EL-KÉP
át-tetszés
[Diafilm keretbe helyezett, 3.5/2.5 cm műanyag felületre felvitt festékfoltok, melyek oldószer keverésével transzparens textúrákat eredményeznek. Vetített kép.
Fedőanyagok: szurkos alapanyagú, illetve lakk és tinta keveréséből származó festék, színes tustinta.
Válogatás egy 148 darabból álló vetített sorozatból (az elkészítés sorrendjében).]
Bárha
Bárha senki is nélküled
Vagyok a tied, a fél füled
Szemhéjad alól a csillogás
Vagyok a csönded, semmi más
Egy dal, mit eldúdolt Cseh Tamás
Bár, hogy dúdolta, nem hibás
Bárhogy dúdolja, senki más
Csak én (b)írok meglett sorokat
Csak én élek megélt sorsokat
Csak én elhalt halálokat
Csak én botlok eltáncolt táncokat.
Bár (ha, ha) halálom sem enyém
Ha halódom a múlt kegyén
Vagyok, mint ködben szürke fantom
Szajnai szmogban egy szürke sanszon
Ki minden sanszom elszalasztom.
Rongyolt szavaknak éhes koldusa
Vagy tolvaja, kinek bús húsa
Mérges savakat érlel.
Vagyok, aki tán ma még jel.
Egy benned túlélő mozdulat,
A viszketés a bőr alatt.
Jóllakottan egy plusz falat.
S leszek tán sírkő, utcanév
Korzói szobor, ahol ma még
Tán szerelmesen andalog
Egy átlag pár és rámdadog,
Mondjuk a lány, hogy ez ki volt?
Mit csinált s mióta holt?
Á, csak egy költő, kedvesem,
Szegényen hótt meg, tetvesen.
Olvasod verseit? Dehogy, eszem
Megállna, édesem:
Minden szavával újramond,
S csak hajtogat a sült bolond.
Bárha bárka légy nekem,
Emlékemet s énekem
A túlsó partra te vidd át,
S én benned leszek rezignált,
Elfojtott vagy kellemes
Emlék, mi inkább csak érdekes.
Bár semmitmondó, hogy mit se mondok
Hadd szarjanak le sznobok s bolondok.
S belőled nézve tán felismerem,
Hogy benned túlélni reménytelen.
Belakható
Füst, mi mindig betölti a szobát,
Enyhe spermaszag, poros bútorok,
Itt felejtett ruhák, álmok, mosolyok,
Fojtó hideg, a falon zöld penész,
Gyűrött papír, a padlón lábnyomok,
Hiányod hideggé fakult csöndje s az
Alvásból áthozott képek szögei,
Hajszálak, szőkék, barnák, barnák, vörösek,
Titkos hangok derengő foszlányai,
Legyek: csókos, hű élettársaim,
Végtelen űr a percegő ágy alatt,
Táblázott ablakok, fénytelen ablakok,
Izolált, remegő, steril önmagam,
Hús, izom, csont, bőr, belül zagyva dobogás,
(lelkem, s e szoba lelke ugyanaz…)
40 wattos villanyégő, méretre szabott fény:
Edénybe öntött löttyként kavarog,
Bakancs, mit csak az idő koptatott,
Könyvek, nem polcon, csak úgy szerteszét,
Borosüveg, üresen, címke nélkül…
6 X 10 méternyi tömény magány.
nyakatekert dal a nyakról
nyakról írok múzsa néked
a te nyakadról múzsa né
konyaktól bűzlik e nyaki ének
s így születik e mű: zsanér.
omlott a fürtöd rá, zuhatagzott,
mint hóra pernye hullna rá
bomlott elmével e puha tagot
csókkal illetni: voilá.
e nyak márvány vagy alabástrom
opál, lágyívű porcelán
s ha mozdul fej, váll, én újra látom
s esik bennem e korcs elán:
hogy játék a líra, vagy bús szatíra,
á, nem, nyakad véres’n komoly
egy nyak, mely öröktől meg van írva
s nem rágja idő, se szú, se moly.
múzsa, az, hogy rólad írok –
nem ölte ki modernitás –
a hol vidám, hol bús fakírok,
hogy nyakad mindmáig entitás
mintegy ID-entitás s végre
kiálthatom nyakad fel az égre
s nem fenem szavaimat a bélre,
májra, szarra, mert mivégre?
Múzsa, én inkább lenyakazlak
utána pedig lefejezlek,
nyakakból rakok (r)égi kazlat
elabsztraktált embereknek.
Házat építek, bele abrakot,
nyakból, vállból a házat, szemekből ablakot.
fitos orrokból kéményt, kályhának szív dobog,
keblek kandallójában arcpírból tűz lobog.
nyakkendőzze hát meg dalom a nyakadat
nyakatekert sorokra nyaggattam magamat.
megbabonázott már ezer álnok álnyak
de engem nem vonzanak már ócska álmok s árnyak.
csak hófehér mezők, egy szirt, rajta ébenből erdő,
ahol majd véget ér ez immanens fertő,
hol bőrre vésik majd fel minden szavamat,
te vársz majd rám, Múzsám, s én áldom nyakadat.
Találkozás
Egymás szemébe merőn,
szembe a hídon, egymás felé,
galambzaj dobog a bádogtetőn,
lüktetünk csendben egymás elé.
Lent a folyóba csobog a szar,
s ki tudja, tán halak eszik,
látom, arcodra kiül a zavar,
s megremeg lábad egy pillanatig.
Furcsán öltöztél, hajnalfehérbe,
mint egy látomás, könnyedén szállasz,
kutyaszőr lebeg a kósza szélben,
rám nézel félve, de semmi válasz.
Félő közelség, azon tűnődünk:
köszönni vajon kell-e, illik?
Test a testtel, érintetlen küzdünk,
körben a város szürkén izzik.
Aztán persze megyünk tovább,
te rám gondolsz, én meg semmire,
várnak ránk vaksi, penészes szobák,
s árnyékok nyúlnak kissé messzire.
Fotó: Kárpát Réka
KÖNYVÍZELÍTŐ
Emberi dolgok
„... sokkal kellemetlenebb alak vagyok, mint gondolnám” – mondja könyve előszavában C. S. Lewis (A zsoltárokról, Harmat, Budapest, 2006), miután befejezte a Zsoltárok könyvéről írott munkáját – mintha még ő maga is meglepődne a végeredményen. Csakugyan meghökkentő, első látásra legalábbis, a mód, ahogyan e költeményeket a szerző megközelíti: azon elgondolás alapján, miszerint „a gyerekszoba gasztronómiájának szilárd alapelve volt, hogy először a nemkívánatos dolgokat tüntessük el, és a végére hagyjuk az ínyencfalatokat”, úgy építi fel „jegyzeteinek”, alapjában véve esszéinek sorozatát, hogy elsőként a zsoltárokban előforduló – vélhetően nem pusztán a keresztény hívő érzékenységét – bántó mozzanatok tárgyalására kerít sort, méghozzá a lehető legtermészetesebb emberi reakciókra összpontosítva.
Így válhatunk a tanúivá annak, hogy – még mielőtt a keresztény hagyomány(ok) által lehetővé tett allegorikus értelmezés(ek) lehetőségét számba vehetnénk – milyen tényleges viszony fűzhette az ókori zsidó embert Istenéhez, környezetéhez, az élet elemi kérdéseihez – amiben Lewis szerint az az igazán megkapó, hogy bizonyos elemeiben tulajdonképpen nem sokban tér el a mai ember beállítódásától: ha például valakit durván megsértenek, szinte biztos, hogy ösztönösen kifakad, sőt esetleg elkezd káromkodni vagy átkozódni (ahogy azt számos zsoltárban megfigyelhetjük, amikor is egy embert megaláznak a méltóságában). Innen jutunk el annak a kérdésnek a feszegetéséhez, hogy mindez miért érintette fájdalmasabban Isten választott népét, mennyiben játszott bele mindebbe a Törvény léte – ami nem egyszerűen az egyéni sérelem orvoslásának a szükségességével szembesített... –, hogy végül azt próbáljuk megérteni, (potenciális) keresztényekként vagy olyanokként, akik „olvasás közben készek felfüggeszteni hitetlenségüket”, miképp fordíthatnánk a zsoltárokban megnyilvánuló negatívumot a javunkra.
Végeredményben azon túlmenően, hogy – kiváló pszichológushoz is méltóan – C. S. Lewis több lehetséges, a zsoltárokban tetten érhető visszás viselkedésformákkal szemben tanúsított viszonyulásmódot vázol fel (annak tudatában, hogy sok mai templomba járó ember épp e fonákságok miatt nem lapozza fel soha a Zsoltárok könyvét), irodalomértőként sajátos olvasási technikákra hívja fel a figyelmet, amelyek csak részben foglalják magukba az allegorikus értelmezés esélyét.
A Szentírás úgy Isten szava, vallja a szerző meggyőződéssel, hogy nem hajlandó elleplezni még a mellbevágóan közönségest sem, más szóval az emberit a maga összes, mégoly visszatetsző vonatkozásával együtt.
