Julio Cortázar
Ebéd
A kronópiók éttermében történnek efféle dolgok, nevezetesen, hogy egy fáma erősen összpontosítva sztéket rendel sült krumplival, azután nagyotnéz, amikor a pincér kronópió megkérdezi, hogy mennyi sült krumplit kér.
– Hogyhogy mennyit? – kiabálja a fáma. – Hozzon nekem sült krumplit és kész! Az eszem megáll!
– Tudja, nálunk hetes, harminckettes vagy kilencvennyolcas adagokban szolgáljuk föl – magyarázza a kronópió.
A fáma egy pillanatra eltűnődik, a tűnődés végezetével pedig így szól a kronópióhoz:
– Nos, barátom, menjen a picsába!
A fáma legnagyobb meglepetésére a kronópió azon nyomban engedelmeskedik, azaz elillan, mintha a szél kapta volna föl. Természetesen a fáma soha nem fogja megtudni, merre is található az a bizonyos picsa, ahogy valószínűleg a kronópió sem, mindenesetre az ebéd finoman szólva sem nevezhető jólsikerültnek.
Never Stop the Press
Egy fáma annyit dolgozott a mate üzletágban, hogy-semmi-másra-nem-maradt-ideje. Így hát fámánk időnként elhagyta magát, s gyakorta kiáltott föl tekintetét-az-égre-emelve: „Mit kell kiállnom! Kizsigerel a munkám, s bár szorgalmam példamutató, az-egész-életem-kínszenvedés!”
Miután tudomást szerzett gyötrődéséről, egy remény – aki gépíróként dolgozott a fáma irodájában – vette magának a bátorságot és megszólította, mégpedig ekképpen:
– Jó naposkodást, fáma fáma! Ha ön elszigetelődni munka okán, én megoldás előhúz bal zsebem most rögtön.
A fáma a fajtájára jellemző nyájas tekintettel összevonta szemöldökét és kinyújtotta a kezét. Ó, láss csodát! Ujjai köré fonódott az egész világ, és a fámának már nem volt oka rá, hogy a sorsáról panaszkodjon. A remény minden reggel újabb adag csodát hozott, és a foteljában üldögélő fáma kapott egy hadüzenetet vagy békeszerződést, egy jófajta bűnügyet, egy exkluzív látképet Tirolból vagy Barilochéból vagy Porto Alegréből, beszámolót egy új motorról, egy szónoklatot, egy színésznő vagy színész fényképét s így tovább. Mindez öt zsetonjába került, ami nem olyan sok pénz, ha cserébe megkapjuk érte a világot.
Útügyek
Egy szegény kronópió vezeti a gépkocsiját, és ahogy egy kereszteződéshez ér, elromlik a fék, és nekimegy egy másik autónak. Fenyegetően közelít felé egy rendőr, és előhúzza a kék borítójú noteszét.
– Maga nem tud vezetni? – kiabálja a rendőr.
A kronópió néz rá egy darabig, aztán így szól:
– Maga kicsoda?
A rendőr megdöbben, vet egy pillantást az egyenruhájára, csak hogy meggyőződjön, nem történt-e tévedés.
– Hogyhogy ki vagyok? Nem látja, hogy ki vagyok?
– Én egy rendőregyenruhát látok – mondja nagy szomorúan a kronópió. – Maga belül van az egyenruhán, de az egyenruha nem árulja el nekem, hogy maga kicsoda.
A rendőr fölemeli a kezét, hogy megüsse, de a kezében ott a notesz, a másikban meg a ceruza, így hát mégsem üti meg, hanem előre megy, és följegyzi a rendszámot. A kronópió nagyon szomorú, és arra gondol, bárcsak ne karambolozott volna, mert most föl fognak neki tenni egy csomó kérdést, ő pedig nem tud majd rájuk válaszolni, mert nem tudja, ki az, aki fölteszi őket, és idegenekkel az ember nem tudja megértetni magát.
Kép: Acer Crystal A vendég, Tükörvilág, valamint Igazolvány c. fotói
