Fábry Janka Anetta

KÖNYVÍZELÍTŐ

MEGZAVARODÁS

Az osztrák irodalom eminense, Thomas Bernhard regényének, a Megzavarodásnak (Kalligram, Pozsony, 2006; fordította Adamik Lajos) igencsak kacifántos a keletkezéstörténete. A hosszú időn át a jegyzeteivel, vázlataival, kézirattöredékeivel küszködő, kiadóját számtalanszor „meghintáztató” író végül egy nem egészen, sőt egyáltalán nem szerencsés címválasztásnál állapodik meg. Kiadója figyelmezteti is: attól tart, a megzavarodás képzete el fogja riasztani a vásárlóközönséget. Bernhard nem tágít, ám egy évvel később felpanaszolja a könyv lassú fogyását, mire a Suhrkamp Verlag mindenható ura leleményesen hárít: „Én megmondtam, hogy ilyen címmel nem fog menni!”

Foglalja össze, a tényekre alapozva, az utószóíró.

Ilyennel nem? Akkor vajon milyen címmel ment volna? Például az első címváltozattal, a Nyugalommal? Meglehet... De hogy lett a nyugalomból megzavarodás? Nyugalmasan, kiegyensúlyozottan indult az írás folyamata, aztán pedig a dolgok összezavarodtak? Mindenesetre a regény második részének egynegyedénél végül már tényleg a szédület kerülget bennünket.

Thomas Bernhard feltehetőleg, a (határidő miatt) mind jobban sürgető idő nyomása alatt is, egymástól eredetileg független nyersanyagokat gyúrt egybe, azaz egyféle montázs-, illetve kollázstechnikával dolgozott. Mintha semmit sem akart volna elvesztegetni mindabból, amit évek alatt „összeírt”. Ami lett belőle, a szerző szavai szerint: „félelmetes egy könyv, amely klasszikus elbeszélésként indul, s úgy hajszol bele az iszonyatba, hogy észre sem veszed”.

Csakugyan, az első rész (mely, valószínűleg a későbbieket előrevetítendő, a Megzavarodás címet viseli) a maga világszerűségével még hagyományos elbeszélésként hat, a második viszont (A herceg – mennyivel hagyományosabb, nyugisabb cím!) félelmetesen szétesni látszik. Csakhogy meglehetősen furcsa módon. Ez a szó-, pontosabban mondatkavalkád úgy kísérti meg az őrület határát, láthatólag szántszándékkal, hogy ad absurdum hiperjózanná tesz, hatványozottan érzékennyé a beszélő által őrületes koherenciával feszegetett – nagyobbára filozofikus(-gyanús) – kérdésekre. És válaszkísérletekre. Ugyanis a „hős” éppenséggel attól „zavarodik meg”, hogy minden rendszerező igyekezete ellenére (vagy éppen ezért?) nem talál választ az őt megszállottan kísértő kérdésekre. Vagy túlságosan is sokat talál, sok egymásnak ellentmondót, netán egyszerre érvényesnek tűnőt. Így aztán a világ megértésére és megmagyarázására irányuló kétségbeesett törekvése hiábavalónak bizonyul. Hasztalan mozgósítja a nyelv és a beszéd összes rendelkezésére álló eszközét. Hiába ismétel minduntalan, halmoz eszelősen, próbál újra meg újra a lehető legpontosabban és legegyértelműbben megnevezni és megfogalmazni mindent, amit csak lehet, erőfeszítései nem járnak sikerrel. Nemegyszer mégis felrémlik, hogy esetleg, talán fején találta a szöget, végre abbahagyhatná, megnyugodhatna, de nem tud leállni, belehajszolja magát a zűrzavarba. Mert, abszolút biztos mérőeszköz híján, sosem lehet bizonyos benne, hogy a megtalált válasz érvényes-e. És ha igen, mire érvényes? Ahogy Beckett hőseit a sok (végeredményben fecsegéssé fajuló) beszéd nem hagyja eljutni a csendig (a relatív bizonyosságnak legalább ehhez a változatához) és megpihenni, úgy Bernhard hőse is, itt konkrétan a második rész beszélője, a herceg önműködő gépként hajtja tovább magát. De meddig?!

Álljunk meg itt. Hogy lehet visszajutni a megzavarodástól a nyugalomig? Más szóval hogyan olvassuk Bernhard szövegét? Hogy lehetőleg ne kössünk ki az esztelenségben. (Bár miért is ne?! A könyv megengedi!) Az egyik lehetőség, főleg a második rész esetében, a lassú olvasás, az időnkénti visszalapozás, egy-egy nagy horderejű, vagy nagy horderejűnek tetsző kijelentés (hisz egyáltalán nem egyértelműen mindegyik az, tekintve a szerző sok helyütt nyilvánvaló iróniáját) mérlegelése, mégpedig a viszonylagosság tudatában, vagyis: annak belátása és elfogadása, hogy nincsenek kizárólagos válaszok – legfeljebb próbálkozásaink lehetnek, hogy ezt-azt megértsünk és többé-kevésbé érthetően kifejezzünk.

Némelyek, az igazság mindenkori birtokosai szerint persze (ez pedig örökérvényű igazság!) léteznek kizárólagos válaszok, őket azonban aligha fogja izgatni ez az érdekfeszítő mű, amelyben Thomas Bernhard a mesteréhez, Samuel Becketthez méltó következetességgel állít sorompóba a fikció kereteit szétfeszítő állításokat.

S bízvást hozzátehetjük: mintegy arra hívva ki olvasóját, hogy ne maradjon közömbös, szálljon be – ha tud! – abba a nagyszabású küzdelembe, amit a jelentésért folytat.

Horváth Előd Benjámin

EMOTIKONOK

(próbálkozás Jancsó Noémiért, 1988-2010)

Mit ad a szív és fönt az agy,
s a csillagok kigyúlnak mind pofátlanul,
a pánok sípja ott belül, ha nyúl,
az meddig nyúl, mi mondható, ki vagy,
ezek hideg sorok, csak mind ideg,
valótlanul, a hír beteg, remeg.
Keresni szót, dobot, a fejre valami
homok, belül ugráló emotikonok
örökkévaló monitoron. Piszok dolog.
A halál ilyen, egyre igazibb.

Mind, akik szebb reményűek,
áldd meg, áldd meg őket... hol is vagyunk.
Mert ez most itt azért nem ének.
Hogy mondanám, mit nem tudok.
Hogy másfél éve annyi sor
ilyen rohadt allűr és rettenet.
(S ha nő a holtak száma egyre,
mért is? mert leírtam? félelemben?)
A szív, az kényes szörnyek egyben.

...látható volt mindig, valamit tudtál,
amit mi nem, szórakozott beszélgetéseinkben...
s ha még elmondtad volna (s tudtad volna),
ha írható lehetne... néhány semmi szórvány,
a nyelv ahogy magába rágcsál,
áldott semmi nyelveid... áldott fényre döbbensz?
és az a pillanat, hogy isten mind az összes?

...az ember ébred, próbál emberekben hinni,
az ember hull, kimondja, vissza kéne menni,
az ember fázik. S ezt rohadtul elhiszi.

Ha valamit, te tudtad az időt.
Azt, hogy rövid, azt is, hogy másfelől
belakható. Ki is használtad szorgosan.
...és a te utad nem volt tárgytalan.

(...bocsáss meg, el kell mondanom,
mostmár én tényleg nem tudom,
ezen a kényes kénytelen helyen
mért lebzselek még itt vajon,
hiszen én alig dolgozom,
hiszen örülni sem tudok mostmár nagyon,
nincs bennem semmi nagy haszon,
én régebben nevetve írtam...
az írás mostmár mindig csak pofon...)

Próbálkozom. Csak villognak
halottaim. Két év, van négy.
Csöndes kíséret, közrefognak
és egyre szebb az arcuk ég.

A szárnyukban valami fél
és változatlan csak beszél,
a nyár az tél, a nyár az tél,
az ember mind magányszemély...

A szavaim, hogy fogynak egyre.
Mostan galamb hull s némi pernye,
a holnapok csoszognak félre,
van változás, alvadt az íze.

És átmegyünk egy zebrán.
Nem áll meg senki, néhány pillanat,
van úgy, bezár. Hallgatnom kéne mostmár?
Az ember olvas, választ, összead,
a csillagok kopognak hangtalan,
van ajtó, zárva. Minden csak halad.
Egy színpadon mozognak durván,
villanydrót sistereg, a föld alatt
a test az táncol és szakad,
a zebrán át egy pillanat,
mit is, ha mondtunk és hogyan,
az istenekben annyiféle drog van,
a rettegés a másodpercen elmereng,
nyugodtan. A bolygó itt kereng.

(Valahol pán sípol.
Csillog a monitor.
Szétfolyt smink emotikonok
szép, egyedüli arcán.
Jársz valahol a zebrán.)

Külön világot alkotó terek.
A kozmoszban vicsorgó énekek,
az ember végülis talán kerek,
fürdik talán, a Tarniţán,
a fürdés mindig rengeteg,
ha másik színen újrakezd,
eső eseng, mi itt maradt,
verekszik csendesen.

Fotó: Bartis Noémi Karc c. albumából

Bérhalmi Angelika

ATTAK

MIÉRT KEZESKEDIK A TÖBBKEZES?

Kedvelem ezt a kimondottan – vagy kimondatlanul... – a nonszensz értelemtulajdonítással kísér(letezge)tő írást (Vitus Ákos, Horváth Előd Benjámin: (Fel)kelések). Habár hagy maga után megkívánnivalót. Tény, hogy egy kávézóban – vagy egy hozzá hasonló helyen, mondjuk kocsmában – üldögélve az ember valamennyire felszabadult helyzet- és kedélyállapotáról tesz bizonyságot, vagyis egy olyan szituációról, amikor elengedve magad „szabadon” nyomhatod a sódert...

Hogy mégis miért az idézőjel meg a 3pont?

Merthogy ugye nem is épp olyan szabad és felszabadult ez a szöveg, legalábbis nem abban az értelemben, hogy elereszted magad és azt kombinálsz mámoros állapotodban, amit csak éppen akarsz (de azért persze ez is benne van), hanem nagyon is azon vagy, hogy formát adj a hirtelen felnyomuló ötleteknek, szóval eléggé – ha nem is teljes mértékben, és részben ide kapcsolódik a megkívánnivaló – megmutatkozik itt a megdolgozottság. Legalábbis az igyekezet, hogy a szójátékokon és hülyéskedéseken túl egy konzisztens keretet adj az épülő(félben lévő) szövegnek. Ami a szerzők „józanságát” vagy józanságra való határozott és komoly törekvését dicséri, adott körülmények között (értsd úgy is: a felállított játékszabályok viszonylatában).

Az egyáltalán nem gond, véleményem szerint, ha a szöveg az akció folyamatában érhető tetten, azaz mielőtt elérné végleges formáját, sőt sokkal izgalmasabb lehet egy majdani kész, pontról pontra helyre tett szöveg készülődő változatát olvasni, ami ezerszer több lehetőséget ad a befogadónak a „hiányzó részek” kiegészítésére.

Ámde: manapság annyira feldicsérték a befogadó úgynevezett „társszerzői” szerepét, hogy kissé elege van e kitüntetésből, és tényleg szívesen olvasna már olyasmit, ami megkíméli (főként ebben az izzasztó nyári hőségben) e terhes feladattól. Hogy a férfiak miként is állnak e problémával, az igazán érdekelne, én így. Nőként. Nem nagyon van kedvemre, hogy túlzottan leizzadjak, mielőtt egy férfi a karjaiba vesz, merthogy nem tudom, ki miként fogékony a nőstényszagra, illetve bizonyosfajta nőstényszagra... De visszatérve. Hova? Oda nyilván, hogy mindemellett tetszik nekem ennek a két férfinak, plusz a harmadiknak (fotós) e vállalkozása. E többkezes. Nem izzadnak, könnyeden illesztgetnek egymásba szavakat, szótöredékeket és -csonkokat, mintha nem ügyelnének arra, hogy ne üssön ki balul a szöveg, illetve rajtuk bármifajta verejtékszag. Legyen vicces, meghökkentő, egyszersmind mégis különféle érintés-, szag- és színfelidéző effektusokat mozgósítva macsós, vonzó, ellenállhatatlan. És az lesz. Majdnem. Ha nem szólna közbe az értelmem. Hogy hé, ha nem is nagy, de azért gyanús aránytalanságok mutatkoznak nem csupán a szöveg helyenként túlhajtott ötlethalmozás-technikája, hanem a képösszeállítás terén is.

Az első kép (tippelek: a képek magukat a szerzőket „ábrázolják”; de melyik is V. Á.? melyik is H. E. B.?) még okés, egyik kezdi, amíg a másik sodor, aztán... A második kép is okés. Egyik szív & olvassa a leírtakat, a másik mosolyogva várja a reakciót, meg persze, hogy lesz-e folytatás, bejön-e másik szerzőnek a szöveg... És úgy tűnik, bejön. Vagy ha nem is, belemegy a folytatásba. De aztán. Mintha túl sokáig folytatná, miközben másik szerző elejétől végig kénytelen lenne tűrni, hogy egy (a képkereten kívül eső) idegen fogva tartsa a figyelmét, amit mégis inkább arra fordítana, hogy tovább írja a soron következő részt... Elvégre négykezesről van szó. De hogy négykezes, ha a képek tanúsága szerint az első passzus után második szerző ír egyfolytában? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szöveg nem négykezes (az! határozottan érződik, hogy két különböző személyiség műve), hanem hogy a fotográfus nem ügyelt eléggé az arányokra. Jó lett volna, ha megpróbál egy párbeszédes narratív formát kialakítani, egészen egyszerűen igyekezett volna szóhoz juttatni felváltva mindkét szerzőt, rájátszva a szöveg meglehetősen evidens egymással (vagy egymás mellett el-?) beszélő struktúrájára: (a hangnemből következtetve) első passzus egyiké, második másiké, ésígytovább. Vagy ha nem is épp ezen iskolás séma szerint, de azért valamennyire úgy, hogy az első kép után ne csak az egyik szerző írjon és írjon és írjon, mialatt a másik szegény vár és vár és vár, mintha csak a kispadra lenne kényszerítve – legalábbis a képeken...

Az 5. kép egyedi a maga nemében: végre lekapja közelből az alkotót! De miért csak az egyiket? Ő jobb, mint a másik? Ő több figyelmet érdemel? Mert jobban és többet és megállás nélkül ír? És mi van, ha én a másik alkotót is szeretném közelebbről látni, vagy őt inkább szeretném közelről látni, mert jobban felkeltette az érdeklődésem, mármint megjelenésileg és arcilag? Vagy egyenlő arányban megkaptak, de nem kapok arányos képet róluk... Arról nem is beszélve (bár nem üt arcul túl brutálisan), hogy miért nem illeszkedik ez a kép méretileg és árnyalatilag a többihez? Az utolsó fotó meg egyenesen mintha csak az első négy sápatag utóérzete lenne, még ha jó érzékkel eltávolít is a közvetlen látványtól, hogy egy átfogóbb képpel a sikeres befejezés(hez való közelítés) érzetét sugallja, ám még mindig csak az egyik alkotó perspektívájából...

Kerekes Gábor további munkáira kattintva mindenestre meggyőződhettem arról, hogy egy tehetséges fotós áll a négykezes képei mögött, aki leleményesen alkalmazza a digitális technika és a fotoshop nyújtotta lehetőségeket!

Huh, hogy elkalandoztam. Na de, fiúk, a ti hibátok!

Sejtésem szerint, miként megpróbáltam érzékeltetni, e négykezes „forgatókönyve” abban állna, a szerzői nevek sorrendjének feltüntetése alapján is ítélve (amivel ugye nem mondtam egetverően nagyot), hogy először V. Á. fogta kezébe a pennát, így az első passzus neki tulajdonítható, aztán H. E. B. vette át a stafétát, és így tovább csere alapon, amíg...

Hogy hol ér véget egy szöveg, azt nem biztos, hogy a szerzők döntik el... Ez pedig szerencsésen éppúgy elsülhet, mint szerencsétlenül!

De most nem erről akarok besz (basszus, remélem, (nem) értitek (félre) a rövidítést), ezen apróságot bízzuk csak bizalommal az olvasóra, aki bizonyára el tudja dönteni, hogy mettől meddig...

Huh, hogy el! (refr.)

Nézegettem közben, miközben meggyőződtem a dohány kiváló minőségéről (a haverom is ezt szív!), hogy mi is lehet a poharakban. Dzsinn (sic!) Tónik (sic!)? Ásványvíz? Sima víz? Vajon mi? Vodka? Ekkora mennyiségben? Na ne. Kávét meg nemigen látok a környéken. Akkor meg miért KÁVÉZÓ? Hja, biztos mégiscsak egy kávézóban vagy kávézásra alkalmas helyen zajlik az akció, ezért. Nem rossz. És amúgy is van már a Menedékhelynek ez a rovata, amibe remekül beleillik ez a békebeli üldögélés, sodrás és szívás és kábézás...

Egy kicsit zavarnak a szöveg konkrét névbeli utalásai (lásd Petri, Dosztojevszkij, Greenaway stb.), merthogy mintha túlzott mértékben lekötnék az értelmezési szabadságom, ezek szerintem kikerülhetők lettek volna finom allúziókkal, amik a név kibeszélése nélkül is képesek felhívni a figyelmet az illető alkotókra, vagy főként azok alkotói attitűdjére, netán stratégiáira. E nevezgetéseket én amolyan kamaszkori betegségnek tartom, amiből illik előbb-utóbb kinőni – mondom úgy, hogy egyszersmind bocsánatot is kérek a kéretlen ukázért!

De az biztos, hogy jókat nevettem a szókapcsolásokon, szókapcsolás-rövidzárlatokon, hanyag, ám mégis pontos kulturális utalásokon, szövegreferenciákon, értelemkifordításokon, találékony fogásokon, esetenként melléfogásokon... Idézzek? Hát inkább nem teszem, mivel a teljes szöveget idéznem kellene; így pedig az olvasó sem úszhatja meg részmegoldásokkal (klikkeljen csak: http://nappalimenedekhely.blogspot.com/2010/07/vitus-akos-horvath-elod-benjamin-kavezo_20.html)!

Végezetül: szeretem a Nappali Menedékhely szöveg- & képvilágát, noha bizonyos (hál’istennek nem oly sok) esetben a szöveg- & képvilág nem egészen fedi egymást... Ez viszont nyilvánvalóan nem is lehet követelmény, hiszen egymástól totálisan távol eső dolgokat is lehet kombinálni úgy, hogy ne keltsék azt a benyomást, mintha – legalább valamilyen szinten – ne tartóznának össze avagy egymáshoz. A Menedékhely, legnagyobb örömömre, legtöbbször eléri ezt a hatást, vagyis olyan megszerkesztettségben tálalja a szöveg- & képanyagot, hogy együtt és külön-külön egyaránt perfektül élvezhető mindkettő. Grat!

Fotó: Acer Crystal Harcos c.

vegyes megoldással készült munkája