Baló Levente

EL-KÉP

Dankuly Csaba

Szép és merész

Ha az ajtófélfának dőlsz,

miközben velem beszélsz

félvállról, szép és merész test

tartás az. Aminek van

aki bedől. Mért nem húzol oda

egy széket, vagy akármit,

ahogy szoktad, hogy

kényelmesen olvass

be nekem? Mert már semmire

se tartasz. De akkor mi ez

a potyaidegesség, mintha nem

tudnád, ki vagy

be? Ki vagy tényleg, mert mióta

ezzel a fellépéssel

ide belépve megleptél,

most látom először, hogy

VALAMI NEM MEGY NEKED könny

en. Ennedszerre se. Pedig

csak az arány más. És irány! Nem

vagyok én ki tudja milyen

jártas, de a helyedben

helyből így járnék

el: úgy mennék ki, ahogy be

jöttem

Tartás

A rám rótt köröket még nem róttam le. Az oktató

kioktat, hogy ha nem ütöm meg

a rekordot, verjem ki a

fejemből, hogy a startvonalra álljak.

Álom. Ám állom a szavam. Akárcsak a szitkait. A számlát dettó

az edzések után elfogyasztott töméntelen

töményért. Ki nem

állhatom. De még tartom

a számat. Ergo: a látszatot. Hogy mintha tartanám magam

vagy őt valamire. Na isten-isten! Még egy kör. Majd

még egy. S még. Még, még, még, még

mit nem! Már csak egy van hátra. Hogy isten

igazából kitörjek

Fotórontás: B. Ang.

Tillmann, J. A.

KÉPÍZELÍTŐ

Repülni

A képeken nincs semmi különös. Az 1997-es Whitney Biennalén kiállított munkák közül mégis kiemelkedik ez a két fekete-fehér fénykép, jóllehet semmiféle rettentő vagy felemelő esemény sem látszik rajtuk: két közönséges portré, egy ázsiai nő és egy európai kisgyerek. Tárgyuk különös láttatása – a kivágat és a kidolgozás – révén mégis kiemelkednek a technikai képek tengeréből. John Schabel képei névtelen embereket mutatnak – méghozzá úgy, ahogy repülőgépek ablakain keresztül látszanak. Az ablakok kicsinyek és sarkaiknál lekerekítettek; így képesek ellenállni a tízezer méteres magasságban fellépő alul-, ill. túlnyomás erejének. Az embereket keretek közé fogó ablakok azonban a képeknek csak a középső negyedét töltik ki. A fotográfus úgy választotta meg a kivágatot, hogy a képmező felületét túlnyomórészt a gép burkolatának jellegtelen szürkesége borítja. Az alakok ezáltal régi portrékra emlékeztető, széles és hangsúlyos keretek között jelennek meg. Ez a fajta keretezettség éppoly kevéssé jellemző a modern képzőművészetre, mint a mai technikai képek világára, hiszen a klasszikus modern a „kereteken kívül”, a hagyomány kereteit felszámolva bontakozott ki, a képtechnológiák logikáját pedig mintha a horror vacui, a minél teljesebb felületkitöltés határozná meg. Schabel keretei azonban nem pusztán a klasszikus, Georg Simmel megfogalmazta rendeltetés jegyeit mutatják (a képkeret „a feltétlen lezárás, amely a kifelé irányuló közömbösséget és védekezést, valamint a befelé irányuló egységesítő összefogást” jeleníti meg). Képein az emberek nem egyszerűen a képkeretektől behatárolva, hanem jelenünk, a késő újkor keretei között jelennek meg.

Az alakokat közrefogó csúcstechnológia éppoly mértékben a mindennapok része, mint ahogy a 17. századi németalföldi portrék háttereiben megjelenő nagy üvegablakok voltak. A korabeli polgári világnak akkor hétköznapivá vált fényűzése, arányait tekintve, megfelel a mai, hozzávetőlegesen ötévenként megduplázódó légi forgalom luxusának. A korok és hátterek különbözőségén túlmenően ezek a fényképek a keretek növekvő szerepére is rámutatnak; arra, hogy miközben egyre kizárólagosabb hordozóivá válnak a legelemibb életfeltételeknek, azzal arányosan határoljak be, szorítják egyre inkább szűkös kereteik közé életünket. A technológiák kétségtelenül szárnyat adnak vágyainknak. De nemcsak valóra váltják kollektív vágyálmainkat, hanem saját logikájuk szerint transzformálják és el is torzítják azokat. Ez talán éppen a repülés vágyának és megvalósulásának történetében mutatkozik meg a legélesebben. Kétségkívül „nem repülhetünk anélkül, hogy előzetesen ne álmodoznánk a repülésről” (Stanisław Lem). Ez a vágyakozás először Daidalosz és Ikarosz mítoszában öltött határozott alakot. De nemcsak archaikus és antik előzmények, hanem – mint az Galántai Zoltán A csapkodószárnyas repülőgépek története című könyvéből megtudható: – „az egész középkoron, sőt még az újkor első századain is végigvonul a repülő hajó eszméje, ami azért is fontos a számunkra, mert bizonyos mértékig hozzászoktatta az embereket a repülés gondolatához”. Ám ez alatt korántsem a mai légi járműveken történő utazást értették, hanem a szabad szárnyalás valamilyen válfaját. A madarak röptéhez hasonló szabadságfokot, melyben nemcsak a levegőégbe, hanem azon túlmenően transzcendens dimenziókba is emelkedni vágyott az ember, méghozzá önteste erejéből.

Alighanem a szárnyalásnak ez az egyszerre metabolikus és metafizikus jellege magyarázza azt is, hogy miért maradt oly sokáig meghatározó a repülési tervekben a madarak szárnyalásának képe. Még a középkori kísérletezők kései, futurista leszármazottja, az orosz Tatlin is mint madárfiókákra gondolt a jövőben szárnyra kelő embergyerekekre, amikor ezt írta: „ha ugyanannyi Letatlint (vagyis általa tervezett izomerejű ornithoptert) fogunk csinálni, mint ahány Thonet-széket, akkor majd a gyerekeknek nyolc éves korban el kell kezdeni a repülést tanulni”…

Még méltatója, Rahtanov is úgy vélte, hogy a repülőeszköz csak az emberi mozgás más eszközökkel történő meghosszabbítása lesz. Szerinte ui. „a Letatlinban elhelyezkedő személy úgy fog feküdni, mint úszó a vízen. És úgy fogja a repülést is irányítani. Akárcsak úszás közben, úgy fogja kezét és lábát mozgatni”…

A repülés előtörténetének hajmeresztő elképzelésekben és kísérletekben bővelkedő történetén végigtekintve könnyen adódik az a belátás, amire egy középkori filozófus jutott, aki szerint „ha az ember repülhetne, akkor lennének szárnyai”. Aquinói Szent Tamásnak ez a következtetése még ma, a repülés tömegessé válása idején sem vált érvénytelenné, mivel a légi közlekedést mégsem lehet minden további nélkül a szárnyra kelésnek tekinteni.

A szárnyalás évezredes szándékát a mai légi utazástól egy világ választja el. Ez a világnyi válaszfal John Schabel képein megmutatkozik: az utasokon a felemelkedés semmiféle testi vagy lelki jelei sem észlelhetők. A gépekben az utasok beövezve ülnek, a székeikhez szegezve tesznek-vesznek, esznek-isznak, maguk elé merednek. Nem utazás, hanem a testek transzportálása történik. Ezért is mondja Paul Virilio, hogy a „járműben ülő valójában nem utazó, hanem inkább egy olyan ember, akit mintegy csomagkent küldenek”. A felnőttek általában fegyelmezetten viselik a légi csomagszállítást, legfeljebb kicsit élénkebben csevegnek, újságjaikba temetkeznek, vagy csendben maguk elé merednek. Tudomásul veszik ezeket a kereteket, a képen csak a kisgyerek tapad az ablaküveghez. Nemcsak kinéz, hanem még törekszik is kifelé: a technikai magzatburkon túlra.

[Az írást a nemrég megjelent Más-világi megfigyelések c. esszékötetből vettük át, köszönet érte a szerzőnek!]