Fülöp András
De te fabula narratur
Hajnaltájban
káposztafalevél.
Csíkok
ingadoznak bátran a nyakunkban,
Térülünk-fordulunk,
Melyik az
igazán jó oldalunk?
Zaccos itt
e itt, s így élvezem!
De másikon
sugár vagyok, édes napsugár,
De emez
pedig erőltetett!
Kérdem:
milyen tőről fakad a nemes tett?
Mit
kíváncsi?! – kérdi bártan.
Hát, csak
az önt megkívántam.
Szoknya lóg
ki a zsákból,
Aranyalmát
takar a fátyol,
Én vagyok a
hangdiktátor!
Tudni véli
mit szeretnék.
Adjon
Isten, jó szerencsét!
Szívem
mosoly, arcom nedves,
Mint
borcinege, olyan selymes.
Három
isten, három óra,
Könyvek
polcon, a nap is hátul,
Elöl a
hold, fehérben úszik a köd,
ízszitálásban
kék esernyődön.
Bukik a
mértan,
Hajnali
fátyol beszínezi a sarkot hátul.
Mozog a víz
hátam által,
Ezzel a
fura éji tánccal.
Teringettét,
mit csinálok,
Három
kígyót borotválok!
Szürke
moccan sötétségből,
Szerénység
lejő a mennyből.
Durva, obszcén, bántó szó
Szerelmesnek lenni,
hű de nagyon jó.
De én nem vagyok,
ez is nagyon jó.
Sétálgatni kézen
fogva, hű de nagyon jó.
De nem fogja senki
a kezem, ez is nagyon jó.
Átbeszélni egy
éjszakát, hű de nagyon jó.
De egyedül lenni
egy éjszakán át, az is nagyon jó.
Barátnőddel
szeretkezni, hű de nagyon jó.
De, ha nincs
barátnőd, és úgy szeretkezel, az is nagyon jó.
Együtt felvenni egy
hitelt, hű de nagyon jó.
De még egyedül is
hitelképes vagyok, ez is nagyon jó.
Eltemetni a
másikat, hű de nagyon rossz.
Utána az ember
egyedül lesz, az meg nagyon szar.
Apropó! Egy
porszívó. Hű, az tényleg nagyon jó!
Van egy álmom,
elmondjam? Az, hogy a cégnél felmondtam.
Azt mondták, jól
van, menjél. Ezentúl máshol kereskedjél!
Alvilágének
Totál káosz az
élet,
totál káosz a
halál,
totál káosz minden,
benne lenni brutál.
A csend és a béke,
mindig itt volt
velem,
és ez annyira
valami,
hogy nem is tudom,
mi ez.
Lehajtott fejjel
esni,
mindent kipróbálni,
ha nem tudom elérni,
nem fogom elérni.
És ez nekem
tetszik,
és ez nekem így jó,
mert ez meg van írva,
most írom le éppen.
Kedves drága élet,
úgy szeretlek
téged,
hogy még a halálba is
elkövetnélek.
Sok az, ami itt
van,
kevés (sok) az, ami
ott van,
és ez itt már
nincsen,
mert leginkább ott van.
Ha elindulok innen,
megérkezem oda,
ahol az ott van,
leginkább itt van.
Én ha oda megyek,
lehet, hogy ide értem,
nem mondanám nyíltan,
hogy teljesen értem.
Hova mennek ők ott,
hova megyek én itt
meddig lesznek ők ott,
meddig leszek én itt.
Mi van, ha most
éppen
arrébb lépek eggyel,
és megvárom, hogy vissza
érek a testemmel.
Furcsák ezek a
szavak,
furcsa vagyok én is,
furcsa ez az egész,
de leginkább mégis.
Kardiogram: Dr. Spitz
Amikor kollégista voltam, akkor
osztottak ilyent, uniformis illata a bentlakás legeldugottabb szögletét is
belengte, de ez csak nekünk, gólyáknak tűnt fel az első hetekben, amikor
egyszerűen fölösleges volt leülnünk a könyv mellé, a rettegés nem engedte, hogy
akár egyetlen szót, képletet is megjegyezzünk. Néhányan egészen könnyen
megúszták az avatást, ők az elején sorra kerültek, pár fekvőtámasz, guggolás
után többé rájuk sem hederítettek a végzősök. De ahogy teltek a napok, úgy
durvultak a rituálék is, volt, akinek egy egész éjszakát kellett gyertyával a
kezében végigállnia, ha pedig elbóbiskolt és lecseppent a viasz, nadrágszíjjal „csíptették”
meg a talpát; de akadt olyan is, akit nemes egyszerűséggel pokrócba göngyöltek,
és megvertek. Aztán néhány nap eseménytelenül telt el, már azt hittük,
beleuntak, amikor egyik este zuhanyzás után egy addig jámbornak látszó végzős
magához intett, és kezembe nyomta a szappanát, majd a háló közepére állított.
Nem az volt a legszörnyűbb, hogy mindenki szeme láttára kellett megennem, hanem
hogy tudtam, hol járt, és honnan tapadtak rá azok a hosszú, vastag szőrszálak.
