Bertók Beatrix

KÖNYVÍZELÍTŐ

Az örökös újrakezdések mesterei

Nem vagyok színházi szaki, színházba sem igazán járok – mélységesen lehangolnak a többnyire mélységesen élettelen produkciók –, ez a könyv[*] azonban lenyűgözött. Fölébresztette bennem a vágyat a színházra. Egy olyan színházra, amely nemcsak színleg mutogat ezt-azt, és csábít a házba egy rakás sznobot, hanem amely az életet és a tapasztalatot teszi meg kiindulópontjaként.

De milyen lehet egy színházról szóló könyv, ha figyelmen kívül hagyja a mindennapi életet (beleértve az előadásra felkészítő gyakorlatokat és próbákat), s előzetesen felállított teóriákat akar ráhúzni arra, ami eleven viszonyokból születik?...

Georges Banu figyelmen kívül hagyja a teóriát.

Vagyis nem.

Peter Brookhoz hasonlóan a gyakorlatból indul ki, de még így sem jut el (hiszen nem is akar!) valamiféle fix, bármikor és bárhol alkalmazható, rendszeres, merev elmélethez.

Számukra nem léteznek abszolút igazságok. Amint rábukkannak egy stabilnak tűnő igazságra, azonnal kizökkentik, mozgásba hozzák egy másik igazsággal, amely nem kevésbé mobilis. Hiszen a színház, akárcsak az írás, nem a stabilitás, hanem az örökös mozgások és újrakezdések, a szüntelen frissességben levés terepe. Nem az ismétléseké (azaz a konzerválásé): egyik előadás vagy könyv nem lemásolható egy másik előadás vagy könyv által. Egyiknek az előkészületei és eredményei nem kopírozhatók, menthetők át egy az egyben egy másikra. E könnyen kínálkozó csapdát mindketten éles érzékkel elkerülik, adott esetben határozottan elutasítják.

Banu körkörösen (nem hierarchikusan!) építkező írásában a szigorúan szakmai elemzéseket személyes vallomásokkal elegyíti, a szakember távolságtartását a magánember közvetlenségével – mint aki nem csak szakmabeli, hanem barát is, nem csak Brook színházát, hanem magát Brookot is hosszú ideje figyelemmel kíséri.

Ő csupán „tanú”. Egy ember és művészete ismerője, amely ismeret több évtizedes közvetlen tapasztalatból táplálkozik. Banu ezért is szereti magát a tanú (a megfigyelő) pozíciójából meghatározni. A köztességéből. Se túl közel, se túl távol. Se teljes mértékben ítész, se teljes mértékben laikus szemlélő. Ez se, az se, ez is, az is. Se itt, se ott, hanem egyszerre itt is, ott is. Kijátssza az egyetlen formába való belemerevedés veszélyét. Ami tökéletesen megfelel Brook különböző, sőt gyakran homlokegyenest ellentétes világok közt ingázó esztétikájának.

Peter Brook színház- és Georges Banu írásművészetének e mozgások eredményeképp létrejövő „üres terei” mindig kitöltésre, berendezésre, belelkesítésre (a fordító, Daróczi Enikő ihletett találmánya!) várnak – a néző/olvasó nem is annyira értelmezői (előzetes konstrukciókra támaszkodó, intellektuális), mint elsősorban inkább érzéki-érzelmi (affektív, eleven, érzékeny) részvételére.

Mint ahogy az életben is történik: a megértést mindig megelőzi a megélés.

Ideális esetben. Ha van ilyen... Mert helyesebb úgy mondani: ha megvan bennünk a kellő érzékenység hozzá...

---

[*] Georges Banu: Peter Brook és az egyszerű formák színháza. Koinónia, Kolozsvár, 2010.

Szlukovényi Katalin

IDŐJÁRÁS

„Télen nagyon hideg van,

nyáron nagyon meleg van,

soha nincs jó idő,

mindig esik az eső.”

(Népdal)

Január

Egy pitypang. Vajon az emlékezésnek

is volna saját évszaka? A köd

papírjára grafittal hevenyészett,

tar fák gyorsírás-ágai fölött

híg tejbe ejtett tízfillér a nap,

s az avarban színefosztott, lehullt,

önemésztő mozaik csak a múlt,

fölötte jégbe dermedt harmat-csillár:

egy pitypang gömbölyű sziporkázása,

tudod, nem szabad leszakítanod,

mert amint megérinted, szétgurul,

nyűtt pelyhei a kesztyűdre tapadnak.

Rézkarc-finomságú, tar téli fák

a vízfesték-szürke ég hátterén,

s a folyó fölött ott függeszkedik

gyerekrajz-kereken a telihold.

Fogom valaha nem azon át látni

azt, ami van, ami valaha volt?

Február

A jégbuckás latyakban csuszkorász

e vers egyes szám harmadik személye,

gyomrában híg kávé, szemernyi frász:

ki hág ma vajh' a lelki tyúkszemére.

Egyik vasárnap este – klasszikus

depresszió: tél vége, jön a hétfő -

több pohár bor után egyszerre rájössz,

hogy végleg ez van. Nem az, ami lesz,

az élet nem jövő időben zajlik,

nem elérhető túlpart, rév, hova

kellőképp felkészülve majd elérsz,

nem rímre kifutó sor, csattanóval

visszamenőleg értelmet nyerő

szonett, nem az vagy, aki majd leszel,

hanem most kivédhetetlenül most van,

ez vagy: a nyomott, koraesti részeg

időelbaszás, cigik, a kutyád,

a barátaid, és függetlenül

attól, ami leszel - ha más, ha ez -,

mi voltál már, el nem törölhető.

Március

Séta a beborult, télvégi utcán,

tavasznak nyoma sincs, csupa latyak,

fáradtan lavírozok, s hirtelen

- íratná most velem a megszokás -,

de épp nem váratlanul, hanem úgy,

ahogy mindig is volt, elémbe áll

az utca: a lámpák, a házak, a

trolibuszok, még a nyolcvanforintos

öngyújtóm is, a felvillanó fénynél

- pillanatnyi megvilágosodás -

belátom, hány ember munkája van

abban, hogy én itt most kényelmesen

hazafelé ballagva nyavalyogjak,

- csak tippem sincs, mihez kezdjek vele.

Kora március, szélcincálta nap,

tavasz be nem váltott ígérete,

annyira hideg, szürke és nyomasztó,

hogy úgy érzed, depressziózni is

megtűrhetetlen stílushiba volna.

Pedig lifeg a csizmád sarka, és

az influenza miatt elmaradt

a nyelvóra, a könyvtár pedig zárva.

Ilyenkor persze mindenki és minden

influenzás, lifeg és zárva van,

hiába keresed a helyed, végül

leülsz valami meleg kocsmazugban,

vagy helyet csinálsz magadnak egy versben,

ha nincs rád szükség sehol, csoda-e

hogy Mansfield módján hajlamos az ember

az időjárásból messzemenő

konklúziókat levonni, bár sejti,

hogy a lélek a filozófia

művelésére alkalmatos eszköz

helyett inkább afféle barométer

- mindenesetre igencsak gyanús.

Április

Bent neonfehér falra mázolt sárga napsütés, kint

- túlbuzgó evangelista - a bádogeresz ragyog.

Felizgult szélroham cibál a fákba,

szétborzolja a fényt, szalad tovább.

Nem tavasz még, csak lelkes kiskamasz,

esőt sodor, havat, nem tudja, hova kapjon,

valószínűtlen színeket kavar,

vakító kéket, fényes feketét,

s úgy kacag tőlük, majdnem bepisil.

negyvennapos eső álomvidék

három fénypont három udvari lámpa

metszi a ház súlyosabb feketébb

tömbjét a hígabb sötét éjszakába

Május

A fáradt pirkadat pirosra sírt

szemét megint új felleggel takarja,

mint aki nem győz látni ennyi kínt.

A nem-figyelni nem-tudás kudarca.

Ritkulófélben az emlékeim.

Rég részletesen fel tudtam idézni

az épp eltelt hét történéseit,

most meg a tegnap is beleveszik

a többi célszerű nap szövetébe.

De könnyen ment a romantika is:

elég volt egy pohár finom vörösbor,

egy jó vers, pár jó szó, némi madárpitty,

s az ember lánya máris lelkesen

elhitt majdnem bárkinek majdnem bármit.

Manapság már a kaland is steril:

a légkondicionált vonatfülke

megóv a kinti melegtől, nem hagyja,

hogy mélyen belélegezzem a tájat,

ami a vonatablakban pereg:

olyan távoli, mintha tévén nézném.

Június

Így harminchoz közel már minden érintésre

úgy peregnek a lélekből az evidenciák,

akár a nebáncsvirágból a mag.

Ó, kutyasétáltatás gyönyörű

monotóniája, Városliget:

ágak árnyékának titkosírása

a fényfoltos, üdezöld pázsiton

- csak azt látom, mit sokadszorra nézek.

Ó, boldog jelentéktelenség, semmi döntő

fordulat, semmi esemény, mikor

mindegy, hová megyek, és mit csinálok,

a szakasz, amit minden nagyregény

egy rövid, retrospektív bekezdéssel

elintéz: de miféle elv, milyen

narratíva alapján szelektálunk?

Hányszor elismételt percek nyomán

ért össze élménnyé, milyen magas

nyomás alatt alakult hangulattá,

meghitté ez a látvány, amiben már

nem véletlen részletek káoszára

ismerek, hanem otthon vagyok benne,

mitől csap át egy másik minőségbe,

s lesz azonosítható az egész?

Fotó: © Fisli Éva

[Köszönjük az alkotóknak a versek és a képek egymásra találásában nyújtott segítséget!]

Bérhalmi Angelika

KÖNYVÍZELÍTŐ

Titkos történeteink

Pilinszky írja valahol, hogy minden (nagy)regény igazából kb. a századik oldal után kezdi el függetleníteni magát a szerzőtől, kezdi el írni önmagát, kezd el működni, magára találni, önállósodni, az önmaga életét élni, önálló létezővé válni stb. – ámde ne ragozzuk ugye, mert egyrészt fárasztó, másrészt az író közreműködése (ami jóval több közreműködésnél) nélkül az egész eleve nem jöhetne létre, harmadrészt Pilinszky sem tévedhetetlen (már csak azért sem, mert mit lehet tudni, hogy egy írásmű valóban az első leírt mondattal kezdődik-e, vagy hogy az első mondat volt-e leírva először, nem-e esetleg csak később lett első helyre emelve, vagy egyik-másik rész mikor és hol és miként találta meg helyét az egészben, netán az egészen kívül).

Titok titok hátán.

[Saját nyelv, avagy konok faszfej]

A Párhuzamos történetek mondat- és szövegszerkesztésileg a szokottól eltérően szövevényesebb textúra. A szavak, mondatok, szövegegységek néhol idegesítően aprólékos kézimunkával szövik át meg át egymást, többszintű, párhuzamosan (szó szerint olykor huzamosan, több oldalon át egymással párban) futó történetszálak gabalyodnak egybe (nem össze!) egyszerre szétválaszthatatlanul és szétválaszthatóan.

A minuciózus építkezés itt nem is az első százvalahány oldalt veszi igénybe, sőt emészti fel — szövegszinten is — önemésztő módon, hanem majdnem a második kötet egyharmadáig tart. Onnantól a szerző belendül, a görcsös formakereséstől visszatalál önmagához, az Egy családregény vége és az Emlékiratok könyve nagyszabású-nagyvonalú, a szavak, mondatok, szövegrészek, egyáltalán a nyelv már korábban megtalált öntudatába-öntudásába nagyobb bizalmat fektető történetmondásáig.

Nádas Péter ebben a regényében azokon a pontokon, szakaszokon, fél vagy negyed szakaszokon (ne szűkítsük tovább a kört) a leginkább önmaga, sőt felszabadító-szórakoztató, amikor egészen egyszerűen leszáll a nyelvről, nem próbálja meg kontrollálni, netán zsarolni, mindenáron kézben tartani, hanem (és erről neki, mármint Nádasnak, hatalmas tudása van!) inkább alárendeli magát neki, nem is, mellé rendeli magát, ha szabad így mondanom, vagyis zseniális módon (valódi beszélgetőpartner módjára) szóba áll vele, és engedi a saját maga feje szerint megnyilvánulni. Ameddig engedhető, ameddig nem kebelezi be. Egyik a másikat.

A féltés (bibliai nyelven, mert ez azért nagyon idefér: féltő avagy féltékeny szeretet), érzésem szerint, az egyedi, a nádasi, a saját nyelvnek szól. És nem is író az, aki ne próbálná meg valamilyen módon kisajátítani a nyelvet. A sajátjává, a magáévá tenni. Ám a nyelv trükkje, revánsa éppen az, hogy legyen bár valaki a legegyedibb, legösszetéveszthetetlenebb megszólaló, állandóan számolnia kell a nyelv önnön igényeivel, sőt preferenciáival-pretencióival, a nyelvével, amely – paradox módon – akkor adja magát (oda vagy meg) leginkább valakinek, ha nincs kényszerítve, brutalizálva, le- és elnyomva, kézben tartva, uralva.

És vice versa.

Az író akkor adja magát (oda vagy meg) leginkább a nyelvnek, ha nincs kényszerítve, brutalizálva, le- és elnyomva, kézben tartva, uralva.

Ki ne imádná, főként nőként, vagy buziként, vagy akármilyen szerzetként akár, ezt a rámenős huzavonát.

A nyelvét és a nyelvismerőét.

Konok faszfej.

Makacs picsa.

[Elkérdéstelenítés]

Nevezzük így a kérdőjelek használatának megkérdőjelezetlen gyakorlatát, amely sok esetben a kérdést megválaszolhatónak, vagy immár megválaszoltnak tekinti, ám annál kevésbé megválaszolandónak. Azaz kérdés mivoltában azonnal törli is, vagy legalábbis viszonylagosítja. Hiszen minden kérdés már a feltevése pillanatában akarva-akaratlan implikálja a választ, vagy feltételez valamilyen választ, olykor már-már agresszíven betájol, sínre állít a választ illetően, akkor meg hogyan lehet autentikus kérdés. Szándéka ellenére elkérdésteleníti önmagát.

Nádas huzamos pártörténeteiben nincsenek kérdések. Helyesebben mondva kérdőjelek. Ami egész más. Merthogy a kérdés nem kérdőjel kérdése. A kijelentésekként ható mondatok a maguk nyers brutalitásában mégis kérdést kérdésre halmoznak.

Kérdés kérdés hátán.

Auschwitz után (ha egyáltalán utána vagyunk), viselkedési és érzelmi kultúránk éppen ezen alaprétegéből fakadóan, mintha csupaszabbak lennénk. Másképp funkcionálnánk, rejtőzködési, öntakargató technikáink ellenére, vagy pont ezek miatt, elrejtőzhetetlenebbül, kitakartabban – lepleződünk le. Nagy nyíltságunkban mindenek vagyunk, csak nyíltak nem.

Nyilvánosnak vélt történeteink nem is oly magától értetődő nem-nyilvánvalósága.

Nem-nyilvánosnak vélt történeteink nem is oly magától értetődő nyilvánvalótlansága.

[Szappanopera, avagy gáncs és giccs]

Olvasás közben (mikor is máskor persze) végig az volt az érzésem, hogy nem is csak szöveget olvasok, hanem egyszersmind filmet nézek. Film pereg a szemem előtt. Nem utolsósorban szappanopera. Mi van, ha Nádas gáncsoskodó jókedvében szándékosan beleírta e számos regényhagyományt és –formát felölelő művébe ezt a giccset is, vagy amit általában öntudatlan egyszerűségünkben, vagy tudatos agyonbonyolítottságunkban, annak nevezünk.

Fotó: Bartis Noémi