Serestély Zalán

Talán kissé homorítottak is

A talaj Szkufundroszban köztudottan süppedékes volt. Nem kimérten vagy egzotikusan, mint Pizzában, és nem is úgy, ahogy az épp kiöntött házi csoki bőröző, kráteres felszíne, vagy a frissen felcsiszolt lápoké. Elemibben, céltalanabbul, híján bármiféle esztétikai minőségnek: hatalmas, kérges hámú fagocita módjára.

Az építkezések – ennek ellenére, vagy éppen megfelelően – szilárd topográfiák viszonyaihoz igazodtak. A város lakói mintha ezáltal próbálták volna kiküszöbölni a végérvényes enyészet időtlen közelségét. Úgy tettek, mintha... s talán ez tartotta őket, utcáikat, lakásaikat, meszelt autóabroncsokba ültetett fokhagymáikat a felszínen.

K. nem volt otthon, amikor a város süppedésnek indult. Előbb csak egy láncra vert kutya utolsó vonításait nyelte el a homok, akár egy hatalmas hangtompító – kurta hörgéssel, selymes habzással a végén. Sonkás szendvicsének utolsó darabját még lenyelte, mielőtt e halvány állati nyögések étvágyába rondíthattak volna, s egy pillanatra olyan parttalannak érezhette a raktárhelyiség törött ablakán mozdulatlanul, már-már elhaltan csüggő napfényt, mint Orpheusz azt a bizonyos lépést, mely fölött a nyak még semlegesen, de bármilyen mozdulat kibontására készen tartotta a tér számára immár mindörökre elveszett látást.

Tömbháza egyenletesen, az exhumálások és újratemetések embertelen pontosságával tartott a nemlét origójába – koncentrikusan és lavinaszerűen magával ragadva Szkufundroszt, életterét, lakóit,  viszonyaikat egymáshoz és a tájhoz.

Amikor jelét vették, hogy elkezdődött, a legcsekélyebb megrökönyödés nélkül nyugtázták az ügyet. Talán kissé még homorítottak is, miközben karjaikat mindnyájan a magasba lendítették, akkurátusan ügyelve arra, hogy a tíz ujjbegy pontosan összeforrjon egy-egy háromszög csúcsaként.

A két, tengeri homokkal telitömött hatliteres flakon sem jutott eszébe, melyeket azért cipelt fel még a múlt augusztusban a teraszra, hogy ha netán süllyedésnek indulna lépcsőháza, legyen mit ballasztként kivessen a méregzöld gyomokkal gyéren beszőtt blokkudvarra.

Egy cigiző szomszéd a katasztrófa előtti pillanatban a konyhaablakból még látni vélte, amint K. teraszára lassan, súlytalanul leereszkedik egy lepke. Nagyobb jelentőséget nem tulajdonított neki, nem is tulajdoníthatott, ugyanis nem láthatott a terasz höbörcsös, öntött beton mellvédje mögé. A kávéscsészét a mosogatóba tette, talpával hangtalanul szétzúzott néhány kifőtt és átázott kávészemcsét, s bár e látvány szemének mindig is kedves volt, most nem fordult utána, valószínűleg homorított, karjait feszesen a mennyezetnek emelte, gondosan ügyelve arra, hogy tíz ujjbegye egy háromszög csúcsaként pontosan összeforrjon.

A katasztrófa oka mindörökre feltáratlan marad, tanúkat ugyanis nem hagyott hátra, felkutatására – vallják – ilyetén nem maradt érv.

Mondják azonban, hogy forró augusztusi délutánokon Szkufundrosz helyén, a meddő, sugárzó homokban – mintha szemcséi megörökítették volna bizonyos pillanatait a talajt az univerzum egy röpke pillanatáig szilárdan tartó erőnek – még évekig hallani lehetett valamiféle eltorzult zsolozsmát. Egyesek emlékezni vélnek a szövegére is, mely – miután az időben morzsolódásnak, de legalábbis halkulásnak indult, majd számos emberi emlékezeten és nyelven át megérkezett a jelen pillanatig – kétségkívül roncsolt állapotában áll most előttünk: „lettünk porból, s leszünk azzá \ e kettő között légy vigasszá \ tedd súlytalanná napjaink \ csitítsd el szelét, ha angyalok szárnya ring \ oltalmazd rebbenéstelen  napjaink \ s ha elrendel a por, kelj fölibénk megint”.

 Fotó: Szabó Réka

Taslika

&

Vitus Ákos

Fogadjunk, nem tudod, hova mennek vásárolni

a felhők

Miután vége volt, egy nagy házban még egyszer mindannyian összegyűltünk. Hiányzók nem voltak, mindenki eljött, önszántából, pedig zuhogott odakint az eső, és a szél is könyörtelenül fújt. Odabent, vizes kabátjainktól megszabadulva, könnyed, mosolygó beszélgetésekbe kezdtünk, boldogan osztva meg élményeinket bárkivel, akit az izgatott sürgés-forgás mellénk kevert. Végtére is, senki nem volt ismeretlen.

Felmentünk a hosszú és tágas lépcsőházon, díszleteket tekinthettünk meg közben, kiragadva, kiállítva, úgy, ahogy addig nem láthattuk őket. Ariadné fonalát, a kék király köntösét, egy követ a sárga kő-útból, különös érzés volt így elmenni mellettük, de hát mi nem volt különös azon az estén.

Eszembe jutott néhány érzés is, a mélyebbek közül, olyanok, amiket gyakran kiváltott belőlem, eszembe jutott a félelem, a remény, hogy a végén jóra fordulnak a dolgok. Úgy éreztem magam, mint egy kísértet, ahogy így utólag ezeket az érzéseket szemléltem magamban, mintha hideg lennék, áttetsző és tiszta.

Elmondtam ezt a mellettem lépkedő lánynak, és ő nevetett rajtam, micsoda költői dolgokat mondok, mondta, vegyem inkább ölbe és vigyem fel a lépcsőn, ha már el akarom csábítani, mondta, és nevettem én is.

 

És visszhangzott a nevetésünk. Furcsa volt és otthonosan kellemes, az egész, olyan benyomást keltett, mint amikor először olvasol egy könyvet, vagy megtanulsz valamit a vizsgára és nem fogod fel teljesen, hogy miről van szó, jóval később kerülsz oda, hogy megértsd, de akkor olyan egyértelmű. Így éreztem magam végig. Kivéve, amikor megbotlottam a kibomlott cipőfűzőmön és eltaknyoltam majdnem.

Amikor felértünk, egy nagy teremben voltunk. Székekre ültünk, és a vászon előtt egy férfi rövid beszédet tartott. Beszélt a színekről, a technikáról, lenyűgöző dolgokat mondott, a jelmezekről, a betanított állatokról. Elmondta, hogy találták ki az egészet, annak idején. A legelső ötlet, mindenki nagyon meglepődött ezen, a legelső ötlet a repedés volt, a falban, ami lassan hézaggá tágult, és a kisfiú, aki rendszeresen jött és nézte, mintha növényt gondozna, és gondolatai lennének a víz és ottléte a napfény.

Lekapcsoltak néhány lámpát és a tömegből egy finom moraj tört fel, majd lassan elült, és újra csend lett. Megnéztünk egynéhány képet, és én mintha nem is a képeket láttam volna, törtek fel az emlékeim, meg sem állíthattam őket, olyan emlékeket láttam, amelyekre nem is emlékeztem. Ami volt, és ami lesz, mind egyszerre van jelen, halhattuk a műsorvezető hangját a hangfalakból.

Aztán lezárult az estély, kisebb tolongás a svédasztalnál, mindenkit bíztattak, hogy útravalót is vigyen. A töpörtyűs pogácsára vetettem rá magam, megtömtem a zakóm zsebét, megkóstoltam a puncsot, mennyei volt. Alig emlékszem, hogy kerültünk az utcára ismét, de az eső nem esett már, boldogan tette el vagy akasztotta karjára előkészített ernyőjét mindenki, elköszöntünk, akitől tudtunk, és könnyed léptekkel széledtünk szét. Foltokban érkeztek a napsugarak körénk. Az épületek és az égbolt egymásnak fekvését néztem a hazaúton végig, és néha egy-egy pogácsát majszoltam közben. A levegő friss volt, és úgy mentem el a tömbházam mellett, hogy csak két utcával odébb vettem észre, hol is járok voltaképpen.

Charles Bukowski

Valaki

istenem szomorú bús blues szólt

ez a nő ott ült és beszélt

maga tényleg Charles

Bukowski?

mondtam

felejtsd el

nem érzem jól magam

enyém a szomorúságok szomorúsága

amit akarok:

megbaszni téged

és ő nevetett

úgy hitte ennél azért

intelligensebb vagyok

és… akkor felnézve hosszú vékony isteni lábaira

láttam máját és remegő beleit

láttam Krisztust ott bent

amint folk-rockra táncol

bennem mindazon hosszú éhezések

rózsái

és átmentem hozzá

megragadtam őt a heverőn

s fején át letéptem minden ruhát

és nem érdekelt

hogy erőszak vagy a világvége

csak még egyszer

ott lenni

bárhol

valóságosan

igen

combkötői ott hevertek a

padlón

és a faszom behatolt

a faszom ó istenem a faszom beléhatolt

Charles

Valaki

voltam.                                                                   

helló, hogy van?

a félelem azzá válni, amivé lettek:

halottá.

de legalább nincsenek az utcán, mindig

vigyáznak, hogy bent maradjanak, azok

pépes hülyék akik egyedül ülnek a tévékészülék

előtt

s életük tele van konzervált, eltorzult

nevetéssel.

az ideális szomszédi környezetük

leparkolt autókkal

kis zöld pázsittal

kis otthonokkal

kis ajtókkal, mik nyílnak, csukódnak

ha látogatóba jönnek a rokonok

s maradnak egy hétvégen át

ajtók csukódnak

a haldokló mögött ki oly’ lassan hal meg

a halott mögött aki még mindig él

csöndes átlagos szomszédi környezetedben

széljárta utcákkal

agóniával

megsemmisüléssel

horrorral

félelemmel

tudatlansággal.

egy kutya áll a sövény mögött.

egy férfi némán az ablaknál.

bang bang

abszolút szezámcsont

mondta a csontváz 

átrakva meszes

lábait az asztalon,

és az volt,

bang, bang,

rám nézett

és az én csont-testem volt

és én az voltam, ami megmaradt,

és volt egy újság ott

az asztalon

és valaki forgatta az újságot

és én forgattam,

én voltam az újság

valaki kezei között

és a hasábnak belőlem

szemei voltak

és néztem a csontvázat amint

figyel

s még mielőtt az ajtó becsukódott volna

észrevettem egy férfit, úgy nézett ki

kissé mint Napóleon,

kissé mint Hitler,

harcolva az én csontvázammal,

aztán az ajtó becsukódott

és mi lementünk a lépcsőn

kifelé

és akkor én egy

kövér kis ember

kezében voltam

aki semmit sem tudott

és én utáltam őt

a ténnyel szembeni közönye

miatt, hogy én utálom őt,

ahogyan forgat engem

az aluljáróban

és nekicsapódtam egy öregasszony

hátának.

a kárhozottak gyönyörei

a kárhozottak gyönyörei

a boldogság tömör pillanataiba

szabottak:

mint a szemek egy kutyatekintetben,

mint egy viaszkocka,

mint tűz harapózik a városházán,

a megyében,

a kontinensen,

mint tűz harapózik

szüzek és szörnyek hajában:

és sólymok zümmögnek a barackfákon

a tenger rohan karmaik között,

Idő

részegen s izzadón,

minden lángol,

minden nedves,

minden rendben.

a fájdalomról

az első és egyetlen feleségem

festett

és így beszélt erről

nekem:

„az egész oly fájdalmas

nekem, az ecset minden vonása

fájdalom…

egyetlen hiba és

az egész festmény

romokban hever…

sosem fogod megérteni a

fájdalmat…”

„nézd, szivi”, mondtam

én, „mé’ nem csálsz valami könnyűbbet? –

valamit, amit szerecc is

csálni?” 

csak nézett rám

és azt hiszem ez volt

az első alkalom, hogy

megértette együttlétünk

tragédiáját.

ezek a dolgok általában

kezdődnek

valahol.

Grafika: Csala Hermina

Kulcsár Árpád fordításai