Renitens

18+

Az anatómus és a szűz

A szűz épp abban a stádiumban járt nőségében, melyben a még fanyar gyümölcsre emlékeztetett a teste kipárolgása, amely még nem ért be édesre, de már magában hordozza azt a kipattanó zamatot és édességet, amibe aztán oly nagy gyönyörrel lehet beleharapni, kiélvezni minden cseppjét. A naivsága és az érzékeinek való kiszolgáltatottsága mindig egyfajta fájdalmas fátyolt vont a tekintetére, mint aki képes bár a tulajdon teste vágyaival jóllakatni önmagát, de már akarná megosztani azt egy másik testtel úgy, hogy a leszakításába kis híján belehalna.

Őt nézve az embernek az az érzése támadt, hogy puha, szinte hajszálvékony a bőre, ami elválasztja ettől a világtól, melyben öntudatlanul lebeg, hogy érzékei és idegrendszere olyan mértékben kifinomultak, hogy még ő maga is ki van szolgáltatva a legapróbb rezdülésnek, ami rohamként éri törékeny testét, szinte átlátszó fehér bőrét, amit mindig valami édes pára fed, ahogy megy a világban rágógumi- és cukorkás szájfényillatba burkoltan, de valami savanykás mellékízzel körítve, mintha kifejezetten ragadozói érzékekre fejlesztették volna ki a testét. Erei izgatóan hálózzák a testét, szinte érezni, ahogy a lusta vére átjárja a testét, mint egy élő gyümölcsét, melyet alig milliméternyi réteg választ már csak el az őt leszakítani vágyó mohó szájtól, és melyben a gyönyör kényes fajsúlyát épp ez a távolság hivatott fenntartani és a lehető legtovább elhúzni.

A szűz nézi a testét, és igazán nem érti célját és a vágyat, mely működteti, melytől szenved, amikor a légmozgás csöppet megmozdul apró, de kemény mellbimbóján, mely így hirtelen érzékei központjává válik, megtelik vérrel, érzékeny és törékeny idegrendszerének egész monstruma körbefonja és megeszi saját testét. Mintha kívülről lenne körbekötözve saját idegvégződéseivel, melynek esszenciái időnként csak úgy megjelennek testén, miközben gyönyörködve szenved saját testétől és vágyakozó lelkétől. Szinte szétpattan ez a vágyakozó, de apró test, mintha porcelánból lenne, finom és kényes húsanyag, még puha, de már feszül, ahogy az érzékek ébrednek rajta. Vére finoman kering a puha, rózsás húsban, behatol mindenhova, szállítja a vágyat fáradhatatlanul a hajlatokba, bizseregve dorombol a lányban a fájdalmas nőstény.

Az anatómus szinte belélát a lányba, mikor megismerkednek, a lány érzi a tekintetét magában, amint megnyitja a húsában az utakat a lelke felé. Az anatómus figyeli a lány testét, érzi anélkül, hogy megérintené, egyedi darabnak tartja, luxus állatfajtának, ami még alakítható, elég kicsit hozzáérni, hogy hatalmas éhséget szabadítson fel benne. A lány annyira érzékeny és vágyakozó, szinte remeg, mindjárt elpattan, ahogy az anatómus kedvtelve cikázik a testén. Mindig fehér köpenyben van, viszonyuk nemsokára szigorúan patologikussá válik, talán ez van jelezve már ezzel is.

Az anatómus szerint ez a test tökéletes. Hófehér, friss bőr, hibátlan, selymes, mint a belső hús bársonya, amúgy is kényes az átjárás a teste és a külvilág között, így érzi az anatómus és keresi is a határokat, a bejáratokat, ahol megbonthatja ezt a lányt, aki csak telik és telik a vággyal, nem képes még feldolgozni, csak zaklatja. A sejtjeit feltölti az az émelyítő zamat, mely könyörög a kiszabadulásért ebből a tökéletes testből. A lány kedvét leli magában, bár még nem tud a testével bánni, körvonalazatlanul érzi csak hatalmát az anatómus fölött, aki úgy ízlelgeti őt, mint valami ínyenc az ételt, jéghideg és tárgyilagos közönnyel analizálja teste ízét, illatát, állagát. Esténként vörös fénybe borítja a lány meztelen, pihés, remegő testét, mert szerinte ez áll a legjobban ehhez a helyenként szeplős, hófehér bőrű, de dúsan rózsaszín húsokban dúskáló testhez. A tenyere alatt érzi a lány bőre alatt futó vért, a vörös fény remeg a testen, szinte beléfolyik. Latinul becézgeti az anatómus a lányt, amitől ő különleges kincsnek érzi magát, mert a szavakat nem érti, hangzásuk azonban babonázza őt.

„Az arteria axillaris hibátlan, erős, az arteria vertebrallis úgy ágazódik el belőle, mintha mélytengeri élővilág lenne és lássuk csak, hova szállítja a vért, egyenesen a combban lévő vena femoralisba, amely itt fut, a combokban, a harisnyatartó alatt, csak sokkal elevenebben. Keretezi a vagina puha húsát, a rostok érintetlenek, vérdúsak, rugalmas izomzat jellemzi, erős tónus. Virgo intacta.”

Épp ez a szűzi nősténység lázad egyre jobban a lányban, leszakításra vár, lázad, be akarja tölteni húsa célját, rendeltetését az anatómus örömére sok fájdalommal, vérrel, átszakítva, megtörve, igazi szenvedéssel. A lány sejti a fehér köpeny alatt rejlő szakértelmet, hogy az anatómus többet tud a testéről, mint ő maga, szexuális faktorait és lehetőségeit még ő maga, a lány sem sejti, az anatómus azonban pontosan tudja, hol izgatható, mennyire és mi váltható ki belőle. Az anatómus azonban vár, akkor akarja leszakítani, mikor a szűz nősténysége már szinte szaglik fülledten a hús párájában. Ahogy lüktet és burjánzik, már nem sokáig lesz képes érintetlenül hagyni és várni, hogy az éhség önmagát teljesítse be. A fundus uteri összehúzódik, habzsol, vérrel telítődik a cavum uteri, becézi a lány zárt méhét az anatómus, gyönyörű rózsaszín, maradjon is csak érintetlen, fogja körbe azt az ürességet, ami soha nem elégül ki, így lesz ízletes a lány húsa.

Egyik nap végre felfekteti a lányt egy hűvös és hatalmas márványasztalra, mert már igazán megkívánja hamvasságát, ahogy elnézte a lányt, amint a nyári napfényben málnát evett, és szinte azonnal az ő húsává vált a málna vérvörös húsa és fanyar leve, mintha a saját vére lenne. A lány örül, nem érzi a vesztét, behatolásra vár, a határai megbontására. Most megtudja, ki ő. Az anatómus közli vele, hogy a végső és abszolút behatolást fogja végbevinni a lányban, a totális és egyszeri egyesülést. Biztosítja a lányt, hogy új életet nyer utána, másmilyet, egész lénye kicserélődik, majd meglátja.

A penge elegánsan siklik a szűz két fejletlen, aprócska melle közt. A mellbimbók enyhe vörössége mintha valami dühvel nézne ki a testből érzékelve a nem várt fordulatot. Az izom készségesen nyújtózkodik ki az éles hidegség alatt, szinte szolgaian pattan ki és nyílik meg, gondolja az anatómus, magában hozzátéve, hogy úgy, ahogy az a csöpp vagina sohasem tudna. A végső nemi szerv, a cor, a maga öntudatlan és erős gyönyörűségében dobog és működteti ezt a testet, tehát mégiscsak itt van az egésznek az eredője. A gondolat máris izgatja az anatómust, aki pengéjét épp úgy használja, mintha nemes szerve lenne, mellyel megtanult érzékelni. A porló húsból lustán omló vér cirógatja a lány testét, kinek tágra nyitott szeme csak felületén érzékeli teste megbontását, ámde nem képes felfogni, mi történik vele. A legnehezebb szakaszhoz ér el a rétegek bontásában az anatómus, ez pedig a szegycsont, a sternum, mely masszívabb, mint azt az anatómus gondolta volna, egy másik szerszámmal bontja meg ezt a konstrukciót, tökéletes szerkezet, a kapcsolódása szinte műszaki, de az anatómus elől nem zárhat el semmit. Törik és recseg a csont, de épphogy csak aprókat, szinte jelzésszerűen, szakad, elválik és máris nyitja az utat a puha burokban, fészekszerűen terjeszkedő szív felé. Az anatómus megpillantja a dacosan dobogó szívet, épp oly erős az összehúzódása, mely megfelelő lesz, és mert soha nem hagyja abba a dobogást, az anatómus szinte erőszakra számít, mely képes az utolsó cseppet is kiszívni majd belőle. Határozott lila a színe, nem szederjes, hanem ingerlő lila. Itt a pillanat. A penis előkerül teljes valójában, először csak cirógatja a szűz szívét, élvezi az összehúzódást, azt az erőszakos élni- és dobognivágyást, mely egy élet dacosságával és erejével fogja őt kielégíteni. Lassan hatol bele a szívbe, megbontja szikéjével a septum cordist, óvatosan, szinte már féltőn, majd egy újabb réteget tör át, a ventriculus dextert. Kitárva, dobogva, lüktetve ver a szív, ennél mélyebbre már nincs út. A penis belehelyeződik a szívbe és várja az összehúzódásokat. A szűz szívének mindegy már, csak összehúzódni vágyik épp a körül, amit beléhelyeztek. Lassú, de nagyon erőteljes lüktetésekkel záródik, szív és lüktet a penis körül a szűz szíve a végső beleáramlásig, amikor a vérkörbe beleömlik egy egészen másfajta, de ugyanúgy életet adó nedv.

Fotó: Jackie Triste Nincs mese c. sorozatából

Rajz: pudingocska

Lépj tovább!

Láng Orsolya

Születésnap

Az ősz fosztotta almafák könnyen válhatnak a magány jelképeivé, már megtanulta, vigyázni kell velük. Olykor felnézett az ablakrács négyzeteiben kimerevedő kertre, szájában az idegen ízű szavakat forgatta, a néhány napja vásárolt társalgási zsebkönyv elején járt, s arra vágyott, mire beesteledik, személyleírást tudjon adni magáról. Odakint megmozdultak az ágak, valami szél szűrhette át magát rajtuk, ő akkor hátratolta a széket, felvette kabátját, és mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, visszanézett a bérelt szobára. A félhomályban egy kentaur körvonala rajzolódott ki a szék és a támláján felhalmozott ruhák együtteséből.

A sétatér középső sávja nagy rózsalugasra hasonlított, ezen ment mindig, sosem a szélső sávokon, ahol végig padokat helyeztek el, s a padok mindegyikén, a szerelem grandiózus emlékművének elemeiként megkövült párok ültek, csak télire vették be őket a városrendészet alkalmazottai, nehogy kárt tegyen bennük a fagy. Egyszer, a gesztenyefák övezte légifolyosón, az óvatlanul röpködő galambok köré fonta gondolatait, elképzelte, amint egy szemből érkező galamb csőrével könnyűszerrel belefúródna homloka közepébe, a szívébe akár. S hogy ő ily módon esne el a séta csataterén. Mozgó célpont vagyok, gondolta, ma beteljesül rajtam a huszonkettő.

Már a fasor végéből látszott a presszó, ahová krémesre hívta meg évfolyamtársát. Kívülről inkább üvegháznak hatott, a kirakat mögötti párkányon cserepes fikuszok és filodendronok, kétoldalt madzaggal összekötött függönyök lógtak megadóan, az utca rájuk rakódott porát kifakította a nap. Fehérségük ezen a kölcsönhatáson egyensúlyozott. Korábban érkezett a megbeszélt időpontnál. Megrendelte és kifizette a süteményt. A két krémes mellé egy ingyen kávé járt, amit nyomban felhajtott. A közös pohárból fogyasztott italok élvezhetőségét mindig elhomályosítja az a leplezett figyelem, amely az idegen ajkaktól fényes felület kikerülésére irányul. Beült a fal mellé, egy piros műbőr kanapéra, a krémeseket gondosan elhelyezte az üveglapon. Az egyiket maga elé, a másikat az asztal túlsó partjára csúsztatta. Felkönyökölve nézte a presszó sarkában dominózó nyugdíjas férfiakat. Egyikük zsíros kenyeret evett, a többi cigarettázott, s mint képregényben a szóbuborék, úgy hajtott ki ajkukon a füstfelhő, fejük fölé tornyosulva. Az egyetlen nő a társaságban egy kövér, tolószékes férfi mögött állt. Figyelte a táblát, az asztal közepén terebélyesedő fekete labirintust. A kövér lánya vagy szeretője lehetett, s a szék fogantyújára támaszkodva olykor előrehajolt, és a férfi füle mellett elejtett egy-egy észrevételt. A várakozás csöndjét behavazták a dominókövek halk koccanásai. Combján kis rezgést érzett, némára állított mobiltelefonjára érkezett üzenet. Egyszerre keltett benne csalódást és megkönnyebbülést, ahogyan a kijelző aljában egymás után bukkantak fel a sorok. Mint szükséges jót, előre érezte, s mint szükséges rossz, érte váratlanul.

A kőpárkány közelében valamilyen díszfa nőtt, vastag törzse két ágra oszlott a derekánál. Körülnézett, majd, mintegy magának, legyintett, hisz miért ne lehetne, gondolta. A párkányról a felkínált ülőkébe ült. Levegőbe lógatott lábai alatt csillogott, nyüzsgött a város. Beazonosította a Kolosszeumra emlékeztető egyetemi épületet. A templomtornyok tövisekként döftek az ég felé, s mint karácsonyfa köré épített játékvasút, csilingelte körbe a teret a villamos. Ujjai távcsövében elfér mindaz, amit útvesztőnek érzett, nagynak és átláthatatlannak. Legszívesebben rohant volna idáig, Fellegvár, gondolta, elefántcsonttorony, a két krémes azonban gombóccá összeállva nyomta belülről, amikor a lépcsőket gyűrte volna maga alá, mintha rossz lelkiismeretét nyelte volna le, mintha lelkiismerete rossz lett volna. Zugevő! A háztetőmassza mozdulatlan felületét most megbolygatta egy kicsi, fehér pont. Valami esik, gondolta. Ősz van, ilyenkor előfordul. Vagy inkább hull. Nem, az már a tél. A kicsi, fehér pont azonban egy idő után emelkedni látszott, nőtt is egy árnyalatnyit. Közeledik, gondolta izgatottan, mutató- és hüvelykujjai között szűkítette a rést, hogy élesebben lássa. Amikor a folyó fölé ért, egy kis légörvényben megpördült a tengelye körül, és így, ebben az új szögben felismerhetővé vált alakja. Arca elől leengedte kezeit. Egy ló, gondolta, egy igazi ló. A hélium, úgy látszik, lassan elszivárgott, elvesztette erejét, mert többé nem emelkedett, de a szél hátán ott lebegett a folyó medre fölött a ló alakú léggömb. Aztán újra zsugorodni kezdett, előbb folt lett belőle, fekete szembogarán fehér pötty. Végül felszáradt a messzeség üveglapján. Köszönöm, suttogta maga elé, véletlenek ceremóniamestere.

Magánvetítés

A liftet hiába hívta, valaki ráült, jól hallatszott a visszhangzó liftaknában, hogy az illető valahonnan magasról fohászkodik egy újabb szesztilalom után, s férje tegnap esti állapotát ecseteli szomszédjának, akivel a liftajtóban futott össze.

Minthogy nyolc órán át úgyis egyvégtében ülni fog, elindult hát gyalog, s körkörös járkálással felemelkedett, megágyazva testében a mozdulatlanságnak.

Az élettel perlekedő asszonyságok ugyanazon az emeleten rostokoltak, ahol megtalálta a meghívóra nyomtatott számot. Egy ismerős arcú fiú, akinek nem tudta a nevét, éppen kilépett az ajtón, ismerős arca felderült, amint meglátta őt, már vártunk, mondta, menj be, én leugrom sörért.

A konyhában két lány evett a fal mellé tolt asztalnál, egy magas fiú háttal állt nekik, és a nyitott ablaknál cigarettázott, hamuját a hóesés kavargó pihéi közé pöccintette. Szén kissé megtorpanva beköszönt, de úgy érezte, tovább kell mennie a szűk előszobában, hogy eljusson a helyszínre. Egy félig behajtott ajtó mögött meglátta barátját, az üresnek ható szoba végében üldögélt egy párnán, s a diványon fekvő vöröshajú lánnyal beszélgetett. Szén belépett, és leült melléjük a földre szórt párnák egyikére. A szoba másik sarkában két fal közé felakasztott függőágy lógott, alatta hatalmas, felfújt gumilabda. Az oldalt eső falat majdnem egészen lefedte egy fehér tábla, amelyen piros betűs felirat szúrt szemet: „jó reggelt, herceg”, a négyzetes tér közepén pedig, egy sámlira téve állt a gép, s a szemközti falra hasonló fehér táblát vetített. Az ismerős arcú fiú megérkezett, s üvegekkel teli karjával belökte maga mögött az ajtót.

Milyen érdekes, gondolta Szén, mi most egy üres falat nézünk órákig. Szeme sarkából végignézte a mellette ülők arcát. Az öccsére és közös titkukra gondolt, arra, hogy ők találták fel a camera obscurát gyerekkorukban, amikor egy napfényes délután becsukták a szobák folyosóra nyíló ajtaját, amitől az ablaktalan helyiség egészen elsötétedett, s amikor a szemük hozzászokott a sötétséghez, észrevették a lélegzetelállító látványt a falon, a nagyszoba tótágast álló sziluettjét, anyjuk varrógépének finom körvonalait, az áttetsző függöny pöttyeit, amelyeket megrezegtetett a résnyire nyitott ablakon a szél, a szobanövény leveleit és az állólámpát, s rájöttek, hogy a kis kép a déli fekvésű nagyszoba kulcslyukán át vetítődik a falra. Ez izgalmasabb volt a diafilmeknél is. Öccsét beküldte a szobába, és bekiáltott, hogy integessen. Aztán cseréltek.

A fehér táblán fekete táj ömlött szét, tehenek lassú mozgása alatt körbejárt egy üveg sör. A kezdő képsorok alatt elhangzott még egy-egy megjegyzés, de idővel mindenkit elzsibbasztott és magába szippantott a film, mint egy biztosan dolgozó pók. A fűtőtest csöve, amelynek derekát támasztotta, Szén tarkójára kúszott. Válla a mellette ülő esztétikatanár karjához nyomódott, most már nem vigyázott arra, hogy ne érjenek egymáshoz.

Amíg a szoba tulajdonosa, a szőke Dunai kiszellőztetett, kicsődültek a konyhába. A film egyharmada lejárt, s ez elég volt ahhoz, hogy lélegzését beléjük oltsa. Szén egy cigarettát kért a magas fiútól, teljességgel megfeledkezve arról, hogy barátjától szokott, s a kagylónak támaszkodva hallgatta a vörös hajú lány elejtett mondatait egy találkozásról, azzal a híres színésszel, akit az imént meghalni láttak. Az ablak előtt, kissé előre dőlve, Szén barátja hallgatta a halk szavú esztétikatanár beszámolóját, amelyben idefelé jövet majdnem elgázolt egy nyulat, s nyomban ezután kis híján frontálisan ütközött egy rendőrautóval, amely a nyulat kergette. Szén zoknijára lehullott a hamu, a csikk sisteregve aludt ki a csap alatt.

A szoba télszaggal telt meg. A kihűlt párnákat újra elfoglalták. A vetítőgép fénye a falra lövellt, ahol testekre, tájra, érzésekre szakadt. A valóság fekete-fehér, mondta a szőke Dunai, csak a kurva élet színes. Nem sokkal ezután az ismerős arcú fiú betakarta, hogy alvás közben, a padlón fekve, teste ne hűljön ki annyira.

A film kétharmada után újra a konyhába mentek, jobbára csendben álldogáltak. Ki-ki a maga füstfelhőjébe merült, s itala remegő felszínén pihentette tekintetét. Szén a mosdó után érdeklődött, az egyik albérlő lány az ajtóig kísérte. Miután elvégezted, a vederrel kell leönteni, elromlott a tartály, mondta. Míg vizet engedett a vederbe, Szén a tükörben vizsgálta magát, és arra gondolt, vajon észrevennék-e, ha hirtelen megnémulna. Nem vennék észre, gondolta, és beöntötte a vécébe a vizet, ugyanúgy tudnék bólogatni és hallgatni, mint most.

Tangóharmonikán játszott egy barázdált arcú, fehér szakállas férfi. Da capo al fine. Da fine al capo. Befejezhetetlen körtáncot jártak a falon az ismerőssé vált idegenek, végére járt a film, de az elejével végződött. Szén úgy érezte, mozdulatai lemállottak testéről, s a cipőfűzőjét már más köti csokorra, míg ő még csak a kabátját veszi magára. Az idegen lányoktól éppúgy köszönt el, mint az ismerős arcú fiútól, boldog új évet, mondta, ha nem találkoznánk addig. Most észrevennék, gondolta.

Az esztétikatanár, ki többször kért poharába italt, felajánlotta, hogy mindenkit hazaszállít. Igaz, mire a kocsi felmelegedne, mindenki kiszáll, mondta, de az éjjeli buszok kiszámíthatatlanul járnak. Szén félretolt egy képeskönyvet, a gyerekeidé, kérdezte, és beült a hátsó ülésre. Körmével együgyű arcvonásokat karcolt a zúzmarába, s azon nézett ki a város utcáira, ahol még sosem járt, s most is csak úgy, hogy egy vörös hajú lányt kísér haza az esztétikatanár kocsijában.

Fotó: L. O.

Bertók Beatrix

FILMÍZELÍTŐ

A legbársonyosabb tenyéré a pálma

(puzzle)

A palm az angolban tenyeret jelent. De jelent pálmát is. A magyar nyelv nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy egyetlen szóval ragadja meg e két dolgot...

Nem szeretek történeteket mesélni. Főként az nem megy nekem, ha valaki arra kér, hogy elmondjam valamely film sztoriját, na meg ha arra vagyok ítélve-utalva, hogy egy kritikában a simább érthetőség kedvéért bejárjam a mesélés kényszerpályáját. A válaszom ilyen esetekben pofonegyszerű: lécci, nézd meg a filmet!, illetve természetesen nem írom meg a kritikát. Ezért nem írtam én a mai napig effélét?

Irina Palm kezdetben nem Irina Palm. I. P. nem létezik, és amikor létezni kezd, sőt amikor már javában létezik, valójában akkor sem létezik. Csak egy bizonyos kör számára. Számukra is csak a tenyere. De még az se igazán. Mindenesetre ordítva élveznek el tőle. Fogása kifogástalan, érintése bársonyos, ritmusa őrjítően izgató, kurva szexi nő ülhet a fal másik oldalán, gondolják a kuncsaftok, de mit se számít, a lényeg az, hogy senki más a klubban és a klubon kívül nem képes úgy kiverni nekik, mint ő. Csak bízd magad angyali kezére. De előbb perkáld le az összeget, majd azután dugd be a farkad a lyukon. Ja, és fogózz meg keményen a biztonsági rúdban. A mennyország vár rád odaát!

Irina Palm egy brand. Csodásan jövedelmez. És mert övé a legjobban dolgozó tenyér, övé a legnagyobb bevétel. Mindenkit leköröz, mert mindenkit le akar körözni, mert muszáj mindenkit leköröznie... Szóval ezen minden érintett príma jól keres. Leszámítva persze a magát naprakésznek és verhetetlennek képzelő konkurenciát, valamint a pénzbeli hasznon túl őt magát...

Egy akármilyen nevű vidéki özvegy háziasszony, akinek a kisunokája mielőbbi orvosi kezelés híján alighanem halálra van ítélve, munkát keres Londonban. Mindenhol elutasítják azzal az indokkal, hogy már túl öreg bármiféle komolyan veendő munkához. Vagyis értse jól: e mai világhoz. Ahhoz, hogy ne légy öreg e mai világhoz, azaz valamiképp a felszínen bírj maradni, ha meg nem is fiatalodhatsz, mindenképp tudnod kell idomulni a fennálló rendhez. De a családjáért aggódó özvegyet korántsem ez tartja kétségben, hanem az unokája vészesen romló egészségi állapota, akit csak „külföldön” tudnak komoly anyagi áldozat árán megmenteni. Ezért hagyja magát elvesztődni-elveszni. Mi több, elbukni. Azok szemében ugyanis, akik nem térnek le a biztonságosan bejárható-bejáratott utakról, amíg nem muszáj nekik, vagy fenntarthatják a látszatát annak, hogy nem muszáj, de legalábbis ráér elveszíteniük a fejüket vagy magukat, Irina Palm botránykő...[1]

Egy kétes tevékenységet űző lebujban munkát vállalni egyet jelent a bujkálással és annak mindenféle vonzatával. Ám nincs mód a rejtőzködésre, mert amit suttogva mondanak, azt a házak tetején fogják hirdetni, és amit titokban tesznek, az sokkal inkább előbb, mint utóbb napvilágra kerül!

És milyen csendesen, visszafogottan merész, bár, valljuk be, az érzelgősséget vagy az ellaposodást néhol veszélyesen megkísértő jelenetekben jön át mindez. Mintha az lenne mondva: Nincs nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja a barátaiért![2]

A film elején átsiklottam a szereposztás fölött. A végén, meg sem várva a stáblistát, visszapörgettem, és rendesen ledöbbentem. Ez a rendkívül rokonszenves, bátor néni, aki még keményszívű, minden hájjal megkent munkaadóját is leveszi a lábáról (s nem csupán vagy elsősorban a tenyerével), Marianne Faithfull?! Hát igen, ez a lánykorában az alvilági életben jócskán megmártózott „néni” nélkül talán másmilyen hatást váltana ki a film – töprengek hülyén. Vajon milyet, ha valami már így is – amikor azzal a tudattal néztem végig, hogy egy, a történetbeli figurának tökéletesen megfelelő noname játssza a főszerepet – arra késztetett, hogy újranézzem?[3]

---

[1] Első helyen a pletyka- és szenzációéhes szomszédok szemében. Nem különben, bizonyára nagyon is érthető módon, a fia számára, aki a külföldre utazáshoz szükséges pénz gyors előteremtése láttán gyanút fog, és elkezd nyomozni az egyre gyakrabban kimaradó anyja után. A fiú (gyereke állapota ellenére!) a bármely áron való erkölcsi tartás megőrzése mellett foglal állást. Nem úgy a felesége. Ő, miközben praktikusan mérlegel, már magasabb szinten, tágabb perspektívában fogja fel a helyzet etikai vetületét...

[2] Köszönet az idézetért Gonzónak!

[3] Irina Palm (2007). Rendezte: Sam Garbarski; szereplők: Marianne Faithfull, Miki Manojlovic, Kevin Bishop, Siobhan Hewlett, Dorka Gryllus; operatőr: Christophe Beaucarne; zeneszerző: Ghinzu; producerek: Diana Elbaum, Georges van Brueghel, Sébastien Delloye; forgatókönyv: Martin Herron, Philippe Blasband, Sam Garbarski.