Halmen
Balázs




Apjaslánya

Fáradt-csendes Ádvent napon, latykos-sáros, nem szűz havon, lázas-tetves Zsáfármát

Tibibácsi csendben üldögél s lazított kékszeszt szürcsölget, amig él.

Sötét-borult utcasarkon, kedves-bájos, nem szűz nagyon, házas nem lesz kamaszlány

Kentet szív, s csöndben nézi lába szárát, felszaladott harisnyáját, Abigél

Azértőlazóceánig

tetves gyilkos – így nevezik. nagydarab, álmos figura, mikor mosolyog, arcán furcsa árok.

szépen tud beszélni, azt mondják. miért öl? kérdezem tőle. azért, hogy eljusson az óceánig,

mondja mosolyogva, és a kis gödröcskék egészen elevenné varázsolják az egyébként lusta

arcát. nem láttam még a szent habjait, én sem meg a kölykeim se. elviszem őket. lássák a

világ csodáját. az óceánt. megteszek mindent. merészség, bús merészség… mondja…

azért öl…az óceánig.

Bú torok

mint

kinthagyott

éjtől nedves

(harmatcseppes)

titkon kedves

ős bútorok

nyikorognak

a hajnal szelében,

úgy nyőgi fel

a hamis tetű-szavakat

egy gennyes köhög-

ős, bú torok

a bajnak delében

Tánc

Mikor először táncoltunk,

én Szeben voltam,

te pedig egy fogas.

Sokadik tánc egy reggelen...

Te nyolcvan leszel,

én pedig egyfogas.

Tél

Egy tenyér nyár.

Egy tenyér ősz.

Egy tenyér tél.

Te nyertél.

Egy tenyér tavasz.

Nyár

Egy tenyér nyár.

Elérsz már?

Egy tenyér ősz.

Egy tenyér tél.

Egy tenyér tavasz.

Tavasz

Egy tenyér nyár.

Egy tenyér ősz.

Egy tenyér tél.

Egy tenyér tavasz.

A remény ravasz...

Ősz

Egy tenyér nyár.

Egy tenyér ősz.

Tudom. Kösz.

Egy tenyér tél.

Egy tenyér tavasz

[Fotó: Bartis Noémi Ellenszer – Tiszta c. albumából]

Tillmann J. A.

Bevezetés a csendességbe

Szövegelésben nem szenvedünk hiányt. Nemcsak a hivatásos hasbeszélőknek köszönhetően lepi be a köztereket szinte egybefüggő nyelvi lepedék. Manapság minden valamirevaló szintetikus szemétszaporító is kifejti valamilyen közegben a „filozófiáját”. Ha senki sem kíváncsi rá, akkor is, hiszen csak a hirdetésfelületet vagy a műsoridőt kell megfizetnie, s máris tetszőlegesen terrorizálhatja a közfigyelmet.

A haszonhajtás deregulált hormonháztartásán túl más tényezők is szaporítják a szövegszólamokat. Az újabb médiumok nemcsak kommunikációs lehetőségekkel, hanem különféle – pl. műsorkitöltési – kényszerekkel is járnak. A sokszorosított semmitmondás szövegtömegein túlmenően a kényszeres beszélés, az állandó beszédkényszer mintáit hirdetik. Ezért is meggondolandó az, amit Gilles Deleuze francia filozófus mondott: A probléma nem az, hogy szóra bírjuk az embereket, hanem hogy az egyedüllét és a hallgatás olyan üres közbenső tereihez segítsük őket, ahonnan végre mondanivalójuk támadhat. Az elnyomás erői nem a beszédben akadályozzák az embereket, ellenkezőleg: beszédre kényszerítenek. Valóságos jótétemény az, ha valakinek nincs mondanivalója; joga van, hogy ne legyen mondandója, mert csak így alakulhat ki valami egyedülálló vagy ritkán hallható, ami valamennyire méltó arra, hogy kimondódjék.

A hallgatás termékeny közbenső tereinek tágításában alighanem a távol-keleti tea-úton mentek el a legmesszebbre. A japán teaszertartás nem pusztán valamivel ritualizáltabb válfaja az ötórai teának, hanem a beszéd és hallgatás helyének és arányainak belátására is szolgál. A csa-do, a tea-út tanítása – mint az Kakuzo Okakura és Horst Hammitzsch könyveiből megtudható – az együttlét természetének mélyére mutat. Már az odajutás, a különálló kerti pavilonba vezető út is bevezetés a csendességbe. Az öntöttvas teakannát és tápláló tüzét körülülő társaság nem csevegésre gyűlik össze. A közben elhangzó rövid, konvencionális párbeszédek ellenére az együttlét túlnyomórészt csendes. Ez a csendesség teremti meg a lét közös észlelésének lehetőségét és emeli – nem utolsó sorban hallgatag intenzitásánál fogva – kultikus eseménnyé a tűz és a teavíz körülülését.

A közös elcsendesülés jótékony hatása Nyugaton sem ismeretlen. A hallgatást fogadó keresztény szerzetesközösségek éppúgy e kimeríthetlen forrás körül gyűlnek össze, ahogy a szombat megszentelői is – a szavak bőségétől tartózkodva – belőle merítenek. A szakrális elcsendesülés helyzetein kívül a hallgatólagos együttlétre korábban hétköznapi alkalmak is nyíltak. Egészen a közelmúltig mindenütt adódott lehetőség olyan találkozásokra, mint amilyenről Heidegger számol be Alkotó tájék című írásában: Ha esténként, a munka szünetelése idején a tűzhelypadkán vagy a sarokpadon ülök a földművesekkel, akkor többnyire egyáltalán nem beszélünk. Hallgatva eregetjük pipáink füstjét.

Meglehet, az ilyen találkozások kivesztek a hétköznapokból és már csak távoli tájakon, vagy a különféle szubkultúrák szigetvilágában élnek tovább. Mit sem változott azonban forrásuk jelentősége. Ennek belátását talán senki sem fogalmazta meg olyan hőfokon, mint Szabó Lajos költői filozófiájának következő töredékében: A személy, a szubjektum élő, tápláló háttere a csend, mint ahogyan a szó reális háttere is. Ez adja a szubjektum megjelenésének ünnepi hátterét... színpad. – Ez mutatja azt az organikus hátteret, amely ha nincs meg, a megjelenésnek nincs meg a hatása... a színpadra lépés hatása. A komponálás, játékos hangszerelés az, ami a zenében a csendet teremti... a szünet végtelenül gazdag kvalitását.

(Egyébként Szabó nem a hallgatást hirdette – ez szemináriumi előadásainak, valamint a kalligráfiáiból rendezett kiállítás katalógusának szövegeiből egyértelműen kiviláglik. A „gyógyító beszélgetés” mestere volt, aki – miután már alig maradt kihez szólnia – rajzos jelekkel kísérelte meg a beszélgetés folytatását.)

[Fotó: Jackie Triste Otthon c. sorozatából,
valamint Bartis Noémi Ellenszer – Boróka rajza c. albumából]

Bertók Beatrix

4 büszkeség és

balítélet (jobbegyenes?)

(a dolce vita című piszokzatból)

LESkelődik. má’ megin’. nem sül le

képéről a bőr. egyszer csak rátámaszkodhat

jobban, mert megreccsen, de hál’ istennek nem

szakad be az ajtó. még. legfeljebb behorpad.

ezért megkapja még a magáét. egyszer.

most kinek jutna eszébe komolyan

ilyesmi, amikor az illatos habfürdő önmagáért

beszél, s már ki se dugom a lábam,

mert csak félig kell, és félő, hogy e nesz

és pill alatt rámzúdul kintről á lá crash

...a lavina. úgyhogy pssszt! egyelőre

semmi vivere pericolosamente. majd

ha megadom rá a jelt... majd’ kiment

a fejemből: újságom is van – képes!

nyálazgatom. de nincs benne semmi

jelképes

ELég, mondta, és magára kapta a

dolgait, mint aki menni készül.

(mielőtt kikészül? hisz eszében sem volt,

jól ismerem.) én a körmeimet reszeltem

törökülésben az ágyon, törölköző-

turbánnal a fejemen. nem néztem fel

rá. (nézetem szerint az csak ront

a helyzeten.) még tett egy tökéletlen

próbálkozást: másra terelte a

szót. mint mikor falnak mész, és nehogy

mégjobban szétkend a mészt, kerülsz

egyet, mindegy mekkorát!... hagytam,

kerüljön, nem kerültem elébe. akkor

akartam csak (szokás szerint), amikor

áttérek az ujjaimra. nem mintha venném

a lapot. pedig megjósolhattam volna:

elblattoltam. addigra, huss, eltűnt. azóta is

kerül... azóta se kerül más...

MINDE

nem kizárt, hogy bezártam

magam a „magam kisvilágába”,

és úgy teszek, mintha mindenem

meglenne (és ha megvan?) – s

ezzel aztán el van intézve

minden (és ha el van?)

mindenem, te vagy mindenem,

hogyne lenne meg mindenem?

mindenem, te vagy mindenem,

hogyne lenne meg mindenem?

mindenem, ha te vagy mindenem,

hogy ne lenne meg mindenem?!

mindennap ezt kérdem (magamtól,

nem segít be senki), és ez már

tényleg úgy hat, mintha zárt

rendszer lenne – mintha egyenesen

a zo [1]-n lennék. vagy – hát nem

szép? – egy dalt dúdolnék. szó mi

szó, minden oké, ne félj!

úgy értem, ne félts(d magad)!

KEDVES TOM

nem csak itt vagy

ott, ekkor v. akkor, én mindig

mindenhol piszkálódós kedvemben

vagyok. olyannyira, hogy már-már

néha az élvezettől szinte

magam alá piszkítok.

ronda egy dolog, tom.

van persze nekem is

egy piszokzatom, ott is

elintézhetném – ha akarnám! –

a dolgom. megközelítőleg...

legyen tanú rá e pár

tiszta sor, sir!... na pá!

---

[1] zártosztály