Szilveszter László Szilárd



„...mutatja játszi felszínét...”

KAF alakvált(oz)ásai


„Az irónia végtelenül könnyű játék a semmivel, olyan játék, mely nem ijed meg a semmitől, hanem még egyszer felemeli a fejét.”

(Sören Kierkegaard)



A huszadik század utolsó évtizedének mérvadó lírai tendenciáiban egy olyan beszélői álláspont kialakulásának lehetünk tanúi, amelyben a nyelv eszközszerepének és az alkotás individuum-központúságának posztmodern cáfolata együtt jelentkezik az intertextualitás és a személyiség széttöredezettségének élményével. Ebben a poétikai irányultságban az önmagát létében cselekvőként felmutató individuum folyton kiveti hálóját a valóság egy darabjára, deterritorizálja, majd reterritorizálja azt,[1] viszont így önmaga válik deterritorizálttá és reterritorizálttá a kiemelt, felmutatott világ viszonylatában. A pszeudo-identitások mögé rejtőző (el)beszélő pedig, a többszörös én-disszemináció következtében, elérheti azt a kiváltságos állapotot, amikor a befogadó képtelen azonosítani az általa megjelenített lírai ént az életrajzi szerző alakjával. Hiszen amíg például a Be jó ismerni Kaf urat! című Kovács András Ferenc-költemény szubjektuma maga is láthatóan rájátszik az alkotó és beszélő azonosságára, addig a Jack Cole-, Caius Licinius Calvus- vagy Lázáry René Sándor-versek lírai identitása nem kapcsolható ilyen szorosan a költemények valódi szerzőjének (sematikus) vonásaihoz. A végső eredet(iség) pozíciója ezekben az alkotásokban egy olyan tropológiai mozgás disszeminatív működésének rendelődik alá, amely éppen a többszörös elrejt(őz)és által akadályozza meg a „valóságos” beszélő kilétének egyértelmű beazonosíthatóságát. Talán elég itt csupán az olyan Lázáry René Sándor szignatúrával szereplő költeményeket felidéznünk, amelyek maguk is fordításokként, átiratokként jelöltetnek meg az alcímben: Kereskedő Alexandriából. Fordítás-próbák Sir Archibald Blacksmith révén, görögből; La primavera (Japán rajzok Julimnak); Lenge, latin szerenád (Petronius Arbiter éneke).

A posztmodern líra nézőpontjából ugyanakkor ez a hagyományhoz fordultság sem egyértelmű többé. A kanonizált irodalmi alkotásokkal folytatott dialógus nem csak hermeneutikai vagy dekonstruktív viszony, hanem egyszerre mindkettő. Valóságos oidipuszi kapcsolat, az antik szimbólum analizáló és (ön)destruktív értelmében egyaránt. A posztmodern számára nem létezik a szerző, csupán a diskurzus, nincs többé kánon, csak (inter)textus. Az idézetek vagy az utalások pedig távolról sem afféle (pro)tézisekként kerülnek az adott írásmű szöveghorizontjába, hanem az egymást szüntelenül fölülíró tropológiai játék önteremtő folyamatának egyik vagy másik momentumaként érvényesülnek. Ennek a lírának a hagyományra-irányultsága elsősorban nem egy határozott értékpozíció mellett vagy ellen szövődő diskurzus részeként aposztrofálható, hanem sokkal inkább egy olyan – a szó legkonkrétabb értelmében vett – intertextuális reflexió eredménye, amely az (össze)olvasás szabadságának feltétlen elismerésében válik hangsúlyossá. Villon, Borges, József Attila és Rejtő Jenő itt egymás mellett szerepel(tethető), egy jelenbeli, horizontális és látszólag aleatorikus szövegeződés (ön)kényének alárendelődve, ellentétben azzal a klasszikus poétikai állásponttal, amely a lírai hagyományt egy többé-kevésbé kanonizált, stabil és történelmileg megalapozott hierarchiarendszernek tekintette. Ilyenképpen pedig az alkotó/beszélő nem csak a mások, hanem saját szövegének az (újra)olvasója is. A lírai mű egymást kölcsönösen fölülíró reflexív (jelentés)struktúráinak fényében, az individuum egységes, autoriter álláspontját és a lineáris szövegszerveződést felváltja egy olyan alkotói pozíció, amelynek nincs szándékában az igazság kinyilatkoztatása, és nem képes gyakorolni a szöveg (túl)burjánzása fölötti hatalmát.

A Lázáry René Sándor által szignált „Description de l’Égypte” (Verses Napló Kairótól Núbiáig) című poéma effajta játék a szavakkal, álombeli színterekkel. Ironikus módon itt látszólag a helyszín és az adott helyszínhez kötődő élmény a forrása az „útinaplónak”, ezeket a (fiktív) eseményeket viszont valójában csupán a nyelvi tér, a hang(zás)ok és (meg)nev(ezés)ek sodr(ód)ása hozza létre. A megszólaló maga utal az „elbeszélt” történet fikcionalitására:


Óh, mennyi zöldet összehord a Journal –

Szegény fejem, már majdnem elhiszem!

A Níluson, túl a Memphiszen, Dahsúrnál

Tehéntetem legelget szent vizen…


A költemény visszakerül a líraiság, a zene, a nyelv eredeti (nietzschei) közegébe, egy olyan (ön)teremtő retorikai horizont vonzáskörébe, amelynek egyetlen célja a (szó)játék. A beszélő individuum és a (lírai) mondanivaló itt egyaránt zárójelbe tehető: „Gúlára gúla… Míly egyhangú refrén! / Kheopszra rímel Menkauré s Khetprén, / Mi meg rágódunk sörbeten és czefrén! / Hiába rakott nagyobbra tán Kheopsz – / Te gőgös gúla, úgyis majd nemsoká’ lekopsz!” A történelmi hagyomány (textuális) burjánzása pedig nem csupán a valóság fikcióként való (újra)teremtésének lehetőségére mutat rá, hanem ember és kultúra, szubjektum és világ alapvető nyelvben létére, nyelvhez kötöttségére is.[2]

Az ironikus (ön)reflexió itt lényegében annak a költői attitűdnek a játékos kétségbe vonása, amely a létbe-vetettség tragikumát, valamint az „Én”-ként való megnyilatkozás elsőbbségét tekintette az alkotó egyetlen feladatának. A megszólaló ebben a lírai pozicionáltságban csupán akkor képes megszabadulni a világ és nyelv alá-fölérendeltségének kifejezésében rejlő patetikus viszonyulástól, amennyiben ezt a felismerését ironikusan mindannyiszor visszaírja az ember klasszikus történeti tapasztalatának retorikai alakzatába. A látszólag tragikus, valójában azonban a poétikai konvenciók felszínességére építő beszédmód, így voltaképpen a történelmi tudat fikció-voltának leleplezőjévé válik. Az önmaga jelentésétől elfordult szövegrész iróniaként való felismerése során ugyanis a hagyomány idegenségét feloldani kívánó interpretáció itt egy identitását vesztett (textuális) nyom érvényességét teremti újra:


Míves hajóját éjbe hajtja Ámon:

Komor sugár ring Thotmesz szent taván.

Az ifjú Khonszu most kel át az álmon:

Fehér a hold, halotti csend a vám…

Én sem leszek – s a szó se fáj a számon.


A halandzsaszöveg, az allúziók és a tudatos anakronizmusok ebben a kontextusban a menipposzi szatíra hangulatát idézik, akárcsak a Képes Gábor által egyszerűen csak „filológiai poénok”-nak titulált[3] lábjegyzetek jelenléte, a játékos névteremtés vagy a műfaj és formakeveredés különféle technikái: „Vörös kvarczit szívembe kússz, Mereszger – / Szép kobralány, a vágy nem lanyha gaztett! / Vörös kvarczit szívem ne nyúzd, ereszd el / Vad karmaidból, égi macska, Basztet!” A Sétatéri chanson soraiban voltaképpen ugyanez a viszony kerül ironikus ábrázolásra. A beszélő, az „Én” textuális nyomai itt is feloldódnak a műfaji konvenciók és a lírai kellékek automatizmusában: „A sétatéri tónál néma pad. / Nem árul el… Emlékszik még, Adél, / Hogy együtt ültünk rajta néhanap, / S nem létezett se tó, se Sétatér?”

Egy effajta – lényegében a végtelenségig folytatható – retorikai játék célja pedig nem lehet más, mint a Lázáry René Sándor nevével fémjelzett (fiktív) szerzői identitáshoz való kapcsolódás utolsó szálainak a lebontása. A 2002-ben megjelenő Névtelen, címtelen nemcsak a beszélő megtöbbszöröződésére vagy a (kötelező) kontextuális háttér – szerző, kel(e)t(k)ezés[4] – el(mis)másolására ad alkalmat, de a korábbi szövegekkel folytatott párbeszéd, valamint a név és a cím ismeretlensége folytán, egy referencia nélküli, a valóságtól véglegesen eltávolodó nyelvi produktumot eredményez. Hiszen a klasszikus versforma és a műfaj megnevezésére törekvő ajánlás: „Chanson Júliának” – éppen a lírai hagyományra tekintve – itt nem annyira az egyértelmű azonosíthatóságot szolgálja, mint a jelentés megtöbbszöröződését. Az ugyancsak 2002-es Liszaboni poétikák sorai akár erre a viszonyra is utalhatnának: „A költészet magasba von / S kimért akár a British Airways / A nyelv az út már senkié / Az égi lényeg itt is elvész.”

Az ember és halál klasszikus kérdéskörének megidézése a Névtelen, címtelenben ebből a nézőpontból az iróniát szolgálja, hiszen a beszélő már a szöveghez való elsődleges viszonyában – azaz a tulajdonképpeni írás pillanatában – is a beazonosíthatatlanság megőrzésére törekszik. A patetikus hang és a halál tragikuma így csupán egyfajta játék:


Mivé leszek, ha éltem itt?

Mivé leszek, ha meghalok?

Zuhognak égi függönyök

Becsuknak majd egy ablakot.


Az önmagát tovagörgető gondolatsor, ennek tudatában, puszta automatizmusként, a megidézett lírai műfaj (chanson) kötelező formai kellékeit felsorakoztató preparátumként érvényesülhet: „Viasz sír, asszony-suttogás, / Arcom fonákján fény ragyog. / Hideg díszkard az asztalon – / Fekszem… De már nem én vagyok.” Végső soron tehát a melankólia játékká olvad, a megszólaló valódi identitására rámutatni képtelen műalkotás pedig (ironikusan) csupán a „nem én” kifejeződésében, az önmegtagadás ismételgetésében teljesíti be küldetését: „Nem én vonagló gyertyaláng, / Üres pohár, ha szétragyog – / Nem több, akár egy tört cserép / Thébában… Én sem én vagyok.”

Ugyanez a játékosság, a történelem és individuum fikció-jellegére való rámutatásnak a szándéka fejeződik ki a Kavafisz-átiratok közül a Lélek háza, a Salomé vagy Az ellenségek című költeményekben is. Ez utóbbi a beszéd és a műalkotás öröklétének, valamint a költészet transzcendentális jellegének illúziójával való ironikus leszámolás is egyben: „Mindaz, amit sikerült nekünk tán szépnek, igaznak festeni, látni, / fölösleges lesz, értelmetlen, képtelen”. Az én megtöbbszöröződése, a keltezés misztifikáló szerepe (1900 november) és az egész párbeszéd idézet-jellege is ezt a (posztmodern) poétikai koncepciót, a lírai alkotás temporális érvényességének képzetét erősíti. A monológszerű, vallomásos (el)beszélésmód és dialógus keveredése azonban, valamint a gyakori formaváltás a karneváli-nevettető műfajának, a menipposzi szatíra egy kortárs változatának a kiteljesedésére utal. A(z ál)narrációban felsorakoztatott nevek és helyszínek humoros-ironikus játéka ebben a kontextusban a történetiség és fikció egymástól való elválaszthatatlanságát sugallják, akárcsak a Liszaboni poétikák sorai:

A szárnyaló frász légbe fölkap

Létalkotó görcs visz tova

Gudbáj London magába szippant

Már Olysippo Lisboa

Ulysses most alapítja

Még hét halmon Liszabont

Pénelopé lepedőjén

Minden szálat visszabont

Az újabban megjelenő Kavafisz-átiratok közül a Gyászkórusok című darab ennek a (fiktív) történetiséget megidéző játéknak a kiteljesítéseként, de ugyanakkor az identitáskeresés ironikus-allegorikus diskurzusaként is értelmezhető: „Mind olyanok, görögök, vagyunk mi! // Nagyszerűek, páratlanok, merészek: / tán vakmerők is olykor, ám megfontoltak, / nagylelkűek, jók, bölcsek, szépek, s hősök is. / Kis hiúság, csel, tettrekész hamiskodás, / kivárás vagy csak némi lágy időnyerés, / kis taktikázás, csélcsap árulás, adás vevés / cseppet sem árthat meg nekünk, hiszen mi mind / hírünkhöz és szavunkhoz is méltók vagyunk.” A hagyománnyal folytatott dialógus itt egy olyan beszédmódra épül, amely egy bizonyos olvasatban az „erdélyiség” toposzát is képes megidézni:

Előretörve, vagy hátrálva mindig,

vereségből újabb diadalba,

diadalmakból váltig vereségbe,

száműzetésből számkivettetésbe,

szembeszegülve, vagy cselezve mindig,

vendégségekbe menekülve folyton,

mind hazafiak, mind hazaárulók is:

spártabarátok, perzsabarátok

spártai bérenc médvezetők mind!

Az irónia azonban, ebben a viszonyban egy olyan hátráló mozgás során mutat rá önmagára, melyben sohasem jöhet létre a befejezettség, hiszen csak egy szüntelenül változó kontextus fényében válik trópussá, és így bármikor visszavonul(hat) retorikai álcája mögé. Ez a jelentésdimenzió ugyanis – a beszélő kilétének (f)elfedhetetlensége, valamint a versszöveg „átirat”-jellegének hangsúlyozása következtében – nagyrészt fölülírható egy olyan diskurzus által, amely a klasszikus görög hősöket, az Athén, Spárta, Perzsia viszony jellemzőit és az antik filozófia hagyományát eleveníti meg. Hiszen az allegorikus olvasatban a(z erdélyi) magyarságra vonatkozó megállapítások tragikuma egy pillanat alatt szertefoszlik, amint a szöveg értékhorizontját képesek vagyunk elválasztani a (látszólagos) beszélő – vagyis Kovács András Ferenc marosvásárhelyi költő – identitására vonatkozó (kon)textuális információktól. A filozófia és az antik tragédia hőskorára vonatkozó reflexióként értékelhető maga a verscím is, amely egyértelműen ezt az utóbbi olvasatot – vagyis a textuális hagyománnyal folytatott játékos-ironikus diskurzust erősíti meg.




Ebből a nézőpontból a Gyászkórusok című költeményt követő, 1925-ös (fiktív) datálású Görög rögtönzések aposztrofikus felütésének tenger-motívumát, akár magára a nyelvi hagyomány végtelen bőségére rámutató allegóriaként is értékelhetnénk:

Figyeld a tengert: nyílt, szabad, fénylő, nyugodt,

erős, szelíd, s tán boldog is, hisz rengeteg

habot ragyogtat, hordoz izmos vállain,

csodákat ringat, rezget rajta át a szél,

ha kedvező, ni, hogy mutatja játszi felszínét,

de mélye is van, s néma, mély haragja is –

olykor veszett hullámokat vet, égre tör,

uralkodik, s a torka bármit elnyelőn süvölt,

mint részegült, hatalmas éjsötét tömeg.




Jegyzetek

[1] E két fogalom értelmezését lásd: Gilles Deleuze-Felix Guattari: Rizóma. Ford. Gyimesi Tímea. In: Bókay-Vilcsek-Szamosi-Sári (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris Könyvkiadó 2002, 70-86.

[2] Kovács András Ferenc korábbi költeményeire tekintve, ennek a viszonynak az ábrázolására irányul Kulcsár Szabó Ernő kiváló tanulmánya. Vö. Kulcsár Szabó Ernő: Poesis memoriae: lírai mnemotechnika és kulturális emlékezet. (Kovács András Ferenc pályakezdése). In: Szöveg, medialitás, filológia. Költészettörténet és kulturalitás a lírai modernségben. Akadémiai Kiadó Budapest 2004, 245-267.

[3] Vö. Képes Gábor: „Kovács András Ferenc: Fattyúdalok.” Szépirodalmi figyelő 2004/3, 105.

[4] Lázáry René Sándor; Maros-Vásárhelyt, 1913. május 23. (Alföld 2002/3, 7).



[Fotó: részletek Baló Levente Útiképek c. sorozatából]



Kövi Sára



balett







kák




félénk és vár
így talán jobban jár
a türelem az ősök
horizontja
ha már a tény
mint rőt lepény
az ugró kedvét
könnyen el
nem rontja





ameddig ellát a szem
ameddig ellát az állam
szabállyal dióval
meg mindenféle
jóval csak várj





ma is kiugrottam az ágyból
átfogó szemléletet alakítottam ki gyorsan
kerestem igazam a borban
és szigorúan ellenőrzött vonaton
mexokott szövegemet nyomatom





ősz húrja zsong
de barátom kim dzsong
csak irkál fanatikusan
egy kisszobában
hol érzés
hűs betűt
nem ront





szamojéd kislány
szólít meg
bár ritkán
romantikázik
néprajzos
a titkán





elszállok mint a darvak
elfújok mint a szél
nem követhetnek
zsarvak míg
lelkem ősa-
cél





mokka, neszpresszó
vagy kapucsínó – az algoritmus
mára már világos: ép testben
ép szív dobog nem a
dopping, egy rossz
szokásból lett
a telesopping





valaki moccan
lábán megkoccan üvegcipő
tán hamupipő? nagy jókat
tenne ha jönne-menne
gyümölcsöt enne
de nem akar





jégtáncot járok délben is ha kérded
megtennék szinte bármit én ma érted
csak féktelenbe át ne menjek mégis
elhallgattat a wittgensteini tézis


Láng Zsolt



Románok


A románok egészen mások. Harcosabbak, naivabbak, felszínesebbek, szenvedélyesebbek, nyíltabbak, játékosabbak. Sokkal fiatalabbak. Sokkal több a nő. Nem a németekre, hanem az angolokra esküsznek, miközben e hat drámából kettő mondjuk akár Theresia Walser darabja is lehetne. Jártak Berlinben, de javarészük Londonban vagy New Yorkban volt ösztöndíjas. Ám kezdjem hátrábbról.

Iulia Popovici színházkritikus szerint kétféle módon születnek a kortárs román színpadi művek. Az egyik fajtát drámaírók írják, a másikat színpadi szövegek szerzői. Miben különböznek? A drámaíró elmúlt negyvenéves, nincs szoros kapcsolata egyik színházzal sem, nem rendezi darabjait, ritkán vesz részt a próbákon; hisz (erős hittel) a színpadi metafora erejében, hisz (krédója alapja!) a színpadi konvenciókban; kedveli a könnyű szatírát, az abszurdot, témái egyetemesek, művei tele vannak Shakespeare-, Csehov-, Caragiale-utalásokkal, szűk körű közönsége rajong érte, főképp választékos stílusáért. Drámái előbb jelennek meg nyomtatásban, és rögtön díjazzák is őket. A színpadi szövegek szerzője ezzel szemben egészen fiatal, sőt, szemtelenül fiatal, rendező, színész, dramaturg, drámák fordítója vagy színház szakos egyetemi hallgató. Nem szereti az ezópuszi meséket, szövegei provokatívak, sokszor egyértelmű politikai szembenállást fejeznek ki. Soha nem jön kész szöveggel, „work in progress!”, ismételgeti, vagyis nehéz rávenni, hogy műveit nyomtatásban megjelentesse. Ha mégis sikerül, könyvét azonnal több nyelvre lefordítják, mert drámái feltételek nélkül exportábilisak.

A Stop the Tempo antológia hat szerzője, mondanom sem kell, az utóbbi kategóriába tartozik. Három nő, három férfi, a legfiatalabb huszonhét éves, de tizenhétnek látszik (Vera Ion). Hat mai színpadi szöveg a máról, made in Romania.

De megint egy lépéssel hátrábbról. A világhírű román rendező, Andrei Șerban nem véletlenül rendezett Sarah Kane-t, és nem véletlenül Kolozsvárott (a román nemzetiben, de a magyar Hatházi Andrással), hasonlóképpen nem véletlen, hogy a Ványa bácsit a kolozsvári magyar színházban vitte színre, amit megtetézett azzal a kijelentésével, hogy ez a legjobb romániai színház, ami elég botrányosan csenghetett a nagymenő bukarestiek fülében. Șerban azt vallja, hogy a román színjátszás megújulásra szorul.

Az itt olvasható szerzők már a legújabb generációhoz tartoznak. Előttük is sok minden történt a színházújításban, sokféleképp leomlott a színház kőfala, hogy felépüljön újból. A kilencvenes évek elejére kiürült, mert értelmetlenné vált az az ezópuszi áthallásosság, jöhettek az akkori ifjak, Tompa Gábor és nemzedéktársai, Măniuţiu, Dabija, Galgoţiu, ma már igazgatók, főrendezők, új formanyelvük briliáns kezelésének bizonyítékát adva minden rendezésükkel a mai napig. S közben feltűntek új drámaírók: Alina Mungiu-Pippidi, aki meztelen Jézusával (Evangélisták) alaposan felborzolta a kedélyeket, vagy Alina Nelega, akinek bemutatóit szintén ellen- és szimpátiademonstrációk kísérték, miközben persze a színháznak ez jót tett, új alakban lépett elő a blaszfémiát kiáltozók máglyájáról. Az újak, a mostani hatok, nyolcak, tízek nemzedékének rendezői ellenük is lázadnak, vagyis ez a mostani már nem a posztkommunista színház, hanem a poszt-posztkommunista.

És ha a fáradhatatlanul önmagát ünneplő színházi establishment netán nem képes új alakban megjelenni, hátat lehet neki fordítani. A címadó dráma szerzője, Gianina Cărbunariu maga rendezi darabjait, jóllehet egyre kevésbé csak ő, hiszen a Stop the Tempo világsiker lett, és ma már Párizstól Pozsonyon át Marosvásárhelyig szimultán születnek új előadásai. Talán nem tökéletes, mondják róla, mármint a darabról, nincs rendesen befejezve, nincs vége; a marosvásárhelyi előadáson (itt sem a kőszínház, hanem az alternatívnak számító Yorick Stúdió mutatta be) a közönség nem akar hazamenni, várja, hogy folytatódjék a játék, de kész, ennyi, mintha szántszándékkal maradna a borzosság, elvarratlanság. A hat darab közül három úgy fejeződik be, hogy „elmarad” a vége. A Románia 21 című Peca Ștefan-dráma azzal a váratlan fordulattal ér véget, hogy Románia most már az Európai Unió tagja lett, ergó, a románoknak semmi dolguk ezen a földön, a küldetés teljesítve, ideje, hogy felvonuljanak a mennyországba. „Hál' Istennek, az Isten is román!” Tulajdonképpen mind a hat darab 1989-ről szól, hol egyenesben, hol közvetve. Ami jól mutatja, milyen fontos Romániának 1989 karácsonya: a nép születését, a citoyen- (és: citoyenne-!) tudatú román nép születését hozta el.

Nincsen ezekben a darabokban semmiféle utalás Caragialéra, mégis úgy tűnik, hogy az ő szelleme továbbra is él, az ő nyelvi delíriuma a kortárs színjátszásban is meghozza a maga teatralitását. Ám egyértelmű: a játék sodrása elsőbbrendű mindennél. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy soha nem a szöveg ér véget, hanem a játszás. E drámai szövegek szerzőinek a játék számít. A végén pedig, mint akik kitombolták magukat, és a folytatás erőltetett, álságos volna, könnyedén abbahagyják. Távol áll tőlük mindenféle őszintétlenség, sikerhajhászás, pozíciószerzési vágy, áporodott levegőjű szobaszínházasdi. De bármennyire is nyersek néha ezek a szövegek, mégsem mondható, hogy a költészet másodlagos, véletlenszerű. A kegyetlen ítélkezés minden esetben a nyelv öniróniájával párosul. Főképp Peca Ștefan és Peter Barbu darabjában. Andreea Văleannál pedig a három javítóintézetes fiú párbeszéde költői magasságokba emelkedik. Az ő költészete áll a legközelebb a kelet-európai groteszkhez, nem véletlen, hogy a Hrabal- illetve Menzel-darabokhoz hasonlított, Hogyan éltem túl a világvégét című román filmnek ő írta a forgatókönyvét. Vera Ion még középiskolás volt, amikor költőként igazi hírnevet szerzett magának, igaz, akkor még a fiúsabban hangzó Zvera Ionként; költészete itt áthajlik szintén a groteszkbe („APA Még a feleségem vagy, nem? ANYA Nem. Egy bunkó picsa vagyok”).

Egyszerű jelenetek, de mégis kifejezőek, rétegekben, színekben gazdagok, talán a gördülékeny dramaturgia villódzása miatt. Cărbunariu sikerdarabja szinte meseként előadható. Két lány és egy fiú összejön, összejár, és az a cél, hogy valamelyik kocsmában vagy plázában ki kell verni a biztosítékot, ez a harcászati feladat. Két lány, egy fiú, köztük ki nem mondott bonyolult, ám mégis húsbavágóan egyszerű viszonyok, és ettől szinte eleven húsként ránganak előttünk a dramaturgia elektromos hálójában. Körülöttük pedig a hipervalóság szürreális vetületét látjuk.

Hogyan lehet ennyire gördülékennyé tenni a dramaturgiát?

Úgy, hogy színházzá alakítják a játékteret, játsszanak bárhol. Anyagnak tekintik a színházat, gyúrható, plasztikus, finom anyagnak, a színházi nyelv érzéke van a kezükben, kezelik, ahogy szobrász az agyagot vagy festő a festéket. Ezek a darabok nagyon egyszerű környezetben, szinte kellékek nélkül is előadhatók, tenyérnyi helyeken, pincékben, padlásokon, hevenyészett színpadokon, mert szerzőiket erős belső érzék, az anyag átlényegítésének magával ragadó képessége vezeti. És még egy fontos jellemzőjük: nézőik java azok közül kerül ki, akik soha be nem tették lábukat egy kőszínházba sem. Ez a közönség pedig nem hagyja magát félrevezetni, elaltatni, átverni. Mert nem akarja azt hallani magáról, hogy mennyire emelkedett, mennyire olvasott, mennyire kulturált, választékos, tágkeblű, bátor és szeretnivaló.


Stop the Tempo. Fiatal román drá­maírók. Válogatta és az előszót írta Iulia Popovici. Fordította Dankuly Csaba, Dankuly Levente, Demény Péter, Nagy Noé­mi Krisztina, Vajna Noémi. Szerkesztette és az életrajzi adatokat összeállította Visky András. Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.


[Az írást a szerző szíves beleegyezésével közöljük. Első megjelenési hely: Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 6. szám, 2009. február 6.]