Marius Nenciulescu



Senki nem fog közelebb jönni


Összegyűltek mind az asztal köré beszélni nekem,

de én nem tudom, nem tudom érteni.

Senki nem fog közelebb jönni

a félelmetes állathoz, senki nem fog hozzáérni

fénylő szakállához!

Ez a hely mámora, ahol vagyok

és

minden lépésnél látni:

érett gyümölcsök

várnak csendesen tenyerembe hullni.

A légben a nap sugarai,

az úton a nap sugarai!...



Te jössz, én jövök


Te jössz felém,

én jövök feléd – így kerengünk,

a pillanat óriássá nő,

óriássá,

ezer darabra törik szét

és mindketten ülünk egy asztalnál,

a kávézóban csendes zümmögés,

én elnézlek,

te elnézel , hogy

töltöm csendben,

de annyira csendben,

pohárba az édes likőrt,

hogy látod, a kéz

ottmaradt függőn –

a tőle függő üveggel.




Két angyal


A mező hangok nélkül,

szétszórtan legelő lovak színébe vegyül,

még égő tüzekkel lábaiknál

és én,

az országút mentén,

tekintetemmel keresvén

két angyalt:

egyiket a fűben, oldalt

s a másikat valahol, mögöttem.



Mint egy guruló gyümölcs


Mint egy guruló gyümölcs, feltűntél utamon

és pillantásaim belédszúródtak,

visszafordítottak hirtelen. Harcra készen,

mutatni készen ügyességed.

Így ismersz,

így akarlak ismerni, nemes test!

Hogy ott legyek leheleted szelében

és egy meleg csókkal belédhatoljak

és magamévá tegyelek!

A másodpercek repülnek, zsebünkbe esnek,

egy ágról ami még leng

kiváncsian méreget

egy helyes madár, rajta sárga szandál.



A poháron ülő nap


A hegy szívében, egy faasztalnál

én, és velem te.

Első randi, frissen érkezettek.

Mosolygunk.

Aztán elkezdünk szépen nézni:

körben a pázsit,

a fenyők,

az út, ahogy az első kanyarban eltűnik,

az ég...

És a nap,

ami a poháron megül.

Az övé is már teljesen.

Ó, rövidesen, nagyon rövidesen

ugyanígy lesz majd velünk.


Barabás Benedek fordításai



Senki nem fog közelebb jönni


Mind idegyűltek az asztalhoz, beszélni hozzám

de én nem tudom, nem tudom megérteni.

Senki nem fog közelebb jönni

a rémséges állathoz, senki nem fogja megérinteni

fényes szakállát!

A hely mámora ez, ahol vagyok

és

minden lépésnél látni lehet

amint érett gyümölcsök

várakoznak fegyelmezetten, hogy tenyerembe hulljanak.

Napsugarak a levegőben,

napsugarak az országúton!...



Te jössz, én jövök


Te jössz felém,

én jövök feléd – így, megfordulunk,

a pillanat megnő óriásira,

óriásira,

ezer darabra törik

s ketten egy asztalnál ülünk,

a kávézó halkan döngicsél,

én nézlek,

te nézel, amint

halkan töltöm,

de olyannyira halkan

a pohárba az édes likőrt,

hogy a kezem, lásd,

úgy maradt, felfüggesztve –

a tőle függő üveggel.



Két angyal


A hangtalan mező,

szétszórtan legelő lovak színeivel átitatva,

a még égő tüzek lábaik alatt

és én,

az út mentén,

tekintetemmel keresve

két angyalt:

egyiket a fűben, oldalt

és a másikat valahol, a hátam mögött.



Mint egy elgurult gyümölcs


Mint egy elgurult gyümölcs, kerültél utamba

és beléddöfődött pillantásaim

rántottak vissza hirtelen. Harcra készen,

készen arra, hogy megmutasd nekik ügyességedet.

Így ismersz meg,

így akarlak megismerni, nemes test!

Állni légzésed ostromát

és forró csókkal beléd hatolni

és magamévá tenni!

A másodpercek röpülnek, zsebeinkbe gyűlnek,

egy még ringó ágról

kíváncsian bámul

egy sárga szandálos, tetszetős madár.



A poháron elnyújtózó nap


A hegyek szívében, egy faasztalnál,

te meg én.

Frissen érkezettek, első kiülés.

Mosolygunk.

Aztán visszafogottan körültekintünk

a közeli rétre,

a fenyőkre,

az első kanyarban eltűnő útra,

az égre...

És a napra,

amely a poháron elnyújtózkodott.

Birtokába is vette már.

Ó, hamarosan, nagyon hamar

velünk is így esik!


Láng Orsolya fordításai



Senki nem fog közelebb merészkedni


Mind az asztal köré gyűltek, hogy beszéljenek hozzám,

én pedig nem tudom, nem tudom megérteni.

Senki nem fog közelebb merészkedni

a félelmetes állathoz, senki nem fogja megérinteni

fényes szakállát!

A hely mámora ez, ahol vagyok

és

lépten-nyomon érett

gyümölcsöket látok,

amint engedelmesen arra várnak, hogy a tenyerembe hulljanak.

A nap sugarai a levegőben,

a nap sugarai az úton!...



Te jössz, én jövök


Te jössz felém,

én jövök feléd – úgy, pörgünk,

a pillanat hatalmasra nő,

hatalmas,

ezer darabra törik

és mindketten egy asztalnál ülünk,

a cukrászda csöndesen duruzsol,

én nézlek téged,

te nézel engem, ahogy

töltöm lassan,

de annyira lassan

az édes italt a pohárba,

hogy a kéz, íme,

felfüggesztve marad –

benne a csüngő üveggel.



Két angyal


A hangtalan mező,

átitatva a lovak színétől, amelyek szétszóródva legelnek,

lábuknál még égő tüzekkel,

és én az út mentén,

tekintetemmel két

angyalt keresve:

egyiket a fűben, oldalt,

másikat meg valahol, a hátam mögött.



Mint egy elgurult gyümölcs


Mint egy elgurult gyümölcs, tévedtél utamba,

és beléd lövellt pillantásaim

visszafordítottak hirtelen. Harcra készen,

készen rá, hogy megmutasd rátermettséged.

Így ismersz meg,

így akarlak megismerni, nemes test!

Állva leheleted szélverésében,

és egy forró csókkal beléd hatolni

és a magamévá tenni!

A másodpercek repülnek, a zsebünkbe pottyannak,

egy még lengő ágról

kíváncsian figyel minket

egy szemrevaló, sárga szandálos madár.



A pohárra telepedett nap


A hegy szívében, egy faasztalnál,

én és te.

Frissen érkezettek, első légyott.

Mosolygunk.

Aztán ráérősen szemügyre vesszük

körülöttünk a pázsitot,

a fenyőket,

az első kanyarban eltűnő országutat,

az eget...

És a napot,

amely a pohárra telepedett.

Birtokába is vette már.

Ó, rövidesen, nagyon rövidesen

velünk is hasonlóképp fog történni.


Dankuly Csaba fordításai



Képmanipuláció: Acer Crystal


Interjú a költővel




Baló Levente


KÉPÍZELÍTŐ


A Becher-forradalom


Hilla és Bernd Becher fekete-fehér fotóin víztornyok, szénégető kohók, gyárkémények, hűtőtornyok, gáztartályok sokaságát láthatjuk. Első ránézésre – talán – nem tűnik túl izgalmasnak. De ha valamivel nagyobb mennyiséget „fogyasztunk” a szerzőpáros munkáiból, akkor a lefotózott épületek elkezdenek nem csupán épületként mutatkozni.























A német alkotópáros munkáit csak kivételes esetben lehet különálló fényképekként szemlélni: még alkotói éveik legelején sorozatokba rendezték fotóikat. A közel negyven éves tevékenységük alatt egy tömör és nagyhatású életművet hoztak létre.


Hilla Wobeser és Bernd Becher akkor találta meg alkotói önazonosságát, amikor egymásra találtak, majd pedig hamarosan összeházasodtak. 1959-ben indul a közös munka, a Ruhr-vidéki bányászházakról készült felvételekkel. 1961-ben pedig már elkezdik fotózni azt a témát, amin később évtizedeken át dolgoznak: az ipari épületeket.

És ezennel nemcsak a témát találják meg, hanem kikristályosodik az a formavilág is, amely munkásságuk sajátja.


Olyan fotókat készítenek, amelyek – a korabeli értelmezések szerint – kész unalom. Határozottan eltávolítják képeiket mindattól, ami „izgalmassá”, mozgalmassá tehetné azokat. Azaz: elszakadnak attól a humanisztikus, eseményrögzítő hagyománytól, amely a fotóművészetet évtizedeken keresztül uralja. A Henri Cartier-Bresson és Robert Capa nevével fémjelzett hagyománnyal szemben létrehoznak egy egészen más tartalmú fotográfiát.


Vegyük csak szemügyre a Becher-képek néhány jellegzetességét.

Bár fotóik szabadtéren készülnek, ahol az ég is állandó szereplő, képeiken soha nem láthatunk felhőket. Egyrészt elutasítják a felhők és a napsugarak romantikus, direkt emocionális világát, másrészt pedig elérik, hogy a homogén megvilágításnak köszönhetően a kép tárgya sokkal tisztábban és részletgazdagabban jelenik meg a felvételeken.


Képeiket úgy készítik, hogy a fotózott épület minél közvetlenebbül, „zavartalanabbul” jelenjen meg. Elkerülik azt, hogy más épületek kerüljenek az előtérbe. És ami egy gyakorlati megvalósítás tekintetében óriási teljesítmény – akárcsak a fentebb említett folyamatosan borult ég –, az épületek körüli fák mindig lombtalanok, hogy annál kevésbé takarják el a kép témáját.























Felszámolják a különböző perspektivikus torzításokat, mellőzik az „érdekes”, szubjektív megfigyeléseket szuggeráló kompozíciókat. Ehelyett egy frontális megjelenítésű, érzelemmentes világgal találkozunk. Az emocionalitás helyett képeikkel a néző gondolatvilágát mozgósítják.


A fotózott épületelemeket izoláltan mutatják be, kiszakítják természetes környezetükből, ezáltal megvonják a nézőtől annak a lehetőségét, hogy egy narratíva elemeként lássa őket. Gondosan ügyelnek arra, hogy a kép ne úgy jelenjen meg, mint ami egy mögöttes valóságra utal, mert ez azt jelentené, hogy az árnyékkép mögött van az „igazi”, „erőteljes” valóság. A kép – kitartó, szisztematikus munka eredményeképpen – képként jelenik meg, nem pedig egy máshol található valóságra való utalásként. Ez pedig a fotóművészet alighanem egyik legnagyobb fordulata. Ahhoz fogható, amit a képzőművészetben Duchamp munkássága jelentett.


A fotográfia nagykorúvá lesz, miután Becherék elszakítják egyrészt az irodalmi hagyománytól (kiiktatják a történetmesélést, eseményrögzítést), másrészt a festészettől (elutasítják a felhők, a falombok, az „egyéni” kompozíciók világát, az életlenségeket), és létrehoznak egy olyan képi világot, ami maximálisan kihasználja a fotográfia sajátos képalkotási lehetőségét: a részletgazdag, éles képet.


Az egy-egy épületrészt megjelenítő képeiket nem különálló darabként mutatják be, hanem elsősorban a grafikai elemek szerint sorozatokba rendezik, amelyeket tipológiának neveznek. De a sorozatot nem lineárisan rendezik, hanem olyan 3x3 vagy 3x4 vagy más kialakítású hálót hoznak létre belőlük, amely rengeteg irányba „olvasható”. Ezzel a eljárással újra csak a kép autonómiáját erősítik: megszűntetik a lefotózott épületek természetes kontextusát és helyette azok vizuális megjelenését emelik ki.























Az pedig már a történet folytatása, hogy az ő oktatói tevékenységük eredményeképpen született meg az úgynevezett düsseldorfi iskola, és egykori tanítványaik ma a kortárs fotóművészet nagy neveinek számítanak.




[Magyarul itt & itt olvashattok, illetve kaphattok további képet Hilla és Bernd Becher fotóművészetéről.]