Julio Cortázar



Ebéd


A kronópiók éttermében történnek efféle dolgok, nevezetesen, hogy egy fáma erősen összpontosítva sztéket rendel sült krumplival, azután nagyotnéz, amikor a pincér kronópió megkérdezi, hogy mennyi sült krumplit kér.

– Hogyhogy mennyit? – kiabálja a fáma. – Hozzon nekem sült krumplit és kész! Az eszem megáll!

– Tudja, nálunk hetes, harminckettes vagy kilencvennyolcas adagokban szolgáljuk föl – magyarázza a kronópió.

A fáma egy pillanatra eltűnődik, a tűnődés végezetével pedig így szól a kronópióhoz:

– Nos, barátom, menjen a picsába!

A fáma legnagyobb meglepetésére a kronópió azon nyomban engedelmeskedik, azaz elillan, mintha a szél kapta volna föl. Természetesen a fáma soha nem fogja megtudni, merre is található az a bizonyos picsa, ahogy valószínűleg a kronópió sem, mindenesetre az ebéd finoman szólva sem nevezhető jólsikerültnek.

















Never Stop the Press


Egy fáma annyit dolgozott a mate üzletágban, hogy-semmi-másra-nem-maradt-ideje. Így hát fámánk időnként elhagyta magát, s gyakorta kiáltott föl tekintetét-az-égre-emelve: „Mit kell kiállnom! Kizsigerel a munkám, s bár szorgalmam példamutató, az-egész-életem-kínszenvedés!”

Miután tudomást szerzett gyötrődéséről, egy remény – aki gépíróként dolgozott a fáma irodájában – vette magának a bátorságot és megszólította, mégpedig ekképpen:

– Jó naposkodást, fáma fáma! Ha ön elszigetelődni munka okán, én megoldás előhúz bal zsebem most rögtön.

A fáma a fajtájára jellemző nyájas tekintettel összevonta szemöldökét és kinyújtotta a kezét. Ó, láss csodát! Ujjai köré fonódott az egész világ, és a fámának már nem volt oka rá, hogy a sorsáról panaszkodjon. A remény minden reggel újabb adag csodát hozott, és a foteljában üldögélő fáma kapott egy hadüzenetet vagy békeszerződést, egy jófajta bűnügyet, egy exkluzív látképet Tirolból vagy Barilochéból vagy Porto Alegréből, beszámolót egy új motorról, egy szónoklatot, egy színésznő vagy színész fényképét s így tovább. Mindez öt zsetonjába került, ami nem olyan sok pénz, ha cserébe megkapjuk érte a világot.

















Útügyek


Egy szegény kronópió vezeti a gépkocsiját, és ahogy egy kereszteződéshez ér, elromlik a fék, és nekimegy egy másik autónak. Fenyegetően közelít felé egy rendőr, és előhúzza a kék borítójú noteszét.

– Maga nem tud vezetni? – kiabálja a rendőr.

A kronópió néz rá egy darabig, aztán így szól:

– Maga kicsoda?

A rendőr megdöbben, vet egy pillantást az egyenruhájára, csak hogy meggyőződjön, nem történt-e tévedés.

– Hogyhogy ki vagyok? Nem látja, hogy ki vagyok?

– Én egy rendőregyenruhát látok – mondja nagy szomorúan a kronópió. – Maga belül van az egyenruhán, de az egyenruha nem árulja el nekem, hogy maga kicsoda.

A rendőr fölemeli a kezét, hogy megüsse, de a kezében ott a notesz, a másikban meg a ceruza, így hát mégsem üti meg, hanem előre megy, és följegyzi a rendszámot. A kronópió nagyon szomorú, és arra gondol, bárcsak ne karambolozott volna, mert most föl fognak neki tenni egy csomó kérdést, ő pedig nem tud majd rájuk válaszolni, mert nem tudja, ki az, aki fölteszi őket, és idegenekkel az ember nem tudja megértetni magát.


Kertes Gábor fordításai








Kép: Acer Crystal A vendég, Tükörvilág, valamint Igazolvány c. fotói




Jász Attila



hiányzó részlet. Basó régi köteteket olvas

a szigligeti alkotóház könyvtárában


„Tiéd ez a nézés?”

(Michael Krüger)


amikor versek

megírásáról szóló

versen dolgozol


mozdulat ahogy

a függönyt félrehúzom

majd visszahúzod


levél se rezdül

áll az éjszaka mégis

foszladozik már


*


történeteket

agyal ki az angyalod

a tükör előtt


a strand most üres

csak a szél járkál benned

hullám hullámon


ócska biciklik

leeresztett gumival

de útra készen













Fotó: Láng Orsolya




Fábry Janka Anetta

KÖNYVÍZELÍTŐ


MEGZAVARODÁS





Az osztrák irodalom eminense, Thomas Bernhard regényének, a Megzavarodásnak (Kalligram, Pozsony, 2006; fordította Adamik Lajos) igencsak kacifántos a keletkezéstörténete. A hosszú időn át a jegyzeteivel, vázlataival, kézirattöredékeivel küszködő, kiadóját számtalanszor „meghintáztató” író végül egy nem egészen, sőt egyáltalán nem szerencsés címválasztásnál állapodik meg. Kiadója figyelmezteti is: attól tart, a megzavarodás képzete el fogja riasztani a vásárlóközönséget. Bernhard nem tágít, ám egy évvel később felpanaszolja a könyv lassú fogyását, mire a Suhrkamp Verlag mindenható ura leleményesen hárít: „Én megmondtam, hogy ilyen címmel nem fog menni!”

Foglalja össze, a tényekre alapozva, az utószóíró.

Ilyennel nem? Akkor vajon milyen címmel ment volna? Például az első címváltozattal, a Nyugalommal? Meglehet... De hogy lett a nyugalomból megzavarodás? Nyugalmasan, kiegyensúlyozottan indult az írás folyamata, aztán pedig a dolgok összezavarodtak? Mindenesetre a regény második részének egynegyedénél végül már tényleg a szédület kerülget bennünket.

Thomas Bernhard feltehetőleg, a (határidő miatt) mind jobban sürgető idő nyomása alatt is, egymástól eredetileg független nyersanyagokat gyúrt egybe, azaz egyféle montázs-, illetve kollázstechnikával dolgozott. Mintha semmit sem akart volna elvesztegetni mindabból, amit évek alatt „összeírt”. Ami lett belőle, a szerző szavai szerint: „félelmetes egy könyv, amely klasszikus elbeszélésként indul, s úgy hajszol bele az iszonyatba, hogy észre sem veszed”.

Csakugyan, az első rész (mely, valószínűleg a későbbieket előrevetítendő, a Megzavarodás címet viseli) a maga világszerűségével még hagyományos elbeszélésként hat, a második viszont (A herceg – mennyivel hagyományosabb, nyugisabb cím!) félelmetesen szétesni látszik. Csakhogy meglehetősen furcsa módon. Ez a szó-, pontosabban mondatkavalkád úgy kísérti meg az őrület határát, láthatólag szántszándékkal, hogy ad absurdum hiperjózanná tesz, hatványozottan érzékennyé a beszélő által őrületes koherenciával feszegetett – nagyobbára filozofikus(-gyanús) – kérdésekre. És válaszkísérletekre. Ugyanis a „hős” éppenséggel attól „zavarodik meg”, hogy minden rendszerező igyekezete ellenére (vagy éppen ezért?) nem talál választ az őt megszállottan kísértő kérdésekre. Vagy túlságosan is sokat talál, sok egymásnak ellentmondót, netán egyszerre érvényesnek tűnőt. Így aztán a világ megértésére és megmagyarázására irányuló kétségbeesett törekvése hiábavalónak bizonyul. Hasztalan mozgósítja a nyelv és a beszéd összes rendelkezésére álló eszközét. Hiába ismétel minduntalan, halmoz eszelősen, próbál újra meg újra a lehető legpontosabban és legegyértelműbben megnevezni és megfogalmazni mindent, amit csak lehet, erőfeszítései nem járnak sikerrel. Nemegyszer mégis felrémlik, hogy esetleg, talán fején találta a szöget, végre abbahagyhatná, megnyugodhatna, de nem tud leállni, belehajszolja magát a zűrzavarba. Mert, abszolút biztos mérőeszköz híján, sosem lehet bizonyos benne, hogy a megtalált válasz érvényes-e. És ha igen, mire érvényes? Ahogy Beckett hőseit a sok (végeredményben fecsegéssé fajuló) beszéd nem hagyja eljutni a csendig (a relatív bizonyosságnak legalább ehhez a változatához) és megpihenni, úgy Bernhard hőse is, itt konkrétan a második rész beszélője, a herceg önműködő gépként hajtja tovább magát. De meddig?!

Álljunk meg itt. Hogy lehet visszajutni a megzavarodástól a nyugalomig? Más szóval hogyan olvassuk Bernhard szövegét? Hogy lehetőleg ne kössünk ki az esztelenségben. (Bár miért is ne?! A könyv megengedi!) Az egyik lehetőség, főleg a második rész esetében, a lassú olvasás, az időnkénti visszalapozás, egy-egy nagy horderejű, vagy nagy horderejűnek tetsző kijelentés (hisz egyáltalán nem egyértelműen mindegyik az, tekintve a szerző sok helyütt nyilvánvaló iróniáját) mérlegelése, mégpedig a viszonylagosság tudatában, vagyis: annak belátása és elfogadása, hogy nincsenek kizárólagos válaszok – legfeljebb próbálkozásaink lehetnek, hogy ezt-azt megértsünk és többé-kevésbé érthetően kifejezzünk.

Némelyek, az igazság mindenkori birtokosai szerint persze (ez pedig örökérvényű igazság!) léteznek kizárólagos válaszok, őket azonban aligha fogja izgatni ez az érdekfeszítő mű, amelyben Thomas Bernhard a mesteréhez, Samuel Becketthez méltó következetességgel állít sorompóba a fikció kereteit szétfeszítő állításokat.

S bízvást hozzátehetjük: mintegy arra hívva ki olvasóját, hogy ne maradjon közömbös, szálljon be – ha tud! – abba a nagyszabású küzdelembe, amit a jelentésért folytat.