Máthé Kincső

Faragó

csók a szájra, pattanásra

írni verset

állni sorba,

várni tölgyfa, mahagóni koporsóra

lapra prózát, prózát lapra

hátra varrást

gerinctelen, fájós alvást

délibábot tekintethez

kézre gyűrűt

nyelvre nyelvet,

lehetőleg minél nedvesebbet

csendet mára, délutánra

kardot kézbe

harcot vérre

házat térre, üres térbe,

színházat az apró manó apró életébe

ráncot arcra

sátrat partra

hajót vízre, hullámvízben

széket lábhoz

zakót vállhoz

kontaktlencsét a szüzek ablakához

Korai sirató korai játszótársnak

K. I.-nek, hogy ne féljen

Késtél, de beengedlek...

Gyere, mintha testnek szó lenne szükséges,

mintha éji csendben

minden más mellékes

volna...

Ha volna...

Csak valahol a csendem... ott a szavaidban...

Csak valahol azok kellenének...

Kerestünk hangokat, gyere most beengedlek,

mert megalkottad könnyeit csalóka fellegeknek,

mert ott vagy, ahol eddig kevesen jártak...

szürke aluljáróiban a keresett magánynak...

Gyere... oda, hol senki sem vár,

oda, hol száll

és száll

fel magasra angyalokat megríkató, csendes égi nóta...

Késtél, de beengedlek...

Ölellek...

Szítok tüzet ezerszer olvasott regényekből,

és felrajzolom kincseink, lopva szegényektől

hitet és paráznaságnak megköveztetését.

Írok, hogy olvasd és hívlak, ha kellesz...

S te festesz,

festesz örökké kéknek látszó egeket,

rajzolsz a szélbe hűvös szeleket,

s én dalolok, mert itt vagy...

S én beengedhetlek...

Olyan…

Olyan, mintha megloptalak volna.

Beléd láttam.

Volt ott egy sikátor,

egy sétány,

egy zsákutca.

Apró játékbabák.

Ott tavaszok adták az éltetés havát,

s már nem fagyott jéggé

a száraz tekintet.

Ahogyan esőcseppet szárít a fényszórók villanása,

s fényeket súlyt le egy erősebb mozdulat.

Úgy tartottál öleden,

s én úgy tartottalak.

Két centi lebegés...

Mégis a fellegekbe másztam,

tövisek közt virágot guberáltam.

De nem voltak virágok.

Ott maradt a tövisek hegyén.

Ült a mosoly a grimasz helyén,

s én belőled gyűjtöttem

a vallomásokat.

Vallom: másokat sokat,

engem keveset

keresett a szeretet.

S holmi csekély

kacaj maradt csak

az éveinkből…

Bembi

...de úgy szeressük egymást,

ahogyan ő szeret minket...

egy lánynak,

ki gyenge,

mégis a legerősebb,

s keresve keresi gombhoz a lyukat,

palacsintához lekvárt,

teához mézet,

színházhoz zenét,

melyből fakadhat tanács az éter felé.

te lány, kivel kettesben vártuk az Istent,

te most hogyan képzeled a csendet?

a világmegváltást?

aprók vagyunk még az akarattal szemben.

mindketten.

és Isten?

nos, ő talán megérkezik:

létra és új fény a folyosó végén.

[Fotó: Hausmann Cecília]

N. Steinhardt

Az

almásmezői Lászlóról

(Részlet egy beszélgetésből)

Mai beszélgetésünk befejezéseképpen hadd tegyünk említést az almásmezői Lászlóról. Édes és kellemes érzés szót ejteni róla! Ugyanis az életöröm, az elmélkedés és a ráérősség tájaira vezet bennünket. Boldog gondolkodó, boldog létező, akit nem hajszolt egy ellenséges Kronosz ostorral a kezében, azt hirdetve, hogy az ember életét alkotó valamennyi nanomásodpercet hasznosítani kell. Az almásmezői László, aki arra tanít, hogy az ember szívében található élete testi, lelki és szellemi középpontja egyaránt. Boldog László, aki állhatatos és töretlen szelídséggel azt tanácsolja nekünk, hogy ne csak a látható szemeinkkel lássunk, hanem (talán még inkább) a szív gondolkodó szemeivel is. Boldog László, aki a józan megfontolás minden más erényt túlszárnyaló erényére buzdít bennünket, és aki bizalmat önt belénk, hogy bármennyire gyengék, ellentmondásosak és a dialektikának kiszolgáltatottak legyünk is, mégis képesek vagyunk különbséget tenni a jó és a rossz között, eldönteni, merre tanácsos mennünk, és mit kell – akármilyen áron, legyen az bármily nagy – elkerülnünk.

Fordította: Bertók Beatrix

[Fotó: Jackie Triste Otthon c. sorozatából]

Stiller Kriszta

A Dunánál

Szél, sodord odébb a hotdog-illatot,

ha a parton csak a dinnyehéjt adod.

Változz át csillaggá, őrizd a Dunát:

bármilyen vihar van, mégsem fordul át.

Katalinka maradj, rég nincs itt török,

helyettünk a föld sír, azért mennydörög.

Hullámzik a vízzel pár papírdarab:

júniusi színük mocskos, mint a nap.

Rosszul tanult lecke, rajta tintafolt,

szétszakított térkép, régen minta volt.

Keletre tűnt Erdély, közel van nyugat,

őrangyalok nézik törött szárnyukat.

Itt a lépcső alján nincs jövő idő,

az ember karja a korlátokra nő.

Felszállott a pára, mint egy kismadár,

mert ott fent az égben nincs országhatár.

Szóda-villanella

Ez itt a hétker, nem a gare de l’est.

Mint vénasszonyhoz foszlott szvettere,

úgy illesz hozzám. Igyunk pár felest.

Az isten hallgat. Hátradőlve, jazzt.

A hangerőt direkt nem vette le.

Ez itt a hétker, nem a gare de l’est.

Vodkát hozol, hogy velem elfelezd,

de ettől csak a szívem lett tele.

Úgy illesz hozzám. Igyunk pár felest.

Ünnepi vagy, akár a széderest.

Jó pincér az Úr, fényt is tett bele.

Ez itt a hétker, nem a gare de l’est.

Fújhatom, mint a forró csontlevest,

fontos az exem, hogy mi lett vele?

Úgy illesz hozzám. Igyunk pár felest.

Ámor, itt egy szív: rajta célkereszt.

Mint vénasszonyhoz foszlott szvettere,

úgy illesz hozzám. Igyunk pár felest.

Ez itt a hétker, nem a gare de l’est.

Születésnapodra

Azt hiszem, tavasz volt.

Látod, nem emlékszem.

Apu, mikor sír az utca,

úgy vagy itt, hogy mégsem.

Tenger helyett tócsa.

Guggolok a földön.

Apu, amit elvittél, most

mégis visszatöltöm.

Tiszta víz lehetne.

De csak cseppek mentek.

Nem látszol már a tükrében,

épp úgy, mint a szentek.

Apu, most vihar van.

Ki mondja meg, merre?

Ez izgat, mint részeget a

kamaszlányok melle.

Hazug minden meséd.

A földszint beissza.

Köntösödet, mint a bőgést,

úgy tartottam vissza.

Szárnyaid kitárva.

Ragyogsz, mint az ablak.

Apró dolog lehetsz fent, mert

néha visszakaplak.

Nem csak a szél ordít,

ha a képed kérdi.

Isten beszél angyalul, de

ezt még ő sem érti.

Nulladik szonett

Páran már megírták, azt, ahogy én fájnék,

hamis, szép szavakkal. Ez a szív, ha szúr.

Tőlük lopok testet, pont úgy, mint az árnyék,

bár az ajkam szürke, azért a víz azúr.

Biztos, hogy hazudnék. Színjáték az ember.

Súlya, mint a szélnek. Fecseg a felszín, és

horvátul szól Elvis, csak te love me tenger:

most éppen azt játszom, hogy könnyre fel, színész.

Mégis álmot adnék, csillogó szemekkel,

mint egy kurva Splitben, ha még egy kört kikér.

Nyálkás nyomot hagynék, mint az őszi reggel,

mely azért termékeny, mert megváltást ígér.

Látod, most te tartasz: a minden ennyi lesz,

ha nem foghatlak többé, csak a semmihez.

[Fotó: Stiller Kriszta]