N. Steinhardt

Az

almásmezői Lászlóról

(Részlet egy beszélgetésből)

Mai beszélgetésünk befejezéseképpen hadd tegyünk említést az almásmezői Lászlóról. Édes és kellemes érzés szót ejteni róla! Ugyanis az életöröm, az elmélkedés és a ráérősség tájaira vezet bennünket. Boldog gondolkodó, boldog létező, akit nem hajszolt egy ellenséges Kronosz ostorral a kezében, azt hirdetve, hogy az ember életét alkotó valamennyi nanomásodpercet hasznosítani kell. Az almásmezői László, aki arra tanít, hogy az ember szívében található élete testi, lelki és szellemi középpontja egyaránt. Boldog László, aki állhatatos és töretlen szelídséggel azt tanácsolja nekünk, hogy ne csak a látható szemeinkkel lássunk, hanem (talán még inkább) a szív gondolkodó szemeivel is. Boldog László, aki a józan megfontolás minden más erényt túlszárnyaló erényére buzdít bennünket, és aki bizalmat önt belénk, hogy bármennyire gyengék, ellentmondásosak és a dialektikának kiszolgáltatottak legyünk is, mégis képesek vagyunk különbséget tenni a jó és a rossz között, eldönteni, merre tanácsos mennünk, és mit kell – akármilyen áron, legyen az bármily nagy – elkerülnünk.

Fordította: Bertók Beatrix

[Fotó: Jackie Triste Otthon c. sorozatából]

Stiller Kriszta

A Dunánál

Szél, sodord odébb a hotdog-illatot,

ha a parton csak a dinnyehéjt adod.

Változz át csillaggá, őrizd a Dunát:

bármilyen vihar van, mégsem fordul át.

Katalinka maradj, rég nincs itt török,

helyettünk a föld sír, azért mennydörög.

Hullámzik a vízzel pár papírdarab:

júniusi színük mocskos, mint a nap.

Rosszul tanult lecke, rajta tintafolt,

szétszakított térkép, régen minta volt.

Keletre tűnt Erdély, közel van nyugat,

őrangyalok nézik törött szárnyukat.

Itt a lépcső alján nincs jövő idő,

az ember karja a korlátokra nő.

Felszállott a pára, mint egy kismadár,

mert ott fent az égben nincs országhatár.

Szóda-villanella

Ez itt a hétker, nem a gare de l’est.

Mint vénasszonyhoz foszlott szvettere,

úgy illesz hozzám. Igyunk pár felest.

Az isten hallgat. Hátradőlve, jazzt.

A hangerőt direkt nem vette le.

Ez itt a hétker, nem a gare de l’est.

Vodkát hozol, hogy velem elfelezd,

de ettől csak a szívem lett tele.

Úgy illesz hozzám. Igyunk pár felest.

Ünnepi vagy, akár a széderest.

Jó pincér az Úr, fényt is tett bele.

Ez itt a hétker, nem a gare de l’est.

Fújhatom, mint a forró csontlevest,

fontos az exem, hogy mi lett vele?

Úgy illesz hozzám. Igyunk pár felest.

Ámor, itt egy szív: rajta célkereszt.

Mint vénasszonyhoz foszlott szvettere,

úgy illesz hozzám. Igyunk pár felest.

Ez itt a hétker, nem a gare de l’est.

Születésnapodra

Azt hiszem, tavasz volt.

Látod, nem emlékszem.

Apu, mikor sír az utca,

úgy vagy itt, hogy mégsem.

Tenger helyett tócsa.

Guggolok a földön.

Apu, amit elvittél, most

mégis visszatöltöm.

Tiszta víz lehetne.

De csak cseppek mentek.

Nem látszol már a tükrében,

épp úgy, mint a szentek.

Apu, most vihar van.

Ki mondja meg, merre?

Ez izgat, mint részeget a

kamaszlányok melle.

Hazug minden meséd.

A földszint beissza.

Köntösödet, mint a bőgést,

úgy tartottam vissza.

Szárnyaid kitárva.

Ragyogsz, mint az ablak.

Apró dolog lehetsz fent, mert

néha visszakaplak.

Nem csak a szél ordít,

ha a képed kérdi.

Isten beszél angyalul, de

ezt még ő sem érti.

Nulladik szonett

Páran már megírták, azt, ahogy én fájnék,

hamis, szép szavakkal. Ez a szív, ha szúr.

Tőlük lopok testet, pont úgy, mint az árnyék,

bár az ajkam szürke, azért a víz azúr.

Biztos, hogy hazudnék. Színjáték az ember.

Súlya, mint a szélnek. Fecseg a felszín, és

horvátul szól Elvis, csak te love me tenger:

most éppen azt játszom, hogy könnyre fel, színész.

Mégis álmot adnék, csillogó szemekkel,

mint egy kurva Splitben, ha még egy kört kikér.

Nyálkás nyomot hagynék, mint az őszi reggel,

mely azért termékeny, mert megváltást ígér.

Látod, most te tartasz: a minden ennyi lesz,

ha nem foghatlak többé, csak a semmihez.

[Fotó: Stiller Kriszta]

Márton Éva

Bogdan

Odamentem az ő ágyához is, de megszokott módon észre sem vett. A rácsok közül kilógatta kis lábait, és a TV-t figyelte. Valami bocskoros tradíció-műsort futtattak, s ő szinte nem is pislogott. Gondoltam, kizökkentem, ráléptem hát a „leeresztő gombra”, hogy csökkentsem a rácsokat. A kattanást hallva felfigyelt. Kereste a szerkezet működésének kulcsát, s alighanem rá is jött, mert fülelt, figyelt és felpattant. Ráereszkedett a rácsokra, és elkezdte lenyomni. „Van gyakorlatod”, gondoltam vidáman magamban. Kicsit még bosszantottam, hagytam kínlódni, majd kiragadtam és feldobtam a levegőbe. Három éves létére felettébb könnyű a kölyök. A harmadik levegőberepítés után ordítani kezdett. Kicsi, de erős kezei önkéntelen reszketésbe kezdtek, és magas, állatias hangok törtek fel belőle.

Örült.

Én meg elfáradtam. Cipőt húztam a lábára, és engedtem, hogy bóklásszon.

Már újra a kicsiágyában hevert, amikor odamentem. Hátán fekve nézte a TV-t. Az egyik kezem foglalt volt, de a másikkal megfogtam az asztalon heverő puha halat, melynek abszurd módon kakasszerű színes farktollai voltak, és elkezdtem vele csiklandozni. Nevetett. Ez nála csak amolyan lightos öröm. Az igazi általában ordításba és reszketésbe torkollik.

Bogdan három éves, külsőleg Byron és Frodo keveréke, belsőleg egy ketyegő bomba. Általam még megszámlálatlan betegsége van, felettébb erős és okos gyermek, akit elkényeztetett a betegsége kiváltotta szánalom és törődés.

Nem néz a szemedbe. Sokat kell dolgozni, amíg felkelted az érdeklődését. De akkor sem te, hanem valami a füled mögött, valami a fogad között, vagy egy színes folt a szemedben. Te, nem.

Bogdan: a hangok és a színek megszállottja.

Amikor harmadszor visszamentem, merengett, és az alsóajkát beszívta, ami szomorúságáról árulkodott. Tapsoltam egyet. Ő, mint egy nyuszi, ha megneszel valamit, megrezzent, kihúzta a hátát, a sarokba nézett és szép lassan közelebb ült hozzám. Kezével megkereste a kezeimet, és tapsoltatni kezdett. Ma már nemcsak szimplán. Egyet jobbra, egyet balra. Előszőr nem értettem, mit akar, ezért felállt, és kínosan ügyelve arra, hogy csak szükség esetén nézzen rám, megmutatta. Kis kezével egyet jobbra tapsolt, egyet meg balra. Ezután már ment nekem is. Amikor abbahagytam, türelmesen kinyújtotta a kezét, és megint megmutatta, hogy hogyan is akarja. A kezeimet figyelte. Vagy a hajamat. Két taps után elengedett, ordított, toporzékolt, reszketett. Amikor gyorsulni kezdett a taps ritmusa, jelezve, hogy mindjárt vége, beszívta az alsóajkát, szemöldökét részvétért könyörgő állapotba rendezte, és mereven nézett valamire, vagy valakire a sarokban, s lassulni kezdett.

Féltem kivárni a végeredményt, így hát ilyenkor az orra alá tapsoltam. Vigyorgott, mintha megnyugtatna, hogy „nincs ott semmi, csak képzelődsz”, miközben ő mégis tud valamit...

Kizökkenve megint diktálni kezdte a ritmust. Néha új ritmust hozott be, de sosem unta meg.

Mégis, mit láthat ez a gyerek?...

Ledöntöttem, és elkezdtem simogatni a hasát. Mintha még senki sem simogatta volna a hasát... Nagy érdeklődéssel vizsgálta a kezemet, úgy érteztem, hogy vele is beszélni szeretne, mint az előbb a színesfarkú hallal, aki most fekszik az egyik uszonyán és üvegesen a semmibe tekint. Mint a dölyfös kétlábúak, úgy indult el a kezem felfele a hasán. Akár egy pók. Bogdan nem mozdult. A pókot figyelte, aki már a nyaka körül motoszkált. Rámászott az állára, és mint valami, ami ismerkedik, megbökte az alsóajkát. Brűűűű. Aztán mégegyszer. Brűűűű. Fentebb ment, hogy megnézze az orra keménységét. Rátaposott. Kétszer, majd szégyellősen visszasomfordált a hasára, és összekuporodott.

A gyerek a kezem után nyúlt, és kiválasztva az előbbi ujjat, végigcsinálta magán mégegyszer. Kétszer a száj és a fogak és kétszer az orr. Nagyon erősen nyomatta velem az orrát. Felült, közel húzott magához, s mindezt az én arcomon is végigcsinálta. Minden részt tökéletesen beazonosított. Az alsóajkam, a fogaim, az orrom. Az alsóajkam, a fogam, az orrom.

Volt egy játék az ágyán. Egy nagy piros gombot kellett tekerni, majd elengedni, minek következtében egy búra alatt hat különböző színű pingponglabda forogni kezdett körbe-körbe, összeolvasztva saját színét a többiekével. Az egész egy nagy színes, forgó izé lett.

Bogdan az egész fejét rányomta a búrára, s úgy figyelte a labdatáncot. A gyorsulással volt arányos a reszketés, az ordítás és a kínzó tekintet sűrűsödése.

Amikor a kiságy rácsain doboltam, vidáman odanyomta a fejét a vasakhoz, hogy egész fején keresztül áramoljon át a mozgás és a hang.

Az egyik pillanatban az örömtől ordít, a másikban a sarokkal kommunikál, és talán szomorú.

Nem fél, s ijesztő mennyiségben tűri a fizikai fájdalmat.

Elfordultam, mert kezet kellett mosni. Rutinosan megy már. Csap. Szappantartó. Szappan. Víz. Csap. Kendő. Fertőtlenítődoboz. Kocsonyás kenet a kezen. Kész.

Visszaindultam, de félbemaradt a mozdulat. Hanyatt feküdt az ágyon, és mozdulatlanul, üres tekintettel a plafont fixírozta.

„A kezdet előtti és utáni azonos nemű semmi között” léteztünk az előbb. Pont, mint Miskin...

[Fotó: Hausmann Cecília: Pötty;

valamint Bartis Noémi Ellenszer – Tiszta c. albumából]