Vass Ákos


egykori múzsám dícséretire


Kitört fogamból
patás ellipszis:
keringek nyugodtan síneken.

Mosolyom szépség,
hogy önök is értsék:
fogászati kezelésre szorulok, menten.

Vigyorom vajmi szép,
s bár segget nem nyalnék,
de szeretném, hogy szép legyen fogazatom.

Anélkül is érték...
ha nem mércémmel mérnék
értékem - ezt is baszhatom.

Ordít a csempe
néz belém s belembe -

létem piszoárba csurgatom.

Óhatatlanul fáradt
sutba vágott állad
leszakad szavamtól: hat a lom.


Fertőz az este
pikkely-színű terpeszre
vonítalak: sejetlek selejtem!

Ha szívedet teszed
tűzbe is értem:
a parázsba harmadszor is beejtem.

Esendő, árva,
kesergő, gyáva -
nem nyúlok agg korok lantjához.

Poézisom elég,
no de, merre mégy?
Nem lelkedhez nyúlnék, hanem pinádhoz.

Ellöktél éppen,
s tulajdonképpen
tudom, tündérem, merre laksz.

Kéj-szagú ágyadban
nedves álmodban,
s azon kívül is - bekapod a faszt.

Itt jön a felröhej,
mint fájdalmas szívzörej.
ha érdekel, vagyok-e, engem kérdezz.

Ha meg nem, s mégis,
ha még csak azért is,
őszintén - anyádnak miért?-ezz.

Elegem lett már,
halk szavad dilettáns
pár sort fűz alkotásimhoz.

Négy osztály elég
s bár egyedi-segged csekély:
értesz te is a parafrázishoz.

Gyúl a kelengye
Isten is mentse
gyarló szívem áradó dühödtől;

felröhög a máglyán
dús füstöt kapálván
s köpülvén lelkem - elgyötört a nyűgtől.

Szánom is, bánom is,
még ha azt kívánom is,
hogy múzsám, utószor nézz rám. kedvesen.

Kezedben tégla
s míg felém hajítod vézna
jobb kezeddel - utószor belobbanok. istenesen.

rekomendéjsön for bördz:

Nem utolsó vers ez
minthogy te sem utolsó múzsám leendesz.
krákog egy TBC-s vajákos.

Elátkoz ezer év
fanyarul, s hamarébb
sóhajtasz fel, hogy "Jaj, Ákos..."

minthogy újra én
kerge marhák mezején
zúgjam feléd belsőm orkánját.

Ismerje meg az ég
a kivert, s voltaképp
kigyűlölt költő-tanonc múzsáját.

vagyishát pont
Ysoarolt.











ha-már-úgysincs-amit-csináljak-akkor-még-egy-vers


vas-résekben
kong a lélek
átutazóban
sem félek
belém-göngyölt
szakadt-plédek
belémférsz
ha belédférek
kétértelmű
szép az élet
szép a halál
buktató
műhal et-
és itató
orra koppint
óvó szó
óvónő
és félholt hó
lepedőbe
csavaró
csavar s
anya koptató
belémhasíŧ
kard ki kard
készíŧs vágást
ejtsél kart
száraz légben
porba hull

minden vétkem
kettő-null
nem adom fel
emberek
skizofrének
álszentek
itt még vagyok
sehol semmi
jó lenne
pont nem itt lenni
kettőspont
és duplavé
arisztokrata
cisz-moll s é
kettős záróakkord.
ilyen vagyok.
a világ ma is
belémholt.



en route


gyertyafényes kikötőben
-azt mondják, hogy az vala-
én is partra-hömpölyögtem
súrlódott a part maga

só-gyötörte száraz testem
úgy lebegett uasd asór
mint a legutóbbi estem
szín-egyedül: hómalón

köpködve homokszemeket
istent küldtem el, délre
mennyek-mennye hideg lehet
bár nem értéklem kevésre

a Hét Nap arany városát
pendül hárfa, hangzik szó
szent Péter üvölt kulcsával
kezdődő beton-tangó

tizedszer is hiányomban
habosra verődő víz
lelkem hátán cetlit kapok
oridzsinal dzsapaníz

isten széles templomában
fogy lassan a misebor
követői magányában
tücsök-cirip, aknapor

partszakaszon csillag leszek
sötétítő, torz torony
belevágok minden testbe
őr-fekete: őr-korom

lábnyomodban botladozva
vár engem a hazaút
dolgom nincs még elvégezve
hátamon roncs parasút

isten háza: isten lába
templom? használt félcipő
röhög rajta az újszülött
lélegzettel küszködő

faron harap minden vallás
a természet tűrve néz
alkotó és/vagy alkotás
csirke... tojás volt elébb?

s alkotáshoz kell alkotó?
isten tényleg feldereng?
s ha tanító: távoktató?
szarért hagyott idelent?

közeledem. nem aggódom.
szavam szoros kötelék.
elharapják? újra fonom.
-angyal-színű söpredék-

....
....

kidobtak a mennyekből

ostromlom kapuját ma is
felém biccent Raphael

isten mellett travesztia
még őmaga isten is.





Képek: Csiki Csaba munkái





Márton Éva



Hét


Korianderből font kosárban lebegek. Még érzem egy idegen lény szépségbe belefeledkezett ösztönös ölelésének a melegét a vállamon. Ott tényleg melegebb vagyok. Lebegünk. Én meg a kosár. Könnyű vagyok, a lelkemet odalent hagytam. A képzeletre meg a találgatásokra maradt, hogy legyen belőle egy szofisztikált, körmönfont, koncentrált valami. Az majd talán elvonja a figyelmemet erről is.

A szemhéjam lomha. Ül a suta pupilláimon és a felhőpermet, amibe most beleképzelem magam, nyers és ringató. A pillanatra gondolok. Megélni, leírni, ugyanaz. Egy olyan igazit, amitől minden a semmibe hull és odatapad a fenekére. Becsukott szemem mögött erőltetem magam, hogy válasszak egyet. Egy olyat, amit nem kell magyarázni. Amit azzal magyarázok, hogy leírok. Hét pillanat repül fel lentről, és akárhogyan számolom és mérlegelem, mindenik mások karjába röpít.


Egy, amikor megmerevedett testem sejtjeiben rettegtem és földhöz nőtt lábamat győzködtem, hogy „menjünk innen”, hogy „már jól vagyok, ennyi elég is”, hogy „nem akarok, nem akarok itt lenni”. Aztán a távolban felsejlett egy alak. Úgy 12 méterre lehetett, de már ölelt is. Nyakamba lihegte szabadságom, én meg belekarmoltam a hátába, és valahol a kettőnk teste közötti nem létező résen felszaladt egy szem egy angyal harisnyáján.


Egy, amikor nyikorgó kerekek mellől felkelő anyaság boldogsága fogadott. Beteg, megmerevedett, de élő, lélegző ölelés. És a feloldozás, hogy végtelen hibáim listája nem gazdagodott egy újabb visszafordíthatatlan gyilkossággal.


Egy, amikor az ajtóban álltam. Nevetséges öltözetben, nevetséges hajjal és érzésekkel. Lenézett és ellentétektől nyüzsgő karjait lapockáim és derekam köré kulcsolta. A vakság mélysége ért utol. Nem néztem sem fel, sem le, csak egyenesen a torokba, az ádámcsutkába bele, azt is már majdnem könnyesen. Csak maradnánk még így egy pillanatot. Nyújtsuk el, duzzasszuk meg akkor is, ha elfelejtem. Akkor is, ha megmozdultam és újra látnom illene.


Egy, amikor parkettről öleltek fel. Amikor ágyból, amikor cementről, amikor fűből vagy paplanból vagy a fürdőszoba nedves csempéjéről. Amikor vérből vagy könnyből, vagy csak cinizmusból, vagy kacagásból. Gondolatokból, vagy a semmiből. Színek ölelését éreztem olyankor. Pirosét, feketéjét, zöldét, narancssárgáét, liláét, bordóét, barnáét.


Egy, amikor köszönés helyett egy mellkashoz simuló blúz csókolta össze az arcomat. Kicsi vagyok? Áá, nem. Ő volt magas. Csak szorítottam a hátát, az öklömet, önmagam hozzá, hosszú-hosszú percekig, órákig, amíg lehetett. Elsápadt lábaim rogyadoztak alattam. Kihullott a fülemből az egyensúly, és igyekeztem kizárni molekuláim „egyik szemem sír, másik nevet” rimánkodását.


Egy, amikor a halálból visszatért súlyos és beteg kezét a vállamra dobta, és a szemembe mosolygott.


Egy, amikor egy bölcs tette rám öreg kezeit, és magához húzott. Odacsoszogtam, mint egy gyermek a büntetőjéhez, és szégyenkező fejjel meglepődött kezeim a csuháján kerestek menedéket. „Nekem menni kell” – mondta. „De azért ez még itt van neked, ajándékba. Vigyázz rá. Csak a tied. Többet és mást nem adok. Falat építek magam után, és többet nem nézek vissza.”


Hogy melyik pillanatban hol vagyok én, és hol vagytok ti, vagy ők, már nem tudom. Csak keringenek körülöttem. És éjszakánként, amikor ezekben keresek menedéket, a párnáim a plafonra másznak, és a zokniim halakként kúsznak a paplanomra. Néznek. Nézik, ahogy tornyot építek a szavakból, majd feloldom őket egy pohár vízben. Aztán úgy tűnik, hogy már semmi sem fog történni soha. Hogy ezekre kell házat, életet építenem. És már nem lesz árnyékom sem. Átszalad rajtam a fény, és csak hozzátok imádkozom, pillanatok. Legyetek meg mindörökké, minden napra.





Fotó: márton szilárd l.





Serestély Zalán



interjú a bárban


az interjú egész jól ment

behívattak udvariasan köszöntek

a falakon sehol egy szent

s úgy kérdeznek: „önnek...”


engem nem vernek át

múltkor a fiam számítógépjén

oda volt írva ’check your smile before’

azt mondta ez azt jelenti legyek fotogén


vagy mi, higgadtan ültem

jeges volt rajtam a veríték

’hogy valaki volt-e velem hűtlen’

akkor most én vagyok a teríték?


mert ez hiába mutatkozott be

hisz ennek neve sincs

ülnek a kávéjukkal le

kezükbe kilincs


azt hiszik ott asztal másik élén

tudják mi van a kezünkre írva

hogy ’volt-e gyerekszobám tévém’

hogy ’tudom-e mi az hogy altjira’


s mit érdekli őt hogy néha mozdulatlan

nagy zsibbadások közt fekszik az ember élete

mint egy gloryhole olcsóbbik fele


hogy az itteniek agyába

egyre bennebb fúródik a szem

mint kiégetett agyagkancsó

csak víz nélkül fenéktelen


s hogy ’a férjem úgye kedves ember’

hogy ’iszok-e én sötétedés előtt’

s még azt is ’egy héten hányszor’ s ha ver

’hová megyek ha már a vér elönt’


hogy ’milyen az ágyban

gyengéd, lomha’

mert ez biza mind beléje megy

a ’pszichológiai profilomba’


én meg válaszoltam s méghozzá

’check your smile before’

mert az ember arcán

a „viszonylátás” kiforr


engem nem vernek át

s hogy ’mutassam mim van’

mert parkettán szebb a kabát

s a datolyázást untam


análtól díptrótig beletettem mindent

még előző főnököm is majd szüfraktot ettől

az interjú egész jól ment

bárjukban felszolgálok keddtől



valami elnyújtóz a nyelven


az idő nagy tereket képez a szájban

apránként kilakoltat mindent

visszaállítani a lakatlan húst

a fogakkal kezd

a mosoly rendre

aztán a hang

szavak melyek csak a nyelvérzéknek fájnak

s az elmét már kímélik rég

csak fenntartják épp fenntartják

a szájpadlás recsegő boltíveit

kis haladékokra még szert teszel

egy protézis tábori ágy a kilakoltatott hálószobában

majd egy éjszaka

mikor az üresség

résnyire tárva kínálja csóré ágyait

kíméletesen mint áldozati ostya

valami elnyújtóz a nyelven

puhán roppan

az ázott anyagok állapottalanságával

a protézist ritkán teszik el emlékbe



van a hajnaloknak fészke


van a hajnaloknak fészke

ha gondolod majd nézz be

egy reggel talán mire kihűl

a kávé s e versen kívül


minden egy madáré, nagy

madáré. a fészekben hagy

mint éhes fiókát a fagy

kigyulladsz de neonkéken


mint a metán, ha meghaladta régen

e nézéssel még felfoghatót

lágy bőr hasad visszakézen

hogyan kérnénk bocsánatot


ha mindkettőnket kifűt

a vád e zúzmarakóc fenekében

a szerelmet ki viszi át e rút

szárnyaszegettségben?



egy kád víz akár


vannak dolgok melyek

csak a nyelvnek

fájnak

horzsolások mint pontos

hasonmásai a fáknak

petyhüdt moccanásai

a tájnak

emlékek álmok a fejben

magvatlan gyümölcsöt

vajúdó a hajnal


ha most összeérne a test

a porladó ősszel

nyelve egyetlen facsonk lenne

ha egyáltalán ha hellyel-közzel

mint méregtelenített

kígyók fullánkja

az ököl nem mozdul

bár a tekintet mintha bánja

és törzseinkbe vágnának

kihaló utcalámpák

gyűrött flakonok

mint kivérzett lárvák

a fák itt elnőtt szürke körmök

konok anyamód vakarják

az úttest üszkös hasát


a szavak rühes kutyakölykök

az ólban nincs hely

indulni kell és érezni egymagára


dolgok melyek

csak a nyelvnek fájnak

véres vizeletek

palatáblák az ágyak

hogy mely napon és mivé lettünk

és kinek akarok békét

ha bennem elszórta

összes díszletét már végképp

a legnémább háború

s egy kád víz akár

egy kád víz önmagában

némán kihűlünk egymásban




Fotó: Zsigmond István