Láng Zsolt
Románok
A románok egészen mások. Harcosabbak, naivabbak, felszínesebbek, szenvedélyesebbek, nyíltabbak, játékosabbak. Sokkal fiatalabbak. Sokkal több a nő. Nem a németekre, hanem az angolokra esküsznek, miközben e hat drámából kettő mondjuk akár Theresia Walser darabja is lehetne. Jártak Berlinben, de javarészük Londonban vagy New Yorkban volt ösztöndíjas. Ám kezdjem hátrábbról.
Iulia Popovici színházkritikus szerint kétféle módon születnek a kortárs román színpadi művek. Az egyik fajtát drámaírók írják, a másikat színpadi szövegek szerzői. Miben különböznek? A drámaíró elmúlt negyvenéves, nincs szoros kapcsolata egyik színházzal sem, nem rendezi darabjait, ritkán vesz részt a próbákon; hisz (erős hittel) a színpadi metafora erejében, hisz (krédója alapja!) a színpadi konvenciókban; kedveli a könnyű szatírát, az abszurdot, témái egyetemesek, művei tele vannak Shakespeare-, Csehov-, Caragiale-utalásokkal, szűk körű közönsége rajong érte, főképp választékos stílusáért. Drámái előbb jelennek meg nyomtatásban, és rögtön díjazzák is őket. A színpadi szövegek szerzője ezzel szemben egészen fiatal, sőt, szemtelenül fiatal, rendező, színész, dramaturg, drámák fordítója vagy színház szakos egyetemi hallgató. Nem szereti az ezópuszi meséket, szövegei provokatívak, sokszor egyértelmű politikai szembenállást fejeznek ki. Soha nem jön kész szöveggel, „work in progress!”, ismételgeti, vagyis nehéz rávenni, hogy műveit nyomtatásban megjelentesse. Ha mégis sikerül, könyvét azonnal több nyelvre lefordítják, mert drámái feltételek nélkül exportábilisak.
A Stop the Tempo antológia hat szerzője, mondanom sem kell, az utóbbi kategóriába tartozik. Három nő, három férfi, a legfiatalabb huszonhét éves, de tizenhétnek látszik (Vera Ion). Hat mai színpadi szöveg a máról, made in Romania.
De megint egy lépéssel hátrábbról. A világhírű román rendező, Andrei Șerban nem véletlenül rendezett Sarah Kane-t, és nem véletlenül Kolozsvárott (a román nemzetiben, de a magyar Hatházi Andrással), hasonlóképpen nem véletlen, hogy a Ványa bácsit a kolozsvári magyar színházban vitte színre, amit megtetézett azzal a kijelentésével, hogy ez a legjobb romániai színház, ami elég botrányosan csenghetett a nagymenő bukarestiek fülében. Șerban azt vallja, hogy a román színjátszás megújulásra szorul.
Az itt olvasható szerzők már a legújabb generációhoz tartoznak. Előttük is sok minden történt a színházújításban, sokféleképp leomlott a színház kőfala, hogy felépüljön újból. A kilencvenes évek elejére kiürült, mert értelmetlenné vált az az ezópuszi áthallásosság, jöhettek az akkori ifjak, Tompa Gábor és nemzedéktársai, Măniuţiu, Dabija, Galgoţiu, ma már igazgatók, főrendezők, új formanyelvük briliáns kezelésének bizonyítékát adva minden rendezésükkel a mai napig. S közben feltűntek új drámaírók: Alina Mungiu-Pippidi, aki meztelen Jézusával (Evangélisták) alaposan felborzolta a kedélyeket, vagy Alina Nelega, akinek bemutatóit szintén ellen- és szimpátiademonstrációk kísérték, miközben persze a színháznak ez jót tett, új alakban lépett elő a blaszfémiát kiáltozók máglyájáról. Az újak, a mostani hatok, nyolcak, tízek nemzedékének rendezői ellenük is lázadnak, vagyis ez a mostani már nem a posztkommunista színház, hanem a poszt-posztkommunista.
És ha a fáradhatatlanul önmagát ünneplő színházi establishment netán nem képes új alakban megjelenni, hátat lehet neki fordítani. A címadó dráma szerzője, Gianina Cărbunariu maga rendezi darabjait, jóllehet egyre kevésbé csak ő, hiszen a Stop the Tempo világsiker lett, és ma már Párizstól Pozsonyon át Marosvásárhelyig szimultán születnek új előadásai. Talán nem tökéletes, mondják róla, mármint a darabról, nincs rendesen befejezve, nincs vége; a marosvásárhelyi előadáson (itt sem a kőszínház, hanem az alternatívnak számító Yorick Stúdió mutatta be) a közönség nem akar hazamenni, várja, hogy folytatódjék a játék, de kész, ennyi, mintha szántszándékkal maradna a borzosság, elvarratlanság. A hat darab közül három úgy fejeződik be, hogy „elmarad” a vége. A Románia 21 című Peca Ștefan-dráma azzal a váratlan fordulattal ér véget, hogy Románia most már az Európai Unió tagja lett, ergó, a románoknak semmi dolguk ezen a földön, a küldetés teljesítve, ideje, hogy felvonuljanak a mennyországba. „Hál' Istennek, az Isten is román!” Tulajdonképpen mind a hat darab 1989-ről szól, hol egyenesben, hol közvetve. Ami jól mutatja, milyen fontos Romániának 1989 karácsonya: a nép születését, a citoyen- (és: citoyenne-!) tudatú román nép születését hozta el.
Nincsen ezekben a darabokban semmiféle utalás Caragialéra, mégis úgy tűnik, hogy az ő szelleme továbbra is él, az ő nyelvi delíriuma a kortárs színjátszásban is meghozza a maga teatralitását. Ám egyértelmű: a játék sodrása elsőbbrendű mindennél. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy soha nem a szöveg ér véget, hanem a játszás. E drámai szövegek szerzőinek a játék számít. A végén pedig, mint akik kitombolták magukat, és a folytatás erőltetett, álságos volna, könnyedén abbahagyják. Távol áll tőlük mindenféle őszintétlenség, sikerhajhászás, pozíciószerzési vágy, áporodott levegőjű szobaszínházasdi. De bármennyire is nyersek néha ezek a szövegek, mégsem mondható, hogy a költészet másodlagos, véletlenszerű. A kegyetlen ítélkezés minden esetben a nyelv öniróniájával párosul. Főképp Peca Ștefan és Peter Barbu darabjában. Andreea Văleannál pedig a három javítóintézetes fiú párbeszéde költői magasságokba emelkedik. Az ő költészete áll a legközelebb a kelet-európai groteszkhez, nem véletlen, hogy a Hrabal- illetve Menzel-darabokhoz hasonlított, Hogyan éltem túl a világvégét című román filmnek ő írta a forgatókönyvét. Vera Ion még középiskolás volt, amikor költőként igazi hírnevet szerzett magának, igaz, akkor még a fiúsabban hangzó Zvera Ionként; költészete itt áthajlik szintén a groteszkbe („APA Még a feleségem vagy, nem? ANYA Nem. Egy bunkó picsa vagyok”).
Egyszerű jelenetek, de mégis kifejezőek, rétegekben, színekben gazdagok, talán a gördülékeny dramaturgia villódzása miatt. Cărbunariu sikerdarabja szinte meseként előadható. Két lány és egy fiú összejön, összejár, és az a cél, hogy valamelyik kocsmában vagy plázában ki kell verni a biztosítékot, ez a harcászati feladat. Két lány, egy fiú, köztük ki nem mondott bonyolult, ám mégis húsbavágóan egyszerű viszonyok, és ettől szinte eleven húsként ránganak előttünk a dramaturgia elektromos hálójában. Körülöttük pedig a hipervalóság szürreális vetületét látjuk.
Hogyan lehet ennyire gördülékennyé tenni a dramaturgiát?
Úgy, hogy színházzá alakítják a játékteret, játsszanak bárhol. Anyagnak tekintik a színházat, gyúrható, plasztikus, finom anyagnak, a színházi nyelv érzéke van a kezükben, kezelik, ahogy szobrász az agyagot vagy festő a festéket. Ezek a darabok nagyon egyszerű környezetben, szinte kellékek nélkül is előadhatók, tenyérnyi helyeken, pincékben, padlásokon, hevenyészett színpadokon, mert szerzőiket erős belső érzék, az anyag átlényegítésének magával ragadó képessége vezeti. És még egy fontos jellemzőjük: nézőik java azok közül kerül ki, akik soha be nem tették lábukat egy kőszínházba sem. Ez a közönség pedig nem hagyja magát félrevezetni, elaltatni, átverni. Mert nem akarja azt hallani magáról, hogy mennyire emelkedett, mennyire olvasott, mennyire kulturált, választékos, tágkeblű, bátor és szeretnivaló.
Stop the Tempo. Fiatal román drámaírók. Válogatta és az előszót írta Iulia Popovici. Fordította Dankuly Csaba, Dankuly Levente, Demény Péter, Nagy Noémi Krisztina, Vajna Noémi. Szerkesztette és az életrajzi adatokat összeállította Visky András. Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.
[Az írást a szerző szíves beleegyezésével közöljük. Első megjelenési hely: Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 6. szám, 2009. február 6.]
