Horváth Előd Benjámin

KEZDŐ EMBEREK KÖNYVE

(egy készülő ciklusból)

Fiatal ördög tűnődése

Kicsi ember, pici ember,

félsz és játszol, mondasz sokat,
minden nap találsz egy utat,
valami mindig meggyötör.

Kicsi ember, pici ember,
képzelődsz és sokat eszel,
mindenféle pásztor terel,
valami mindig összetör.

Kicsi ember, pici ember,
apád is csak körökben jár,
a te kerted szép zártosztály,
valami szaggat legbelül.

Kicsi ember, pici ember,
csillámporban megfürödnél,
agyacskádba semmi nem fér,
valami rágcsál legbelül.

Kicsi ember, pici ember,
szép a tested, szép a szíved,
csodákat is tudsz te tényleg,
valami úgyis összeköp.

Kicsi ember, pici ember,
vágóhídra visz az Isten,
orgiázik beleiden,
valahogy úgyis megdögölsz.

A kígyó álma

Ember voltam, volt egy kertem,
valamirevaló tervem,
voltak nők is, szoptak szépen,
megsegített engem az Isten.

Befőttet tettem el télre,
meghatott a filmek vége,
felrepültem én a légbe,
kocsmában oly híg lett a vérem.

Hegedültem háborúkban,
megnyalhattam minden ujjam,
volt a testben hormon-roham,
hideglelés, kétesebb dallam.

Ember voltam, mint az Isten.
Volt egy álmom egyszer nekem,
követett egy vérmes rémség,
szaladtam volna át mindenen,

de mintha sűrű lében járnék.

Galambmadár

mikor véget
ér az évad
akkor minden
szeplős vállú
angyal vállán
megül egy-egy
galambmadár
galambmadár
hirdetést ad
arról ami
ma vagy tegnap
történt egyszer
égövekben
és egy tépett
gyönge dalt ad
összenyálaz
szeplős vállat
belép aztán
angyal száján
galambmadár
galambmadár
méhében egy
angyalt csinál
szeplős vállú
angyalmadár
hova is száll
hova is száll

Piás angyal kukán szónokol

Mit nektek ez a hajnal,
mit nektek Kosztolányi,
mit is mutathatna itt bárki,
forduljatok fel azonnal.

Elmennék az első busszal
mintsem ilyen hülye fajjal
vesződjek minden áldott nap,
hogy mindenki magán itt elakad.

Nem érdekel, ha most kirúgnak,
ha őseim angyaltollat sírnak,
azt mondom nektek, emberek,
nyaljátok ki a mézes seggemet.

Ülő gyilkos

Hány késszúrás a köbön,
amit belátok ezen a kövön,
apámat meg kellett ölnöm,
mert jön a személyes vízözön,
csúszok le a spirál-övön,
anyámat meg kellett ölnöm,
ahogy a terveket összeszövöm,
évre év és reggel köszön,
testvérem meg kellett ölnöm,
ahogy a végtagokat szövöm,
szép családi albumba kötöm,
szerelmem meg kellett ölnöm,
hogy mindenki nagyra nőjön,
identitászavar eljön,
magamat meg kéne ölnöm,
szép a test és szép a börtön,
szabad vagyok, erőlködöm.

Almafák

Ha leereszkedtél a városba,
gondolj vissza az almafákra,
ahogy benőtte őket a gaz,
ahogy alattuk ültél,
mindarra, ami itt van,
ahogy a város alattad feküdt,
szétkente messze a szél,
gondolj erre a házra,
a kicsi ördögökre benned, bennünk,
a test, mintha angyalé, úgy félsz,
ahogy az út a völgyből került,
ahogy a női test rajtad matat,
gondolj arra, hogy magányos vagy,
hogy nem történt semmi velünk,
ha leereszkedtél,
hogy hány városba
ereszkedsz le még így.

Madarak

Félelem párolog el
az esőkkel.
Gyűrt papírok, néhány
perc vihar emlékei.
A csontvázakban
frissülő út van.
Lefutó szemek,
harisnyákon, színeken.
A szájakban nikotin rohan,
valami fellélegzés,
valami paradox tan,
elkopó ikonfesték.
Még ahogy megtelik az ég
és téged, sötét barom alak,
átfogalmaznak a madarak.

Fotó: Kerekes Gábor

Bertók Beatrix

KÖNYVÍZELÍTŐ

Az örökös újrakezdések mesterei

Nem vagyok színházi szaki, színházba sem igazán járok – mélységesen lehangolnak a többnyire mélységesen élettelen produkciók –, ez a könyv[*] azonban lenyűgözött. Fölébresztette bennem a vágyat a színházra. Egy olyan színházra, amely nemcsak színleg mutogat ezt-azt, és csábít a házba egy rakás sznobot, hanem amely az életet és a tapasztalatot teszi meg kiindulópontjaként.

De milyen lehet egy színházról szóló könyv, ha figyelmen kívül hagyja a mindennapi életet (beleértve az előadásra felkészítő gyakorlatokat és próbákat), s előzetesen felállított teóriákat akar ráhúzni arra, ami eleven viszonyokból születik?...

Georges Banu figyelmen kívül hagyja a teóriát.

Vagyis nem.

Peter Brookhoz hasonlóan a gyakorlatból indul ki, de még így sem jut el (hiszen nem is akar!) valamiféle fix, bármikor és bárhol alkalmazható, rendszeres, merev elmélethez.

Számukra nem léteznek abszolút igazságok. Amint rábukkannak egy stabilnak tűnő igazságra, azonnal kizökkentik, mozgásba hozzák egy másik igazsággal, amely nem kevésbé mobilis. Hiszen a színház, akárcsak az írás, nem a stabilitás, hanem az örökös mozgások és újrakezdések, a szüntelen frissességben levés terepe. Nem az ismétléseké (azaz a konzerválásé): egyik előadás vagy könyv nem lemásolható egy másik előadás vagy könyv által. Egyiknek az előkészületei és eredményei nem kopírozhatók, menthetők át egy az egyben egy másikra. E könnyen kínálkozó csapdát mindketten éles érzékkel elkerülik, adott esetben határozottan elutasítják.

Banu körkörösen (nem hierarchikusan!) építkező írásában a szigorúan szakmai elemzéseket személyes vallomásokkal elegyíti, a szakember távolságtartását a magánember közvetlenségével – mint aki nem csak szakmabeli, hanem barát is, nem csak Brook színházát, hanem magát Brookot is hosszú ideje figyelemmel kíséri.

Ő csupán „tanú”. Egy ember és művészete ismerője, amely ismeret több évtizedes közvetlen tapasztalatból táplálkozik. Banu ezért is szereti magát a tanú (a megfigyelő) pozíciójából meghatározni. A köztességéből. Se túl közel, se túl távol. Se teljes mértékben ítész, se teljes mértékben laikus szemlélő. Ez se, az se, ez is, az is. Se itt, se ott, hanem egyszerre itt is, ott is. Kijátssza az egyetlen formába való belemerevedés veszélyét. Ami tökéletesen megfelel Brook különböző, sőt gyakran homlokegyenest ellentétes világok közt ingázó esztétikájának.

Peter Brook színház- és Georges Banu írásművészetének e mozgások eredményeképp létrejövő „üres terei” mindig kitöltésre, berendezésre, belelkesítésre (a fordító, Daróczi Enikő ihletett találmánya!) várnak – a néző/olvasó nem is annyira értelmezői (előzetes konstrukciókra támaszkodó, intellektuális), mint elsősorban inkább érzéki-érzelmi (affektív, eleven, érzékeny) részvételére.

Mint ahogy az életben is történik: a megértést mindig megelőzi a megélés.

Ideális esetben. Ha van ilyen... Mert helyesebb úgy mondani: ha megvan bennünk a kellő érzékenység hozzá...

---

[*] Georges Banu: Peter Brook és az egyszerű formák színháza. Koinónia, Kolozsvár, 2010.

Szlukovényi Katalin

IDŐJÁRÁS

„Télen nagyon hideg van,

nyáron nagyon meleg van,

soha nincs jó idő,

mindig esik az eső.”

(Népdal)

Január

Egy pitypang. Vajon az emlékezésnek

is volna saját évszaka? A köd

papírjára grafittal hevenyészett,

tar fák gyorsírás-ágai fölött

híg tejbe ejtett tízfillér a nap,

s az avarban színefosztott, lehullt,

önemésztő mozaik csak a múlt,

fölötte jégbe dermedt harmat-csillár:

egy pitypang gömbölyű sziporkázása,

tudod, nem szabad leszakítanod,

mert amint megérinted, szétgurul,

nyűtt pelyhei a kesztyűdre tapadnak.

Rézkarc-finomságú, tar téli fák

a vízfesték-szürke ég hátterén,

s a folyó fölött ott függeszkedik

gyerekrajz-kereken a telihold.

Fogom valaha nem azon át látni

azt, ami van, ami valaha volt?

Február

A jégbuckás latyakban csuszkorász

e vers egyes szám harmadik személye,

gyomrában híg kávé, szemernyi frász:

ki hág ma vajh' a lelki tyúkszemére.

Egyik vasárnap este – klasszikus

depresszió: tél vége, jön a hétfő -

több pohár bor után egyszerre rájössz,

hogy végleg ez van. Nem az, ami lesz,

az élet nem jövő időben zajlik,

nem elérhető túlpart, rév, hova

kellőképp felkészülve majd elérsz,

nem rímre kifutó sor, csattanóval

visszamenőleg értelmet nyerő

szonett, nem az vagy, aki majd leszel,

hanem most kivédhetetlenül most van,

ez vagy: a nyomott, koraesti részeg

időelbaszás, cigik, a kutyád,

a barátaid, és függetlenül

attól, ami leszel - ha más, ha ez -,

mi voltál már, el nem törölhető.

Március

Séta a beborult, télvégi utcán,

tavasznak nyoma sincs, csupa latyak,

fáradtan lavírozok, s hirtelen

- íratná most velem a megszokás -,

de épp nem váratlanul, hanem úgy,

ahogy mindig is volt, elémbe áll

az utca: a lámpák, a házak, a

trolibuszok, még a nyolcvanforintos

öngyújtóm is, a felvillanó fénynél

- pillanatnyi megvilágosodás -

belátom, hány ember munkája van

abban, hogy én itt most kényelmesen

hazafelé ballagva nyavalyogjak,

- csak tippem sincs, mihez kezdjek vele.

Kora március, szélcincálta nap,

tavasz be nem váltott ígérete,

annyira hideg, szürke és nyomasztó,

hogy úgy érzed, depressziózni is

megtűrhetetlen stílushiba volna.

Pedig lifeg a csizmád sarka, és

az influenza miatt elmaradt

a nyelvóra, a könyvtár pedig zárva.

Ilyenkor persze mindenki és minden

influenzás, lifeg és zárva van,

hiába keresed a helyed, végül

leülsz valami meleg kocsmazugban,

vagy helyet csinálsz magadnak egy versben,

ha nincs rád szükség sehol, csoda-e

hogy Mansfield módján hajlamos az ember

az időjárásból messzemenő

konklúziókat levonni, bár sejti,

hogy a lélek a filozófia

művelésére alkalmatos eszköz

helyett inkább afféle barométer

- mindenesetre igencsak gyanús.

Április

Bent neonfehér falra mázolt sárga napsütés, kint

- túlbuzgó evangelista - a bádogeresz ragyog.

Felizgult szélroham cibál a fákba,

szétborzolja a fényt, szalad tovább.

Nem tavasz még, csak lelkes kiskamasz,

esőt sodor, havat, nem tudja, hova kapjon,

valószínűtlen színeket kavar,

vakító kéket, fényes feketét,

s úgy kacag tőlük, majdnem bepisil.

negyvennapos eső álomvidék

három fénypont három udvari lámpa

metszi a ház súlyosabb feketébb

tömbjét a hígabb sötét éjszakába

Május

A fáradt pirkadat pirosra sírt

szemét megint új felleggel takarja,

mint aki nem győz látni ennyi kínt.

A nem-figyelni nem-tudás kudarca.

Ritkulófélben az emlékeim.

Rég részletesen fel tudtam idézni

az épp eltelt hét történéseit,

most meg a tegnap is beleveszik

a többi célszerű nap szövetébe.

De könnyen ment a romantika is:

elég volt egy pohár finom vörösbor,

egy jó vers, pár jó szó, némi madárpitty,

s az ember lánya máris lelkesen

elhitt majdnem bárkinek majdnem bármit.

Manapság már a kaland is steril:

a légkondicionált vonatfülke

megóv a kinti melegtől, nem hagyja,

hogy mélyen belélegezzem a tájat,

ami a vonatablakban pereg:

olyan távoli, mintha tévén nézném.

Június

Így harminchoz közel már minden érintésre

úgy peregnek a lélekből az evidenciák,

akár a nebáncsvirágból a mag.

Ó, kutyasétáltatás gyönyörű

monotóniája, Városliget:

ágak árnyékának titkosírása

a fényfoltos, üdezöld pázsiton

- csak azt látom, mit sokadszorra nézek.

Ó, boldog jelentéktelenség, semmi döntő

fordulat, semmi esemény, mikor

mindegy, hová megyek, és mit csinálok,

a szakasz, amit minden nagyregény

egy rövid, retrospektív bekezdéssel

elintéz: de miféle elv, milyen

narratíva alapján szelektálunk?

Hányszor elismételt percek nyomán

ért össze élménnyé, milyen magas

nyomás alatt alakult hangulattá,

meghitté ez a látvány, amiben már

nem véletlen részletek káoszára

ismerek, hanem otthon vagyok benne,

mitől csap át egy másik minőségbe,

s lesz azonosítható az egész?

Fotó: © Fisli Éva

[Köszönjük az alkotóknak a versek és a képek egymásra találásában nyújtott segítséget!]