Horváth Előd Benjámin

Decemberi kannibálok

Leélek itt, foggal-körömmel
és fogkrémmel, leélek én
még pár hetet, míg balra tér el,
felest lehúz és rám dudál a szél,

de semmi pánik, porlik minden székely,
zsebében hord hazát, a falba rúg,
köp egyet, lássák, hogy itt ő is ember,
köp kettőt is, ha kell, amúgy.

Már nem tudom, hányas apokalipszis,
ami következik a hídon túl,
lovasok jönnek, egyik sem normális,
felforr a víz és minden belefúl,

a pallaszokon átrobog a metró,
ideje keresni egy új lakást,
a hulló hóban hulla, néhány holló,
hogy hasznosíthasd, flakonba pisálsz.

Egy lyukban élek ott, az első dombon,
emlékek közt a vendégek kezén,
már jó ideje ismer minden rongyom,
el is neveztem őket: Bosch, Homér...

mint Ádám, ülök itt az első trónon,
ha nincs idő, hát nincsen vélemény.
Saját nevem, ha tudnám, meg a dolgom,
talán kibírnék még egy teremtést.

Dobozban tartom arcaim.
Még reggelente nézem, melyik hogy van
s ha erre jár egy ártatlan Kain,
én bedarálom csontig azon nyomban.

Újévi fohász

csak arra kértem Istent
hogy majd a dolgok végén
lehessen ott mindenki
nem kérdem a miértjét

ha van miért örülni
egy Kusturica-filmben
Ákos zakóban, ingben
belerúg egy üvegbe

a kisszobában elszáll
pár farkas és pár medve
és Imikével zengjük
az Undistructable-t már

a nők táncolnak páran
és némelyikük pletykál
majd Bici megvigasztal
ha elkapott a másnap

Cöc széttöri az asztalt
vagy csak lazán beszélget
és Zsolti éppen basztat
valakit a konyhában

a fürdőben rámnyitnak
mikor leszopnak éppen
imádkozom hogy végre
megálljon már a farkam

a szesz már bennem sűrű
és vállat vonok végül
ilyenek vagyunk látod
egytől egyig hiányos

szerelmes tarthatatlan
szédelgő körbeszédül
erőszakos kegyelmes
szerethető leginkább

ha néha meg is kergül
egyik másik közülünk
fogadj be láss vendégül
nem kell hogy tőlünk féljél

mert meg is jön az éjfél
a pillanatra ráül
kicsit mindenki tudja
hogy épp nincs semmi gondja

eljöttünk még egy évig
a sebességet váltva
és holnap folytatódik
és két órával később

majd Öcsike is felhív
de mit lehetne tenni
csak tudni minden percet
amiben ott vagyunk még

elesni folytatódni
ezt-azt kitűzni célnak
hogy majd a dolgok végén
egy bájos égi heccként

lehessen ott mindenki
egy Kusturica-filmben
így teljenek az esték
örökre ennyit kérnék

Felnőtt férfi

És minden ami eddig volt
egyensúlyozik a derengés felé,
teli az út széle füstölgő kamionnal,
a fűben elszórt ablakszemek.
Milyenek is voltak ezek a hegyek,
milyen a felkelő nap városa,
ahol egymással baszik
Nyugat és Kelet.

Az elhagyott iskola,
ahogy az utca lett a lecke,
megtelik az ember feje
és lekopik róla a ruha,
már nem felejted el soha,
bár el is kellett menned,
le is kellett zuhannod,
egy kicsit így is érned,
a bőrre mindig újabb
képeket festened,
hogy folyton megtaláljad
és folyton elveszítsed,
nőket, férfiakat,
családi ismerősöket
s a félnótás eszedet.

Nem igazodsz el régi dolgaidban
s a buszon se nagyon tudsz aludni,
de nem voltál sosem kevésbé tarthatatlan
és azóta sem lettél felnőtt férfi.

Így mész hajnalban Kolozsvár felé,
nyomodban fáradt szellemek,
előtted némafilmes ablakok,
vendég vagy, így fogadsz
vendégeket magad is,
eget, füstölgő kamiont,
befejezetlen áhítatot,
az összes elszórt ígéreted,
egyensúlyozol a derengés felé,
hogy megőrizd nyugalmad
és maradj nyughatatlan
ahogy magad felszámolod,
megbaszol Keletet, Nyugatot,
így adsz hálát
és így kérsz bocsánatot.

Kép: Kerekes Gábor

Muerte por los Filosofos

Hideg rezonancia

A júniusi holdfogyatkozás reggelén Kalmár professzor a szokásosnál is ridegebben köszöntötte munkatársait az AKB kutatóintézet fehér folyosóján, és ez senkinek sem tűnt fel. Köztudottan a hétköznapi formaságok elszánt megvetője, és az emberi kedvesség finom művészetét sohasem gyakorolta e falakon belül. Az képezhette volna, esetleg, az ebédszünet kávéautomata körüli hagyományos pletykapartijának tárgyát, hogyha bárkire is rámosolyog, és torkát előre gondosan megköszörülve kedélyesen jó reggelt kíván. Ennek viszont az esélyei ma az átlagezrelékeknél is alacsonyabbak voltak.

Átöltözött és laboratóriumába vonult. Csak egy láthatatlan látogató előtt tárulhat fel a csodálatos átalakulás, ami itt kezdetét veszi. A professzor szemlét tart az eszközei felett. Szekrénynagyságú, illetve szekrények polcain tornyosuló gépek, műszerek több száz kapcsolóval, tekerhető szabályzókkal, pótméterekkel, digitális és analóg kijelzőkkel, gombokkal, és ő mindet ismeri, és a funkciók sokaságában a tudás rendszerűsége minden lépésénél új mosolyt fakaszt valahol a mögött, ami erre a néhány percre állandósult formában torzítja a ráncos arcát. Otthon érzi magát.

Két okból kifolyólag van életében e napnak kiemelkedő jelentősége. Az első az Elefántsprint elmélet néven ismert nagyszabású morfogenetikai kutatóterv befejező kísérlete. Az Elefántsprint elmélet nagy hangsúllyal bíró tézis a morfikus rezonanciával foglalkozó elméletek láncolatában, és a befejező kísérlet sikeressége meglehetősen elegáns módon tenne pontot egy olyan sorozat végére, ami kétségkívül nagyszabású előrelépést jelent abban, ahogy a tudományos közösség az életre mint jelenségre tekint. Nem is beszélve az átlagemberről, akinek még talán meg sem fordult a fejében, hogy génjeinken keresztül üzeneteket adunk és kapunk egy az atomokat és molekulákat összetartó erőhöz hasonló láthatatlan frekvencián, mely földünk élővilágát teljes mértékben összefűzi. Akinek a gyermeke még nem tudja, hogy a házi feladatot előnyösebb este elvégezni, amikor az osztálytársaid szintre emelték már a kollektív tudatalatti illetékes területét, mellyel kapcsolatunkat gyakran nevezzük úgy, hogy intuíció, vagy ösztön. És nem a könyveket eladó fantáziákról van szó, hanem mérésről, összehasonlításról, empirikus megalapozottságú következtetésekről, analitikus tudományról. És mind ennél többről.

Mert irántuk mutatott közönye csak egyike az okoknak, amiért kollégáinak soha nem sikerült őt megkedvelni. A másik a bűntudat. Az intézetben mindenki szabályosan, az előírások és elvárások szerint végzi a munkát. Mindenki, kivéve Kalmár professzort. A negyedévente végzett biztonsági ellenőrzések bizottságától tornyosulnak a szabályellenes eljárások nyomait sorakoztató figyelmeztetések, de nem a baleset veszélye az, ami munkatársai aggodalmát vagy ellenszenvét kiváltja, hanem a kutatási módszer. A határok azért vannak, hogy a haladás látszatát a kényelmesek is fenntarthassák. És ezt a véleményét nem kell a büfé asztalai között elordítani, vagy írásba adnia az igazgatónak. Egyebet sem hallanak magukban, ahányszor csak látják.

De most nem látja senki. Futtatja a programot, elfordít néhány csavart, megnyom néhány kapcsolót, és felmorajlik a gépek hangja. Vulkáni morajlás hallatszik a szerkezet precizitását sugalló rendszeres csipogás alatt. A professzor, mint egy mozgó sziget, közlekedik a hullámok közt, figyeli, ahogy siklanak, csapódnak, elöntenek és visszahúzódnak. Élvezettel végzi a munkáját, de gondolatban máshol jár már félig. A nap második eseményénél, amiről sem munkatársai, sem hozzátartozói nem tudhatnak, csak testvérei a Rendben. A Ras Chaleb csoport áldozati szertartása, a Sacra Transformatio pecsétjének felbontása, Szetó’él, a tizenegyedik Virrasztó idézése, melyre alakulásuk óta várnak, és ő, Kalmár Attila, mint a csoport vezetője, a szertartás főpapja, az Úr Hosszú Télideje és az égi bíra, Hénok földi intézője, a Sötét Nap hatszáz évi korszakának megtestesült szolgája és hírnöke vezeti le a visszafordíthatatlan eseménysort. Az alapanyagok találkoznak, a minták elemződnek és kivetülnek, az analógiák feltárulnak, a konklúzió elkerülhetetlen. A képernyőt figyeli, az időt várja. Hallgatja a hangot.

Szőcs Petra

Őszinteség nélkül

Anyám kérdi, hogy alszom mostanában.

Mondjam, hogy felváltva hallok

Trabantot és tenorénekest,

és amikor beteszem a Bachot,

hogy mindkettőt elnyomja,

csak felpörgök, pedig állítólag nyugtat?

Azt mondom, jól alszom.

Kérdi, hogy milyenek a fogaim.

Azt mondom, hogy jók, mert tényleg jók.

Szerinte a hollywoodi színészek fiatalon

kihúzatták a fogaikat, és protézist rakattak.

Előbb-utóbb nekem is döntenem kell.

Azt mondja, jót beszélgettünk,

de látom, hogy elégedetlen.

Álmomban egyszer megkért, hogy vigyem le a szemetet,

mire én átöleltem a karcsú, szürke zsákot,

és levetettem magam a harmadikról.

Ezt sem osztom meg vele,

csak leviszem a szemetet.

De jól nézel ki

Görnyedt volt a háta, a keze reszketeg,

nem beszélt sokat, szobája falán

egy foszforeszkálós Szűzmária lógott.

Sándor bácsitól féltünk,

minden reggel meghempergett a kerítés mögött

a komposzttól magasra növő csalánbokrokban.

„De jól nézel ki, Sándor” –

mondta esténként a nagyanyám,

mikor Sándor karjáról már eltűntek a kiütések.

Sándor nem szólt semmit, két pléhvödörrel küzdött,

és kilötykölte a vizet.

„Sanyi, milyen jól nézel ki”,

mondta a nagyanyám azon a reggelen is,

amikor holtan találták a bokorban.

Kiütései egyre vörösödtek,

újabb és újabb sebek nyíltak karján,

a halottkém nem tehetett semmit.

A hullamerevség sokáig nem állt be,

a reuma tovább gyógyult.

Kép: Fenyvesi Orsolya