Serestély Zalán



Talán kissé homorítottak is

A talaj Szkufundroszban köztudottan süppedékes volt. Nem kimérten vagy egzotikusan, mint Pizzában, és nem is úgy, ahogy az épp kiöntött házi csoki bőröző, kráteres felszíne, vagy a frissen felcsiszolt lápoké. Elemibben, céltalanabbul, híján bármiféle esztétikai minőségnek: hatalmas, kérges hámú fagocita módjára.
Az építkezések – ennek ellenére, vagy éppen megfelelően – szilárd topográfiák viszonyaihoz igazodtak. A város lakói mintha ezáltal próbálták volna kiküszöbölni a végérvényes enyészet időtlen közelségét. Úgy tettek, mintha... s talán ez tartotta őket, utcáikat, lakásaikat, meszelt autóabroncsokba ültetett fokhagymáikat a felszínen.
K. nem volt otthon, amikor a város süppedésnek indult. Előbb csak egy láncra vert kutya utolsó vonításait nyelte el a homok, akár egy hatalmas hangtompító – kurta hörgéssel, selymes habzással a végén. Sonkás szendvicsének utolsó darabját még lenyelte, mielőtt e halvány állati nyögések étvágyába rondíthattak volna, s egy pillanatra olyan parttalannak érezhette a raktárhelyiség törött ablakán mozdulatlanul, már-már elhaltan csüggő napfényt, mint Orpheusz azt a bizonyos lépést, mely fölött a nyak még semlegesen, de bármilyen mozdulat kibontására készen tartotta a tér számára immár mindörökre elveszett látást.
Tömbháza egyenletesen, az exhumálások és újratemetések embertelen pontosságával tartott a nemlét origójába – koncentrikusan és lavinaszerűen magával ragadva Szkufundroszt, életterét, lakóit,  viszonyaikat egymáshoz és a tájhoz.
Amikor jelét vették, hogy elkezdődött, a legcsekélyebb megrökönyödés nélkül nyugtázták az ügyet. Talán kissé még homorítottak is, miközben karjaikat mindnyájan a magasba lendítették, akkurátusan ügyelve arra, hogy a tíz ujjbegy pontosan összeforrjon egy-egy háromszög csúcsaként.
A két, tengeri homokkal telitömött hatliteres flakon sem jutott eszébe, melyeket azért cipelt fel még a múlt augusztusban a teraszra, hogy ha netán süllyedésnek indulna lépcsőháza, legyen mit ballasztként kivessen a méregzöld gyomokkal gyéren beszőtt blokkudvarra.
Egy cigiző szomszéd a katasztrófa előtti pillanatban a konyhaablakból még látni vélte, amint K. teraszára lassan, súlytalanul leereszkedik egy lepke. Nagyobb jelentőséget nem tulajdonított neki, nem is tulajdoníthatott, ugyanis nem láthatott a terasz höbörcsös, öntött beton mellvédje mögé. A kávéscsészét a mosogatóba tette, talpával hangtalanul szétzúzott néhány kifőtt és átázott kávészemcsét, s bár e látvány szemének mindig is kedves volt, most nem fordult utána, valószínűleg homorított, karjait feszesen a mennyezetnek emelte, gondosan ügyelve arra, hogy tíz ujjbegye egy háromszög csúcsaként pontosan összeforrjon.
A katasztrófa oka mindörökre feltáratlan marad, tanúkat ugyanis nem hagyott hátra, felkutatására – vallják – ilyetén nem maradt érv.
Mondják azonban, hogy forró augusztusi délutánokon Szkufundrosz helyén, a meddő, sugárzó homokban – mintha szemcséi megörökítették volna bizonyos pillanatait a talajt az univerzum egy röpke pillanatáig szilárdan tartó erőnek – még évekig hallani lehetett valamiféle eltorzult zsolozsmát. Egyesek emlékezni vélnek a szövegére is, mely – miután az időben morzsolódásnak, de legalábbis halkulásnak indult, majd számos emberi emlékezeten és nyelven át megérkezett a jelen pillanatig – kétségkívül roncsolt állapotában áll most előttünk: „lettünk porból, s leszünk azzá \ e kettő között légy vigasszá \ tedd súlytalanná napjaink \ csitítsd el szelét, ha angyalok szárnya ring \ oltalmazd rebbenéstelen  napjaink \ s ha elrendel a por, kelj fölibénk megint”.


















 Fotó: Szabó Réka



Taslika
&
Vitus Ákos


Fogadjunk, nem tudod, hova mennek vásárolni
a felhők













Miután vége volt, egy nagy házban még egyszer mindannyian összegyűltünk. Hiányzók nem voltak, mindenki eljött, önszántából, pedig zuhogott odakint az eső, és a szél is könyörtelenül fújt. Odabent, vizes kabátjainktól megszabadulva, könnyed, mosolygó beszélgetésekbe kezdtünk, boldogan osztva meg élményeinket bárkivel, akit az izgatott sürgés-forgás mellénk kevert. Végtére is, senki nem volt ismeretlen.


















Felmentünk a hosszú és tágas lépcsőházon, díszleteket tekinthettünk meg közben, kiragadva, kiállítva, úgy, ahogy addig nem láthattuk őket. Ariadné fonalát, a kék király köntösét, egy követ a sárga kő-útból, különös érzés volt így elmenni mellettük, de hát mi nem volt különös azon az estén.


















Eszembe jutott néhány érzés is, a mélyebbek közül, olyanok, amiket gyakran kiváltott belőlem, eszembe jutott a félelem, a remény, hogy a végén jóra fordulnak a dolgok. Úgy éreztem magam, mint egy kísértet, ahogy így utólag ezeket az érzéseket szemléltem magamban, mintha hideg lennék, áttetsző és tiszta.


















Elmondtam ezt a mellettem lépkedő lánynak, és ő nevetett rajtam, micsoda költői dolgokat mondok, mondta, vegyem inkább ölbe és vigyem fel a lépcsőn, ha már el akarom csábítani, mondta, és nevettem én is.



 














És visszhangzott a nevetésünk. Furcsa volt és otthonosan kellemes, az egész, olyan benyomást keltett, mint amikor először olvasol egy könyvet, vagy megtanulsz valamit a vizsgára és nem fogod fel teljesen, hogy miről van szó, jóval később kerülsz oda, hogy megértsd, de akkor olyan egyértelmű. Így éreztem magam végig. Kivéve, amikor megbotlottam a kibomlott cipőfűzőmön és eltaknyoltam majdnem.















Amikor felértünk, egy nagy teremben voltunk. Székekre ültünk, és a vászon előtt egy férfi rövid beszédet tartott. Beszélt a színekről, a technikáról, lenyűgöző dolgokat mondott, a jelmezekről, a betanított állatokról. Elmondta, hogy találták ki az egészet, annak idején. A legelső ötlet, mindenki nagyon meglepődött ezen, a legelső ötlet a repedés volt, a falban, ami lassan hézaggá tágult, és a kisfiú, aki rendszeresen jött és nézte, mintha növényt gondozna, és gondolatai lennének a víz és ottléte a napfény.














Lekapcsoltak néhány lámpát és a tömegből egy finom moraj tört fel, majd lassan elült, és újra csend lett. Megnéztünk egynéhány képet, és én mintha nem is a képeket láttam volna, törtek fel az emlékeim, meg sem állíthattam őket, olyan emlékeket láttam, amelyekre nem is emlékeztem. Ami volt, és ami lesz, mind egyszerre van jelen, halhattuk a műsorvezető hangját a hangfalakból.


















Aztán lezárult az estély, kisebb tolongás a svédasztalnál, mindenkit bíztattak, hogy útravalót is vigyen. A töpörtyűs pogácsára vetettem rá magam, megtömtem a zakóm zsebét, megkóstoltam a puncsot, mennyei volt. Alig emlékszem, hogy kerültünk az utcára ismét, de az eső nem esett már, boldogan tette el vagy akasztotta karjára előkészített ernyőjét mindenki, elköszöntünk, akitől tudtunk, és könnyed léptekkel széledtünk szét. Foltokban érkeztek a napsugarak körénk. Az épületek és az égbolt egymásnak fekvését néztem a hazaúton végig, és néha egy-egy pogácsát majszoltam közben. A levegő friss volt, és úgy mentem el a tömbházam mellett, hogy csak két utcával odébb vettem észre, hol is járok voltaképpen.



Charles Bukowski


Valaki

istenem szomorú bús blues szólt
ez a nő ott ült és beszélt
maga tényleg Charles

Bukowski?

mondtam
felejtsd el

nem érzem jól magam
enyém a szomorúságok szomorúsága
amit akarok:
megbaszni téged

és ő nevetett
úgy hitte ennél azért
intelligensebb vagyok

és… akkor felnézve hosszú vékony isteni lábaira
láttam máját és remegő beleit
láttam Krisztust ott bent
amint folk-rockra táncol

bennem mindazon hosszú éhezések
rózsái
és átmentem hozzá
megragadtam őt a heverőn
s fején át letéptem minden ruhát

és nem érdekelt
hogy erőszak vagy a világvége
csak még egyszer
ott lenni
bárhol
valóságosan

igen
combkötői ott hevertek a
padlón
és a faszom behatolt
a faszom ó istenem a faszom beléhatolt

Charles
Valaki
voltam.                                                                   


helló, hogy van?

a félelem azzá válni, amivé lettek:
halottá.

de legalább nincsenek az utcán, mindig
vigyáznak, hogy bent maradjanak, azok
pépes hülyék akik egyedül ülnek a tévékészülék
előtt
s életük tele van konzervált, eltorzult
nevetéssel.

az ideális szomszédi környezetük
leparkolt autókkal
kis zöld pázsittal
kis otthonokkal
kis ajtókkal, mik nyílnak, csukódnak
ha látogatóba jönnek a rokonok
s maradnak egy hétvégen át
ajtók csukódnak
a haldokló mögött ki oly’ lassan hal meg
a halott mögött aki még mindig él
csöndes átlagos szomszédi környezetedben
széljárta utcákkal
agóniával
megsemmisüléssel
horrorral
félelemmel
tudatlansággal.

egy kutya áll a sövény mögött.

egy férfi némán az ablaknál.























bang bang

abszolút szezámcsont
mondta a csontváz 
átrakva meszes
lábait az asztalon,
és az volt,
bang, bang,
rám nézett
és az én csont-testem volt
és én az voltam, ami megmaradt,
és volt egy újság ott
az asztalon
és valaki forgatta az újságot
és én forgattam,
én voltam az újság
valaki kezei között
és a hasábnak belőlem
szemei voltak
és néztem a csontvázat amint
figyel
s még mielőtt az ajtó becsukódott volna
észrevettem egy férfit, úgy nézett ki
kissé mint Napóleon,
kissé mint Hitler,
harcolva az én csontvázammal,
aztán az ajtó becsukódott
és mi lementünk a lépcsőn
kifelé
és akkor én egy
kövér kis ember
kezében voltam
aki semmit sem tudott
és én utáltam őt
a ténnyel szembeni közönye
miatt, hogy én utálom őt,
ahogyan forgat engem
az aluljáróban
és nekicsapódtam egy öregasszony
hátának.


a kárhozottak gyönyörei

a kárhozottak gyönyörei
a boldogság tömör pillanataiba
szabottak:
mint a szemek egy kutyatekintetben,
mint egy viaszkocka,
mint tűz harapózik a városházán,
a megyében,
a kontinensen,
mint tűz harapózik
szüzek és szörnyek hajában:
és sólymok zümmögnek a barackfákon
a tenger rohan karmaik között,
Idő
részegen s izzadón,
minden lángol,
minden nedves,
minden rendben.























a fájdalomról

az első és egyetlen feleségem
festett
és így beszélt erről
nekem:
„az egész oly fájdalmas
nekem, az ecset minden vonása
fájdalom…
egyetlen hiba és
az egész festmény
romokban hever…
sosem fogod megérteni a
fájdalmat…”

„nézd, szivi”, mondtam
én, „mé’ nem csálsz valami könnyűbbet? –
valamit, amit szerecc is
csálni?” 

csak nézett rám
és azt hiszem ez volt
az első alkalom, hogy
megértette együttlétünk
tragédiáját.

ezek a dolgok általában
kezdődnek
valahol.

Grafika: Csala Hermina
Kulcsár Árpád fordításai