megtették volna. De nem akarlak felhívni, minek zavarnálak. Mikor anyám meghalt, s nem volt senki, akinek elmondhattam volna. Apám már rég nem élt, a bátyámmal meg nem tartom a kapcsolatot. Lementem a boltba, vettem két doboz cigarettát, s a lépcsőn elszívtam az egyiket.  Otthon bekapcsoltam a televíziót, láttam, otthon vagy. Korábban láttalak táncolni, nagyon tetszett. Mikor elfogyott a cigaretta, lefeküdtem aludni. Látod, milyen nevetséges a halál is, meg a szerelem is.

Mért nem hívsz? Jó, most nem tudnék beszélni, részeg is vagyok. És jó járkálni félreeső helyeken. Estefelé, nem olyan rossz  egyedül a sötétben, de rád gondolok. Emlékszel a tengerre? Végignéztük a hullámokat, s mikor kiürült a meder, összeszedtünk egy zacskóba néhány halat, megettük estére.  A többi már nem érdekelt. Senki nem értett semmit, furcsa dolgokról kérdeztek. Elszaladtam, egyik sem futott utánam. Itt, most megvagyok. Van munka is, sokat dolgozunk, esténként leiszom magam.

Veszélyes kihajolni az ablakon, átáztak a falak, leszakadt az eresz, kialudt az őrláng. Hideg lesz az éjjel, s erősen vékony ez a takaró. El fogok süllyedni, megfojtanak. Gyere be az ablakból, úgysem látni onnan semmit. Repedések szaladnak végig mindenen, a könyvek feldagadnak a nedvességtől, összeragadnak lapjaik. Legalább a könyvek megmaradhatnának. Egy reggel eljöhetnél. Olyankor csúf vagyok, rendetlenség van a  szobában, de bocsásd meg. Semmi nincs itthon, nem tudnálak megkínálni semmivel. Ne gyere.

Szénbányászokkal iszom. Feketék vagyunk, sokat iszunk, nem szólunk egymáshoz. Sokszor az az érzésem, hónapokig tudnánk szótlanul ülni egymás mellett, s nem haragudna senki a másikra. Már nem akarok regényt írni. Akkoriban szerettem volna venni egy házat is. Fent, szinte, ahol a fák kezdődnek, de még nem járnak a vadak. Közel istenhez. Egy csomószor álmodtam veled, annyi mindent szerettem volna csinálni.  Állatok mocskolták össze azt a lugast, ahol eddig delenként aludtam. Szerettem, ahogy összeszurkálták a nyakam a száraz fűszálak. Addig süti a szemem a nap, míg megfájdul a fejem. Jó lenne egy olyan vendéglő, amilyenekkel tele van Amerika. Tükörtojást lehet reggelizni, kávéval. Vinilinnel húzzák be ott a bútorokat. Mit szólsz, milyen lenne, minden reggel lejönnél, akkor láthatnálak minden nap.

Mikor megpróbálom bebizonyítani magamnak, hogy már nem szeretlek, akkor szeretlek a legjobban. Azok a napok úgy indulnak, mint bármelyik nap, de rosszul végződnek. Egy nagy hajó krátertóba keveredett, úgy lebeg a tavirózsák között, a vizet sem fodrozza fel, azt írja az újság. Kiúszott róla mindenki, a főszereplő is otthagyta. Tér, idő nem számít. Mindenfelé kerestelek. A gyümölcsfák alatt, a fényben s estefelé. Tíz év késéssel kiépített metróvonalakon. Ha felszállok azokra, nem vársz a megállóban, s lehet, én sem miattad szálltam fel. Egy-egy éjszaka erősebb az utcai lámpa fénye a holdénál. A tér ismét nem számít, ne zavarjon össze. Majd egyszer, ki tudja, még találkozunk. S akkor újrakezdjük. Újra meg újra.

Hallod, ne hívj, talán a hallgatásodnak van igaza. Az elején csak napi öt szállal szívtam, megvastagodtak a körmeim. Az orvos a vállalatnál azt mondta, ne igyak, sápadt vagyok. És hogy nem lesz jó vége. Nem szabadna ilyenkor írni. Mert minden szónak súlya van, meg minden ilyesmi. Ha csak annyi is, elmondja annak, akit szeretek, hogy szeretem. Hogy aztán ő kitörölje. De van, amit nem lehet. Ez is úgy hangzik, mint valami marhaság a regények végéről. Csendes gyermek voltam, apám szeretett. Néha a busszal felmentünk a csillagok közé, mielőtt megvirradt volna, és hideg volt. A férfiak ott fent is marconák és szótlanok lesznek egy idő után.  A magas épületek mögé is be lehet látni onnan. De semmi érdekes, ne is kérdezd, mi van ott, nincs ott semmi. Látod, nem lenne, miről mesélnem neked.

Láttalak múltkor a vonaton. Egyedül ültél a kabinban, aludni próbáltál. Bodzaillat volt, és minden olyan szépnek tűnt. Egy zacskóban perec hűlt melletted. Raduval egyszer megpróbáltunk sütni mi is, az anyjáéknál, falun. Nem sikerült jól, elégtek a szélei, de megettük. Radu furán viselkedett, de most már mindegy. Berepült hozzád valami bogár, de nem ölted meg. Ott voltam melletted végig, a visszafele elsuhanó fák alatt.

A fogság harmadik napján

A pusztai vándorlás és a tengeri kievezés hibrid anagrammája pontosan addig a jól körülhatárolható pontig tart, míg, megcsömörölve tőle, repülőre nem szállunk. Azon a földön meg nehéz kitolni a barakkajtót, elhavazta valami, ami nem hó, vértelen dara, de nem tudjuk, micsoda. A párás falak között csak arra gondolunk, akit még mindig szeretünk. De nem mondjuk ki, erősebb a gőgünk, mert tudtuk már az elején, ez vár, mikor elmúlik a harmadik évszak. Ahogy közeledik az este, kellemes hullaházba bújunk, bőrbekötött, langymeleg helyeken találunk magunkra, anélkül hogy megnyugodnánk egy kicsit. Addig eltűnik a nap, és nem jön helyébe más. Egyedül maradunk, sem a jobbunkon, sem a bal kezünk felől senki. S akkor kimondjuk, többeli nekifutásra formálja szánk a régi szót, mígnem sikerül végre. Olyan, mint egy rosszul sikerült bűnbocsánat. Ebben a kirekesztő környezetben is szép, nem másabb, mint volt régen.

Kép: Juhász Gergő