Abraham Kuyper
KÁLVINIZMUS ÉS MŰVÉSZET
3
A kérdés nem az, vajon a kálvinizmus létrehozta-e azt, amit – önnön magasabb helyzetéből kifolyólag – már amúgy sem hozhatott létre, nevezetesen egy saját művészeti stílust, hanem hogy a művészet természetének milyen értelmezése fakad alapelvéből. Más szóval, van-e helye a művészetnek a kálvinizmus élet- és világszemléletében, s ha van, akkor miféle? Elvei tekintetében szemben áll-e a művészettel, vagy – ha a kálvini alapelv mércéjével nézzük – egy művészet nélküli világ elveszítené-e egyik ideális aspektusát? Most nem a művészettel való visszaélésről beszélek, hanem a művészet alkalmazásáról. Minden területen az élet köteles tiszteletben tartani az illető terület határait. A mások területére való betolakodás mindig törvénytelen; és emberi életünkben csakis akkor valósulhat meg nemesebb harmónia, ha annak minden funkciója általános fejlődésünkkel egyenes arányban működik együtt. Az elme logikája nem gúnyolhatja a szív érzelmeit, sem a szép szeretete nem hallgattathatja el a lelkiismeretet. Bármily szent legyen is a vallás, a saját területén belül kell maradnia, nehogy határainak áthágása során babonába, őrületbe vagy fanatizmusba süllyedjen. Ugyanígy, a művészet iránti túlságosan szertelen szenvedély, mely kineveti a lelkiismeretet, szükségképpen őrült zűrzavarba torkollik, mely igencsak különbözik attól, amit a görögök magasztaltak a „szép” és a „jó” bensőséges kapcsolatáról szóló tanításaikban. Ezért például az, hogy a kálvinizmus felfegyverkezett minden szentségtelen játék ellen, mely a nőt megalázza méltóságában, vagy hogy minden erkölcstelen művészi élvezetet aljasságnak és alantasságnak bélyegzett, kívül esik vizsgálódási körünkön, hiszen mindez csak a művészettel való visszaélés megtorlása, és a művészetek értékelésére nincs semmiféle befolyással. Azt pedig, hogy a művészet törvényes használatát Kálvin nem ellenezte, hanem éppenséggel bátorította, a saját szavai bizonyítják a legjobban. Amikor a Szentírás említést tesz a művészet első megjelenéséről Jubál sátraiban, aki feltalálta a hárfát és az orgonát, Kálvin hangsúlyozza, hogy ez a szövegrész „a Szentlélek nagyszerű ajándékairól” szól. Kijelenti, hogy Isten Jubált és utódait ritka adományokkal ruházta fel, amikor művészi képességgel áldotta meg őket. És nyíltan állítja, hogy e művészi hajlamok a legnyilvánvalóbb bizonyságai az isteni jóságnak. A Mózes II. könyvéhez írott kommentárjaiban még nyomatékosabban fejti ki mindezt: „a művészetek Istentől vannak, ezért tiszteletben kell tartani őket, mint isteni találmányokat.” Kálvin szerint az életnek ezeket az értékes dolgait eredendően a Szentléleknek köszönhetjük. A szabad művészetekben, a legjelentéktelenebben éppúgy, mint a legjelentékenyebben Isten dicséretét és dicsőségét kell hangsúlyoznunk. A művészetek, mondja Kálvin, azért adattak, hogy vigasztalásunkra legyenek ebben a mi jelenvaló nyomorúságunkban. A művészet az életnek és a természetnek az átok általi romlása ellen lép fel. Amikor kollégája, Cop professzor, Genfben fegyvert ragadott a művészet ellen, Kálvin maga intézkedett, hogy – mint írja – észhez térítse és jobb belátásra bírja ezt az ostoba embert. A szobrászattal szembeni vak elfogultság és előítélet, amely a második parancsolatból indul ki, Kálvin szerint cáfolatra sem méltó. Gyönyörködik a zenében, mint olyan erőben, amely csodálatos módon képes megmozgatni a szíveket, megnemesíteni az emberi életet és erkölcsöket. Isten nagyszerű ajándékainak a sorában, melyeket felüdülésünkre és gyönyörködtetésünkre adott számunkra, Kálvin megítélésében a zene foglalja el a legmagasabb helyet. És amikor a művészet hajlik arra, hogy a puszta szórakozás és szórakoztatás eszközévé váljon a tömegek számára, Kálvin akkor is azt állítja, hogy nem szabad az emberektől megvonni ezt a fajta élvezetet sem. Ennek fényében azt mondhatjuk, hogy Kálvin a művészetet, s annak minden ágazatát, Isten ajándékának, vagy még pontosabban: a Szentlélek ajándékának tekintette; továbbá, hogy tökéletesen megértette, milyen mély és döntő hatással lehet a művészet az emberi érzelmekre; hogy méltányolta a célt, amelynek érdekében a művészet adatott, nevezetesen, hogy általa dicsőíthessük és magasztalhassuk Istent, hogy minőségibbé tegyük az emberi életet, és hogy igyunk a magasabb élvezetek forrásánál, sőt, akár a közönséges szórakozásénál is; végül pedig ahelyett, hogy a művészetet a természet puszta utánzásaként fogná fel, azt a magasztos hivatást tulajdonította neki, hogy egy magasabb valóságot tár fel előttünk, mint amit e bűnös és romlott világ nyújt nekünk.
Nos, ha ez semmi mást nem foglalna magában Kálvin személyes értelmezésén túl, akkor vallomása nyilván semmiféle döntő jelentőséggel nem bírna a kálvinizmus egészére nézve. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy Kálvin híjával volt a művészi képzettségnek, azt is meg kell jegyeznünk, hogy e rövid esztétikai rendszert mégiscsak a saját elveiből kellett levezetnie, és neki tulajdonítható az érdem, hogy kifejtette a művészettel kapcsolatos kálvini hitelveket. Ahhoz, hogy megragadhassuk a kérdés lényegét, kezdjük Kálvin legutóbbi kijelentésével, miszerint a művészet magasabb valóságot tár fel, mint amit e bűnös világ mutathat nekünk. Biztosan ismerik azt a régi dilemmát, melyet már előbb is említettünk, hogy vajon a művészetnek másolnia kell-e, vagy pedig meg kell haladnia a természetet. Görögországban oly élethűen festettek szőlőfürtöt, hogy a madarakat megtévesztette és csipegetni akartak belőle. A természetnek ez az utánzása a szokratikus iskola számára a legmagasabb eszményt jelentette. Ebben találunk rá az idealisták által oly gyakran elfelejtett igazságra, tudniillik hogy a természet által elénk tárt formák és összefüggések képezik, és mindig azoknak is kell képezniük a tényleges valóság alapvető formáit és összefüggéseit, és ezért az a művészet, amely nem szemléli e formákat és mozgásokat, sem pedig a természet hangjait nem hallgatja, hanem önkényesen meghamisítja őket, az szükségképpen a fantázia vad játékává korcsosul. Másrészt viszont a művészet idealisztikus értelmezését a tisztán tapasztalatival szemben igazolnunk kell, valahányszor az empirikus a maga feladatát kizárólag a másolásra korlátozza. Mert akkor a művészetben ugyanazt a hibát követik el, amit a tudósok is oly gyakran elkövetnek, amikor tudományos munkájukban kizárólag a megfigyelésre, a számításra és a tények helyes nyilvántartására szorítkoznak. Mert ahogy a tudománynak a jelenségek felszínétől belső rendjük vizsgálatához kell eljutnia azért, hogy az ember e rend ismeretének a birtokában nemesebb állatfajtákat tenyészthessen, szebb és jobb virágokat és gyümölcsöket termeszthessen, mint amilyeneket a természet megteremhet, ugyanúgy a művészet hivatása sem annyi csupán, hogy megfigyelje azt, ami látható és hallható, hogy felfogja és művészileg visszaadja, hanem sokkal inkább az, hogy e természetes formákban a szépség rendjét felfedezze, és e magasabb tudás által gyarapodva olyan csodálatos világot hozzon létre, mely szépségében meghaladja a természetet. Ez az, amiről Kálvin is beszél: a művészetek olyan ajándékokat tárnak elénk, melyeket Isten bocsátott a rendelkezésünkre akkor, amikor a bűn szomorú következményeként a valódi szép elhagyott bennünket. Itt most minden azon múlik, hogyan értelmezzük a világot. Ha a tökéletes jó megvalósulásaként fogjuk fel, aminél magasabb már nincsen, akkor a művészet feladata nem lehet más, mint hogy másolja, utánozza a természetet. Ha a világ egy lassú folyamat révén a tökéletlentől a tökéletes felé tart, miként azt a panteisták tanítják, akkor a művészet az élet egy következő fázisának a próféciája lesz. Ha viszont azt valljuk, hogy a világ egykor szép volt, az átok következtében azonban megromlott, és arra rendeltetett, hogy egy végső katasztrófa révén eljusson a tökéletességre, melynek dicsősége még a paradicsom szépségét is túlszárnyalja, akkor a művészet misztikus feladata az, hogy alkotásaiban emlékeztessen bennünket az elvesztett szépségre, hogy megsejtesse velünk az eljövendő tökéletes dicsőséget. Nos, ez utóbbi kitétel tulajdonképpen maga a kálvini hitvallás. A kálvinizmus megértette, méghozzá világosabban, mint Róma, hogy a bűn rettenetes, rontó befolyással bír; ez pedig az eredendő igazságosság szépségében tündöklő paradicsomi állapot magasabb értékeléséhez vezetett; e varázslatos emléktől vezérelve a kálvinizmus a külső természetnek azt az újjászületését is hirdette, ami a mennyei dicsőség birodalmában teljesedik majd be. Ebből az álláspontból kiindulva a kálvinizmus a művészetet a Szentlélek ajándékaként tisztelte, úgy tekintett rá, mint ami jelenlegi életünkben vigasztalást nyújthat számunkra, mely lehetővé teszi, hogy e bűnös élet mögött felfedezhessünk egy gazdagabb és dicsőségesebb hátteret. E valaha oly csodálatosan szép teremtés romjainál állva, a művészet a kálvinista hívő figyelmét az eredeti terv még látható körvonalaira irányítja, sőt, megsejteti vele mindennek a nagyszerű újjászületését, amikor is a legfőbb Művész és Építőmester egyszer majd megújítja, sőt felülmúlja eredeti teremtésének szépségét.
Ha tehát ezen az alapvető ponton Kálvin személyes értelmezése teljes mértékben megfelel a kálvini hitelveknek, akkor ugyanez érvényes a következő kérdésfeltevésre is. Ha Isten szuverenitása változatlanul a kálvinizmus kiindulópontja marad, úgy a művészet nem származhat a Gonosztól, mivel a Sátán híjával van minden teremtő erőnek. Annyit tehet csak, hogy visszaél Isten ajándékaival. De a művészet az embertől sem származhat, mert ő maga is teremtmény, és éppen ezért nem tehet mást, mint hogy igénybe veszi azokat az erőket és képességeket, amiket Isten bocsátott a rendelkezésére. Ha Isten most és mindörökké szuverén Úr, úgy a művészet csakis akkor bírhat valódi vonzerővel, ha tartja magát azokhoz a rendelésekhez, melyeket Isten adott a szép számára, amikor Ő, mint legfőbb művész, e világot létrehozta. Továbbá pedig, ha Isten korlátlan Úr, akkor ezeket az ajándékokat és képességeket annak adja, akinek akarja, először is éppen Kain nemzetségének és nem Ábel utódainak; nem mintha a művészet kaini volna, hanem azért, hogy az, aki bűnével a magasabb ajándékokat eljátszotta, legalább – amint azt Kálvin oly szépen mondja – a művészet e kisebb ajándékaiban némi bizonyságot kapjon az isteni jóságról. Hogy a művészi képességnek, a művészi tehetségnek mint olyannak helye lehet az emberi természetben, azt annak köszönhetjük, hogy Isten képmására teremtettünk. A valóságos világban Isten mindeneknek a Teremtője; az új dolgok létrehozásának hatalma egyedül Őt illeti meg, ezért Ő mindig és mindenkor megmarad teremtő művésznek. Mint Isten, egyedül Ő az, aki eredeti, mi csupán képmásának a hordozói vagyunk. Azon képességünk, hogy hozzá hasonlóan és annak mintájára alkossunk, amit Ő megalkotott, csakis a művészet nem valódi alkotásai révén lehetséges. Így hát mi, a magunk módján, utánozhatjuk Isten keze munkáját. Építészeti műremekeinkben létrehozhatunk egy bizonyosfajta harmóniát; a szobrászatban megszépíthetjük a természet formáit; a festészetben újraalkothatjuk az életet, megeleveníthetjük színárnyalatokkal és vonalakkal; a zenében és a költészetben megidézhetjük a misztikus szférákat. És mindezt azért, mert a szép nem saját fantáziánk vagy szubjektív észleléseink terméke, hanem objektív létezéssel bír, nem más, mint az isteni tökéletesség kifejeződése. A teremtés után Isten látta, hogy minden jó, amit megalkotott. Még ha minden emberi szem és minden emberi fül becsukódna, a szép akkor is megmaradna, Isten látja és hallja, mert nem csupán az Ő „örökkévaló hatalma”, de éppúgy „istensége” is kezdettől fogva benne volt az Ő alkotásaiban, spirituálisan és szomatikusan egyaránt. Aki művész, az saját magában is felfedezheti ezt. Ha ráébred arra, hogy saját művészi képessége mennyire azon múlik, hogy van-e szeme a művészethez, akkor szükségképpen arra a következtetésre jut, hogy Isten volt az, aki legelőször jelét adta annak, hogy ért a művészethez, az Ő művészi képessége nem ismer határt, és a művész is, akárcsak a többi ember, az Ő képére teremtetett. Láthatjuk ezt a bennünket körülvevő teremtett világból, a fejünk fölött ívelő égboltból, a természet túláradó pompájából, az emberi és állati formák gazdagságából, a csobogó patak hangjából és a csalogány dalából; mert hogyan is létezhetne e sok-sok szépség, hacsak nem az által, aki teremtette, aki eleve elgondolta a szépet önnön lényében, és saját isteni tökéletességéből megalkotta! Láthatjuk tehát, hogy Isten szuverenitása és az ember képmás mivolta szükségszerűen vezet az eredetnek, a természetnek és a művészeti hivatásnak ahhoz a magasrendű értelmezéséhez, amit Kálvin maga is kifejtett, és amiről tulajdon művészi ösztönünk is bizonyságot tesz. A hangok, a formák, a színek és a költői gondolatok világának nem lehet más forrása, csakis Isten; képmásának hordozóiként abban a kiváltságban részesülünk, hogy fel tudjuk fogni ennek a világnak a szépségét, művészileg újrateremthetjük, és emberhez méltó módon élvezhetjük.
Dankuly Levente fordítása
Fotó: Acer Crystal Játék c. sorozatából
