Horváth Előd Benjámin

KÖNYVÍZELÍTŐ


Könyv olyan helyre








Ha a kezembe kerül egy érdekes könyv, mindig kialakul bennem egy idilli kép arról, hogy milyen lesz olvasni. Tasso könyve már első ránézésre kíváncsivá tett. Amikor beleolvastam, olyasfajta izgatottságot éreztem, hogy én most tanulni fogok, valamit, sokat, innen, itt egy könyv, megtalált most engem, én őt, dejó lesz az életünk. Általában a végére (ha eljutok a végéig) az ilyen izgatottságoknak csak az emléke marad, a vágy, hogy kapjak valamit, amit, azt hittem, megígértek, amire azt mondhatom, ez az enyém, féltve őrzött kincsem. Nem szoktam csalódni a könyvekben, de ritka az, amikor elolvasok egy könyvet és azt kapom, vagy többet annál, amit első benyomásra szeretnék (elképzelek, érzek, remélek stb.). Valérie Tasso könyve megadott mindent, amit szerettem volna kapni tőle. Adott sok mást is, jót is, rosszat is, lett egy könyvem.

A szex antikézikönyve (Korona Kiadó, Budapest, 2008; fordította: Krusinszki Zsuzsanna) úgy kézikönyv, mint elbeszéléskötet, regény, tárcatár, anekdotagyűjtemény stb. Gondos és körültekintő, szemtelen könyvecske emberekről, viselkedésről, gondolkodókról, irodalomról, médiáról, nevelésről, történelemről, egyáltalában mindenről és, természetesen, a szexről. Valérie Tasso igényes és nagyon művelt, ráadásul kitűnően olvasmányosan és egyszerűen ír. Ezen a 222 oldalon lazán végig lehet siklani egy nap alatt, mindenféle erőfeszítés nélkül, közben teázni, kávézni, vagy akár sörözni. Lewis Carroll-tól Ezópuszig, Monterrosso-tól az Értelmező Kéziszótárig szövögeti bele az idézeteket könyvébe, egy-egy mottó erejéig, amik után magyaráz, mesél, elemez, feldühödik, gyönyörködik, körbejárja a szavak értelmét, mindenfelől. Mi pedig hallgatjuk, érezzük, hozzászólunk, feldühödünk, gyönyörködünk, megértünk vagy elvetünk ezt-azt. Elmondja a (néhol szigorú, esetleg kissé elfogult, ahogy tetszik) véleményét, de semmi szín alatt nem gyúrná le a torkunkon azt. Mindemellett tiszteletre méltó, sokszor provokáló őszinteséggel beszél, mesél magáról. Kellemes iróniával kérdőjelez meg mindent, amit hallunk, látunk, olvasunk. És sehol nem várja el, hogy egyetértsünk vele.

Akár komolyan vesszük, akár nem, akár szeretjük, akár máglyára vetjük, van ez a könyv, és nekem élvezet volt olvasni, sokat tanultam belőle és tudom, hogy mindig olyan helyre fogom letenni, ahonnan könnyen kézbe vehetem újra.





Nichita Stănescu


Orfeusz az ódon várban

(Orfeu în vechea cetate)


A költő, sólyommal a vállán, belép a várba.

Fölöttébb zaklatott,

és éppen olyan, mint a Canopus

az ausztrál félgömb fölött,

hogy csak azok látják, akik szemüveget hordanak a szívükön.


A költőt nem látja senki.

Némelyek azért, mert nem látnak.

Mások azért, mert nincs szívük.

A többi nem is létezik, hát ezért nem látja.

Mégis, kórusban mondják valamennyien:

A költő nem innivaló, tehát nem értjük!

A költő nem illatozik, ahogyan a virág.

Hogyan érthetnők meg,

hogyan fogadhatnók be azt, ami nem illatozik úgy, mint a virág.

Ugye, virág?!


A költő a széles utcán halad.

Menj inkább a fenébe, súgja a válláról a sólyom,

menj inkább a fészkes fenébe, súgja a válláról a sólyom.

A költő úgy tesz, mintha semmit sem hallana.

Saját szememmel láttam egy költőt a várba belépni.

Jobb kezében, jobbjának markában

egy kitekert nyakú sólyom.



A szitakötőevő

(Mâncătorul de libelule)


Szitakötőket eszem, mert zöldek

és fekete szemük van

mert két sor áttetsző szárnyuk van

mert hangtalanul repülnek

mert nem tudom, ki teremtette őket

és miért teremtette

mert szépek és kecsesek,

mert nem tudom, miért szépek és kecsesek;

mert nem beszélnek és mert

nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem beszélnek.

Szitakötőket eszem, mert nem szeretem

az ízüket,

mert mérgezőek és

mert nem tesznek jót nekem.

Szitakötőket eszem, mert nem értem őket,

eszem, mert a kortársuk vagyok

eszem, mert megpróbáltam magam megenni

legelőbb is a saját kezeimet

és végtelenül undorítóak voltak –

eszem, mert megpróbáltam megenni a nyelvem,

a saját hús-vér nyelvemet

és rémülten vettem észre

hogy levedlette magáról a zöldes,

feketeszemű szavakat,

messzire tőlem, az ínségbe.



Lecke a körről

(Lecţia despre cerc)


A homokba egy kört rajzolunk

és miután kettévágtuk,

ugyanazzal a mogyoróvesszővel kettévágjuk.

Ezután térdrehullunk,

ezután letenyerelünk.

Ezután homlokunkat a homokba fúrjuk

és a kör bocsánatáért esedezünk.

Ennyi.



Venni egy kutyát

(A cumpăra un câine)


Jött az angyal és azt mondta:

- Nem akarsz venni egy kutyát?

Nem voltam válaszképes állapotban.

A szavak, amelyeket kiálthattam volna neki,

ugattak.

- Nem akarsz venni egy kutyát? –

kérdezte az angyal, karjaiban tartva

ugató

szívemet,

mint egy faroktól, csóválta a vértől fogva.

- Nem akarsz venni egy kutyát?

kérdezte az angyal

mialatt szívemet

csóválta, mintha faroktól, a vértől fogva.













Bánatos ének a szerelemről

(Trist cântec de dragoste)


Csak az életem fog meghalni utánam igazán,

egyszer.

Csak a fű tudja a föld ízét.

Csak a vérem vágyik igazán

a szívem után, amikor elhagyja őt.

A lég magas, magas vagy,

a bánatom magas.

Eljön az idő, amikor meghalnak a lovak.

Eljön az idő, amikor elavulnak az autók.

Eljön az idő, amikor hidegen esik

és minden nő a te fejedet hordja

és a te ruháidat.

Eljön egy madár is, nagy és fehér.


Láng Orsolya fordításai és fotói





automatice















Őszidők

a szelídség ornamentikája


Az ősszel kapcsolatos, általános – úgymond a közfelfogásban (t)erjedő – tévedések eloszlatására már, úgy gondolom, nincs is értelme kísérletet tenni. Amiért érdemes felidézni egy, az ősz valódi pompáját, éltető, fiatalos és vidám halálugrását bemutató, történelmi felhangoktól megszabadított mitológiai sémát, az a saját jól felfogott érdek, az egzisztenciális kondíciók további, töretlenségre törekvő növelése. Annak a háznak ugyanis nincs egy meghatározott, rögzített formája, sem alaprajza. Hatalmas monstrumként, kivetve áll a tengerparton. A viharos parti szelekre tervezték, a falak ennek megfelelően, mint megannyi merev, csapkodó vitorla, mozdulnak, csúsznak el egymás mellett, mindig új és új formát kiadva. A vad, dühödt, sós légtömeg, az óceáni éghajlat addiktív lehelete akadálytalanul ronthat be és zúdulhat keresztül a házon, a neki feltárulkozó légfolyosókon, melyek egy-egy lassú, megmásíthatatlan koppanással nyílnak meg vagy záródnak el a szélirányoktól függően, egy bonyolult rendszert követve. Ugyanezekkel a koppanásokkal jelzik az idő múlását a japánkertek vízórái is, csak míg ezeknél a körbekerítettség és a bizton eljövendő jövő megnyugtató, várakozásában is szelíd csendje tölti ki a köztes időt, addig a háznál az elemeknek való kitettség és az ittésmost végességének ideges vibrálása, illetve a mozgó-záró falelemek szélbe hasadó sivítása az, ami taszítja el egymástól ezeket a koppanásokat. A meditatív, gyémánt-önazonossággal bíró keleti állandóság így engedi el békés belenyugvással a nyugat nyughatatlan, nekikeseredett impulzusait. Csak még ő sem tudja, hogy örökre. Egy tized foknyi eltérés is, az addigi széliránytól, már mozgásba hozhat egész fal-csapóajtó rendszereket a házban, de mindig úgy, hogy a lehető legtöbb vihar-gyermek válhasson felnőtté benne. Hasonlóan a tető is különálló, átláthatatlanul bonyolult szerkezeti elemekből áll össze egymástól független vagy esetlegesen egymásra rejtett módon ható, minden belátható periodikusságot semmibe vevően feltáruló, eltűnő, elzáródó tartományokra. Elhagyatott teraszok születnek meg és újjá, szobák lélegeznek föl vagy fordítanak hátat az óceánnak akár évszázadokra, ugyanis valamelyik fal évekig vagy akár évtizedekig sem mozdul, csuklyás alakok telepednek meg az aljukban, míg mások félóránként is változtathatják helyzetüket, elárasztva az addig védett térközöket érdes, tengeri levegővel, gyorsan lecsapó vijjogással. Divatos szóbeszéd viszont, hogy bárhonnan fúj is a szél, mindig van valahol egy szélvédett, nyugodt zug, ahol az erőgyűjtés büszke békéje honol. Senki nem tudja mikor építették, a legrégebbi írásos emlékek is már mint ősrégi építményről, sőt, statikai és technikai csodáról számolnak be róla. Vannak építészeti csodák, melyek például a Nap állását másodpercre pontosan mutatják és előrejelzik, vannak csillagászati eszközök, melyek tökéletes iránymutatást adnak és tájékoztatnak a belátható csillagokról, galaxis-rendszerekről, azok mozgásairól és esetleges hatásaikról. Ez a ház nem lép túl a Földön, nem lép túl azon a partszakaszon sem, aláveti magát az ott fellépő hatásoknak, az őt mozgató szélviharoknak. Nem utal semmi önmagán túlira, nem jelkép, nem szimbólum, nem iránytű. Nincs és nem is lehet soha állandó lakója, és ugyanaz se kétszer. Itt nincs megmaradás, és ide nincs visszatérés. Ebben a házban immúnissá válhatunk arra az odüsszeuszi álomra, a ciklikusság és az örök visszatérés könnyen befogadható, ám lomha bájára, melynek nem mond ellent sem isten- sem fejlődéshit. Ez a hirtelenharagú, a hideg, a zord Mózes háza. Innen indul el minden elem, isten és ember az ateista november szilaj, jókedvű fatalizmusával, hogy más, ismeretlen világokból hulljanak ki ugyanezzel a következetlenséggel. Beszélik, hogy régen, még az ezüstkor alkonyán, agg lovagok érkeztek, nagy garral és gőggel lerombolni a házat, csupa harcedzett, aszott vén keselyű. Vezetőjük egy hatalmas grált tartott a kezében, és korát meghazudtoló csengő hangon ítéletet hirdetett. Merev, bazedovos tekintetüket gyorsan magába szippantotta a ház, hogy ők maguk annál lassabban tünedezzenek el a falak között. Néma sikolyaik már nem érték meg, mikor pár száz évvel később nimfa-tündérek szálltak arra, gondtalan nevetéssel libegtek ki és be a nyílásokon, míg kacajukat és ruhájukat el nem mosta a víz szüntelen zúgása. Aztán Tudósok jöttek furcsa kalapban, dideregve kiáltoztak malaclopóik és körben forgó érveik mélyéről, vaskos könyveiket lobogtatva bizonygatták, árulták portékájukat: az energia-megmaradás törvényét, cserébe megígértek volna mindent. Szavaik lassan haltak el, papírjaik a parti növények közt rothadtak szét. A ház mindezek ellenére tovább mozgott és hullámzott, akár a hajtincsek egy női arc körül.



Fotó: Bartis Noémi