Kálmán Szabolcs

Közel, egyre közelebb

Mikor levertem a karommal a hamutálcát, s elaludtam ott a pulton, vége lett az estének. Valahogy hazakerültem, talán a pincérnők ültettek taxiba. Biztos nagyon köszöntem nekik, de ők nem értették, részegen nem tudok románul. De erre már nem emlékszem. Másnap meghívom őket egy kávéra, s ők megkérnek, többet ne igyak. Kiszakadt a kabátom is, azt hiszem, már nem lehet megvarrni. Ebben voltam, mikor Alex elutazott, s úgy ölelt meg, mint aki már nem jön vissza. Ő beült a Citroenjébe, én elsétáltam a buszig, s többet nem láttuk egymást. Ilyen egyszerűen működött, de biztos ő is sírt. Nemrég tudtam meg, hogy kell mondani annak a dzsekinek a márkáját. Ahogy téged korábban szerettelek, mintha a nevedet tudtam volna. Mindenem fáj, meghalok.

Sokszor áltatom magam azzal, hogy volt olyan perc, mikor szerettél. Az csak az enyém volt, és nem veheti el senki. Nem adnám oda, megütném azt, meg amúgy is. Mikor a vállamra hajtottad a fejed a buszon. Barna blúzt vettél az ingedre, kezes voltál, s egy kicsit szomorú. Vagy a téren, akkor este. Sört ittál, zárás utánig maradtunk. Ideadtad a sálad, s belekapott a szél. Többet nem találtuk meg, odaszállt a nap elé, mindent vörösbe borított. A szegfűmezőket, az olvasztárok forró vasát, az alkonyatot. Én a felhők fölött szerettelek a legjobban. Mikor a fiúkkal bombákat dobtunk a falvakra, s nem is érdekelt minket. Azóta Radu meghalt, Kerekes kiment Amerikába, Mirceát elütötte egy autó. Amúgy már nem is beszélünk egymással.

Sokszor szerettelek volna felhívni. Azt mondtad, majd hívsz, azóta minden nap várom. A legrosszabb négykor, onnantól még messze van az este. Toronyépületet húznak fel a szemünk elé, s megvakulunk. Hazudtál, mikor azt mondtad, a munkád miatt fogunk kevesebbszer találkozni. Legalább a születésnapodkor fel kellett volna hívjalak. Egy éve írtam, szétszakadó levél volt, már nem tudtam mit mondani. Érdekelne, bántanak-e még, olyan magányos vagy-e, egyáltalán hogy. Vagy legalább a szokásos marhaságok is megtették volna. De nem akarlak felhívni, minek zavarnálak. Mikor anyám meghalt, s nem volt senki, akinek elmondhattam volna. Apám már rég nem élt, a bátyámmal meg nem tartom a kapcsolatot. Lementem a boltba, vettem két doboz cigarettát, s a lépcsőn elszívtam az egyiket.  Otthon bekapcsoltam a televíziót, láttam, otthon vagy. Korábban láttalak táncolni, nagyon tetszett. Mikor elfogyott a cigaretta, lefeküdtem aludni. Látod, milyen nevetséges a halál is, meg a szerelem is.

Mért nem hívsz? Jó, most nem tudnék beszélni, részeg is vagyok. És jó járkálni félreeső helyeken. Estefelé, nem olyan rossz  egyedül a sötétben, de rád gondolok. Emlékszel a tengerre? Végignéztük a hullámokat, s mikor kiürült a meder, összeszedtünk egy zacskóba néhány halat, megettük estére.  A többi már nem érdekelt. Senki nem értett semmit, furcsa dolgokról kérdeztek. Elszaladtam, egyik sem futott utánam. Itt, most megvagyok. Van munka is, sokat dolgozunk, esténként leiszom magam.

Veszélyes kihajolni az ablakon, átáztak a falak, leszakadt az eresz, kialudt az őrláng. Hideg lesz az éjjel, s erősen vékony ez a takaró. El fogok süllyedni, megfojtanak. Gyere be az ablakból, úgysem látni onnan semmit. Repedések szaladnak végig mindenen, a könyvek feldagadnak a nedvességtől, összeragadnak lapjaik. Legalább a könyvek megmaradhatnának. Egy reggel eljöhetnél. Olyankor csúf vagyok, rendetlenség van a  szobában, de bocsásd meg. Semmi nincs itthon, nem tudnálak megkínálni semmivel. Ne gyere.

Szénbányászokkal iszom. Feketék vagyunk, sokat iszunk, nem szólunk egymáshoz. Sokszor az az érzésem, hónapokig tudnánk szótlanul ülni egymás mellett, s nem haragudna senki a másikra. Már nem akarok regényt írni. Akkoriban szerettem volna venni egy házat is. Fent, szinte, ahol a fák kezdődnek, de még nem járnak a vadak. Közel istenhez. Egy csomószor álmodtam veled, annyi mindent szerettem volna csinálni.  Állatok mocskolták össze azt a lugast, ahol eddig delenként aludtam. Szerettem, ahogy összeszurkálták a nyakam a száraz fűszálak. Addig süti a szemem a nap, míg megfájdul a fejem. Jó lenne egy olyan vendéglő, amilyenekkel tele van Amerika. Tükörtojást lehet reggelizni, kávéval. Vinilinnel húzzák be ott a bútorokat. Mit szólsz, milyen lenne, minden reggel lejönnél, akkor láthatnálak minden nap.

Mikor megpróbálom bebizonyítani magamnak, hogy már nem szeretlek, akkor szeretlek a legjobban. Azok a napok úgy indulnak, mint bármelyik nap, de rosszul végződnek. Egy nagy hajó krátertóba keveredett, úgy lebeg a tavirózsák között, a vizet sem fodrozza fel, azt írja az újság. Kiúszott róla mindenki, a főszereplő is otthagyta. Tér, idő nem számít. Mindenfelé kerestelek. A gyümölcsfák alatt, a fényben s estefelé. Tíz év késéssel kiépített metróvonalakon. Ha felszállok azokra, nem vársz a megállóban, s lehet, én sem miattad szálltam fel. Egy-egy éjszaka erősebb az utcai lámpa fénye a holdénál. A tér ismét nem számít, ne zavarjon össze. Majd egyszer, ki tudja, még találkozunk. S akkor újrakezdjük. Újra meg újra.

Hallod, ne hívj, talán a hallgatásodnak van igaza. Az elején csak napi öt szállal szívtam, megvastagodtak a körmeim. Az orvos a vállalatnál azt mondta, ne igyak, sápadt vagyok. És hogy nem lesz jó vége. Nem szabadna ilyenkor írni. Mert minden szónak súlya van, meg minden ilyesmi. Ha csak annyi is, elmondja annak, akit szeretek, hogy szeretem. Hogy aztán ő kitörölje. De van, amit nem lehet. Ez is úgy hangzik, mint valami marhaság a regények végéről. Csendes gyermek voltam, apám szeretett. Néha a busszal felmentünk a csillagok közé, mielőtt megvirradt volna, és hideg volt. A férfiak ott fent is marconák és szótlanok lesznek egy idő után.  A magas épületek mögé is be lehet látni onnan. De semmi érdekes, ne is kérdezd, mi van ott, nincs ott semmi. Látod, nem lenne, miről mesélnem neked.

Láttalak múltkor a vonaton. Egyedül ültél a kabinban, aludni próbáltál. Bodzaillat volt, és minden olyan szépnek tűnt. Egy zacskóban perec hűlt melletted. Raduval egyszer megpróbáltunk sütni mi is, az anyjáéknál, falun. Nem sikerült jól, elégtek a szélei, de megettük. Radu furán viselkedett, de most már mindegy. Berepült hozzád valami bogár, de nem ölted meg. Ott voltam melletted végig, a visszafele elsuhanó fák alatt.

A fogság harmadik napján

A pusztai vándorlás és a tengeri kievezés hibrid anagrammája pontosan addig a jól körülhatárolható pontig tart, míg, megcsömörölve tőle, repülőre nem szállunk. Azon a földön meg nehéz kitolni a barakkajtót, elhavazta valami, ami nem hó, vértelen dara, de nem tudjuk, micsoda. A párás falak között csak arra gondolunk, akit még mindig szeretünk. De nem mondjuk ki, erősebb a gőgünk, mert tudtuk már az elején, ez vár, mikor elmúlik a harmadik évszak. Ahogy közeledik az este, kellemes hullaházba bújunk, bőrbekötött, langymeleg helyeken találunk magunkra, anélkül hogy megnyugodnánk egy kicsit. Addig eltűnik a nap, és nem jön helyébe más. Egyedül maradunk, sem a jobbunkon, sem a bal kezünk felől senki. S akkor kimondjuk, többeli nekifutásra formálja szánk a régi szót, mígnem sikerül végre. Olyan, mint egy rosszul sikerült bűnbocsánat. Ebben a kirekesztő környezetben is szép, nem másabb, mint volt régen.

Kép: Juhász Gergő

Lantos Júlia

Szív Hanna Sára

AMIKOR ELŐSZÖR VOLTAM férfival, emlékszem, a hátamon feküdtem és a plafont bámultam, miközben ő ütemesen mozgott rajtam. Nem volt sem szép, sem kimondottan megnyerő. Az, hogy mégis ott kötöttünk ki, a ronda koszosfehér mennyezet alatt (amelyről már néhány foltban hiányzott a vakolat is), a furcsa szagú ágyneműn fekve, az valószínűleg az akkoriban rám tört, majd rajtam eluralkodott apátiával magyarázható (és nem a sztoikus etika értelmében).

 

Azokban az időkben jöttem rá (már), hogy nem vagyok szép, ellenben egészen csúnya. Viszont még jó ideig nem jöttem rá arra, hogy egyébként mennyire kurvára mindegy is ez, legalábbis sok minden szempontjából. Így amikor szokás szerint magamat csak kísérőnek tartva, egy akkori barátnőmnek nevezett lány társaságában (aki valamiféle párzási időszakot élhetett át, ami lehet, hogy azóta is tart), már félig magamra maradva a kiskocsma mosdója felé menet valaki megfogta a seggem, majd valamivel később egy sörmeghívás után kedvesen közölte, hogy egyébként nem lakik messze, sőt, közel, végül vele mentem. Ő elég részeg volt, nekem éppen csak érződött az elfogyasztott alkohol. De mire ott feküdtem, a furcsa szag, ami az ágyneműből áradt (és amelyet később sokáig éreztem még az állandó mosakodás ellenére is, kényszerköntösként ölelt körbe, és kísért mindenhová), teljesen magamhoz térített, így szinte teljesen tiszta fejjel bámultam a plafont, miközben azon gondolkodtam, hogy hol is tartok valójában, úgy általában. (Azt hiszem, nem jutottam semmi érdemlegesre ebben a kérdésben akkor és ott, de emlékeim szerint később sem.)

Nem tudom, hány percig tartott, de hosszúnak tűnt, szuszogott és lihegett a fülembe, néha felnyögött. Nem éreztem fájdalmat, semmi mást sem, csak a combom kezdett viszketni egy idő után – de türelmesen vártam a megvakarásával, bár a vége felé már kezdett kimondottan idegesíteni. 

Amikor végzett (végeztünk?), kiment a fürdőbe arcot mosni (vagy ki tudja, mit csinálni, de ez sem érdekelt különösebben), én magamra kaptam az egyszínű kis ruhámat (talán sötétkék), ami az ágy mellett hevert. El akartam szívni egy cigit, de úgy éreztem, előbb ki kell mennem ebből a lakásból, ki innen, ahol furcsa szagú az ágynemű, és ronda a plafon (illetve az utóbbit akkorra már kimondottan ocsmánynak találtam). Elindultam kifelé, a szoba ajtajában találkoztunk össze. El is mész, kérdezte, én meg mondtam, hogy igen.

Nem volt még mindig magánál teljesen, izzadt volt, és hunyorgott. Még egyszer megnéztem szemtől szembe, nem volt csúnya talán, arra emlékszem, hogy nekem nem tetszett, se az arca, se a teste. Kikerültem, és kimentem a lakásból, keresztül a konyhán, ami egyben az előszoba is volt, becsuktam magam után az ajtót (talán inkább csaptam), és magam sem vettem észre, hogy a lépcsőházban már meggyorsítottam lépteimet, csak amikor az utcán álltam nagyokat lélegezve, vettem észre, hogy szinte rohanva tettem meg a négy emeletet lefelé, és enyhén remegek. Arrébb mentem a kaputól, és leültem a járdaszélre, élveztem a hűvös éjszakai levegő érintését, próbáltam nem magamat szagolni és nem gondolkodni, semmin, mocskosnak és büdösnek éreztem magam. Ültem ott egy, kettő, öt, tíz, vagy sokkal több percet is, szívtam a cigiket, amíg egy kutya oda nem jött megszaglászni a lábaim közét, amivel sikerült kirántania az éber álomtalan álomból, amibe a szemközti ház falán lévő firkákat bámulva merültem. Felálltam, és hosszú léptekkel a körút felé vettem az irányt. Homályos volt minden, furcsa, rideg és üres. Köhögtem, és be akartam ülni egy kád vízbe, otthon.

Amikor kiértem a körútra, mintegy feloldozásként, amire mind olyan régóta várunk, sárga kígyóként elsiklott előttem az első hajnali villamos.

**

Évekkel később láttam még egyszer a férfit. Lehet, hogy nem is ő volt, de én azt hiszem, igen. Persze ő nem ismert meg, furcsa az is, hogy én egyáltalán őt, vagy legalábbis úgy véltem. Eszembe jutott a rettentő szag (ami még az eset után sokáig kísértett) és a plafon is, ahogy néztem őt. Figyeltem, ahogy elindul a zebrán, amikor zöldre vált a lámpa, és a szagra emlékeztem, de már nem tudtam felidézni. Néztem, ahogy befordul a sarkon és eltűnik.

Azt hiszem, akkoriban már boldog voltam.

A. A BUSZMEGÁLLÓBAN állt. Elmerengve állt és várt, valamit. Talán az éjszakai buszt, talán valami egészen mást, jelet, sugallatot, csodát, ő maga sem tudta. Csendben fütyörészett, valami réges-régi dallamot, ami távoli mélységekből ért el az ajkaihoz, majd bújt elő közülük szétszóródni a város csendjébe, amely békésen és (ha valaki erősen figyelt, ezt csak az vehette észre) egy csöppet baljóslatúan ölelte körbe őt, és lepte be az üres utcákat, mint a februári hótakaró szokta.
 

A. nem figyelt erősen a csöndre, a saját száján kiszűrődő dallamot sem bizonyos, hogy hallotta, gondolatai valahol nagyon távol jártak, cikáztak nyugatról keletre, keletről nyugatra. Felhőkarcolókat képzelt, égigérő tornyokat, magát látta, amint eléri az eget, megérint egy csillagot (úgy képzelte, nem éget, hanem hűvös, üveges tapintású, de nem fagyos, semmiképpen nem hasonlít a jéghez. Valami lüktetést érezne bennük, úgy képzelte, szinte érezte tenyerén a bizsergést, amikor képzelt önmaga ráfektette a kezét a fakó csillagra). A következő pillanatban már hegyeket látott, hósipkákat rajtuk, előttük végtelenbe tartó, széltől borzolt laposan elterülő puszták – sárga fű, legelő bölények, sivatag, indiánok, énekszó, gabonaföldek parasztokkal, szigetek... –, elméje sebesen szárnyalt végig emlékszerű álomképein. 

Feltámadt a szél, sárga és barna színárnyalatokban játszó leveleket sodorva végig a kihalt utcán, melyen A. már maga sem tudta, mióta állt, a buszmegállóban. 

 A tengerre gondolt, az óceánra, a végtelenség fájdalmas és felfoghatatlan gyönyörére, a feneketlen mélység sötétjére, a süllyedésre, a véget nem érő lassú zuhanásra, és egy röpke gondolat erejéig a halál is eszébe jutott. 

A busz jött és elment, üres volt, talán ha egy ember aludt rajta hátul. A. csak merengett, talán nem is vette észre az előtte kinyíló, majd becsukódó ajtókat. Közeledett a hajnal, de a nap első sugarai még távol jártak.

Azon az éjjelen beköszöntött az Ősz.

Kép: Lantos Júlia