Szív Hanna
Sára
ujjgy.
azt
hiszem, mindenki vár valamit, eleinte legalábbis. valamit, vagy valakit, hogy
legyen, vagy más legyen, vagy egyéb, bármi.
én is, azt hiszem, várok, mire is. talán, hogy elkezdődjek, az első fejezetre,
ahonnan folytathatom, magamat, mindent, bármit.
régóta
már ez van, és így, egyre kevésbé hiszek, dolgokban, tiszta kezdetekben,
egészséges reggelekben, a legrosszabb, hogy azt hiszem, vagyis halványan
sejtem, érzem: már többször elkezdődött, csak elfeledtem, honnan és hová, elfeledtem
a szereplőket is – csak elvétve felrémlenek a sorok, és ilyenkor szorul a szív,
hogy ami elmúlt, elveszett, hegymagas fájó közhelyek, a forgatókönyvben a betűk
kopása állandó, naplót írni nem bírtam soha (bánom is, de nem megy most sem),
az elfelejtett hovák és miértek, ami amúgy is az, ami folytonos, hogy elindulok
és a lépcsőházban már nem tudom, hogy hova, hogy visszamegyek érte, aztán állok
a konyhában zavartan, hogy elkezdem, de nincs hogyan befejezni – ha egyáltalán
azt tudom még, hogy mit, mint amikor leírnám, de pár sor után már merev a kéz,
írnék levelet is, de csak gyűlnek a piszkozatok, nincs eleje, se vége, se nekem,
se magamnak – nincs feladó, se címzett.
nem
tudom már, lehetne-e, hogy hol lenne az eleje, már túl régóta nincs, és félek,
már megvolt, valószínű, mint mindig, hogy épp én mulasztottam el, kóvályogtam
valahol, kimaradtam, most meg már lehet, hiába, minden, hogy próbálok
kapaszkodni, görcsösen, erőltetem, hogy végigcsinálom, megyek, ha a gyökeret
kivágod, a fát már hiába öntözöd, hogy elkezdek mást is, hogy de igen, be is fejezem, hogy kéne, hogy kell
cél, ahhoz, hogy emeljem a lábam – de hazugság csak mind, az összes, és
rémisztő az, hogy mindenki elhiszi, ahogy már én is sokszor, ám még ha sikerül
is, magamat megerőszakolva nap mint nap, tenni és menni, ott mélyen, hátul a
köldök felett és valahol a szív alatt, ott van a tudat, a csendes, aki vár, de
már kételyek között, apró didergő király – kabátra vár csak, vagy már arra sem.
keretet kapni és irányt, azt akarna, de nincs használati
utasítás, a hegymászáshoz sincsenek cheat kódok –
– telezsúfolom a napjaimat, teendőkbe öltözöm, talptól
nyakig burkol a palást, csak a fejem jár máshol, kapom is, hogy nincs időm
elég, egy ideig csak, aztán már azt sem, bástyát építesz elbújni, aztán fáj a magány, otthagyod, hogy
aztán a párnádba sírj, így megy ez.
ha mégis jut idő, hát kicsit megőrülök, borul minden, és
kapkodok, kapkodom a levegőt és keverem az időt, zavarog a tudat
jobb híján zsírt eszek és majonézt, aztán ki is hányom, jobb
lesz így, járom a köröket a szobában, a tereket a városban, hidakat a dunán
– és csak próbálok tenni, próbálok lenni.
már
nem várok konkrét kezdeteket, mint régen, de csak ez változott talán, kislány vagyok még mindig, vártam sokat
kezdeteket, hogy elüt a villamos, hogy belém szeret az
utcán, hogy el kell menni, hogy meghal, hogy meghalok, hogy rájövök, hogy történik, csak hátha mégis, valami még.
(most meg itt van megint, zavarog a tudat, itt van egy
nap és még egy másik, hogy képtelenség bármit tenni, hogy tejfölt eszek
zabpehellyel, szorul a gyomor)
– rég voltam szeretve, és rémálmaim vannak, de
nem olyanok, mint szokott, olyan tiszta borzalom, hanem homályos foszlott szélű
képek váltják lomhán egymást, sorakoznak végtelen, egészen addig, amíg szakad a
folyam, és nem értem, miért riadok fel remegve, rég voltam szeretve, azt
érzem, de hazugság ez is, csak taszítom el, ami jön, ideákat építek, képeket
akasztok a falra füstből, hátrafelé botladozva futok, így legalább nem látom
azt, hogy nem is tudom, hová, rég volt, amikor utoljára józanul szorítottam s
szorították kicsi sápadt testem, a reggelektől pedig már megszokottan
menekülök, nem merek már a tudatommal osztozni, dolgokon, nem tudom, hol
kezdődök és hol lehet a vége, elveszetten lengek térben és időben, miközben
mellettem a világ körbe-körbe jár, vasút ez, ahol a kalauz már rég meghalt.
több mint húsz év ujjgyakorlata már a naplómban, amit soha nem bírtam vezetni,
és amiből egy fejezet sem lett, vagy isten adná, ha adta volna, ha állt volna
össze bármi, ami kerek, a hármas egység hírből sem járt felém, nemhogy vers
vagy akár egy megkezdett regény, egy árva
fejezet, annyi se, semmi, amit tovább olvasnék az első bekezdésnél, vagy
belepillantva megvásárolnám az aluljáróban a hírlapárusnál reggel, amikor a
lámpafénytől hunyorgó szemmel cigit veszek és ösztönösen belepillantok a
lapokba, mialatt sorban állva várom, hogy eljussak, ha nem is a napsütötte
sávig, de legalább a kasszáig
– ujjgyakorlat vagyok, pár keszekusza mondat, hiába a
grammatika, nem tudom, hová tegyek pontot és hol túl sok már a vessző, a
tagolatlanságomat meg már nem egyszer bírálták művelt tanár urak s asszonyok,
se
formám, se központom.
önsajnáltatás ez, az, a javából, ázok a saját mocskos levemben, haragszom
anyámra, de még jobban a nővéremre, haragszom mindenkire, hogy senki nem ért
semmit, de hisz falat építettél,
mondom magamnak –
– építettem egy falat nehéz szürke füstből, zászlós
bástyákkal, szilárdra és biztonságosra, hogy elrejtsem, amit kell, s végül bennragadtunk, az ablakon kinézve csak
intek ahelyett, hogy kiabálnék, üvölteni vágyom, nem akarok terheket okozni, de
akkor miért haragszom, nem tudom, visszafele nem tudom, hogy kell, hátrafele
csak botladozom – önző vagyok, önző
sajnáltatás ez, amit utálok, mégis szinte ömlik, nem látok
a ködömön túl, felmenni a lépcsőn, a létrán kiérni a homály fölé, azt kéne –
mondom, mondom magamnak – csak végre eljutni a fránya napsütötte sávig, hiszen
ez már kettőezertizenkettő, lemosni az arcomról a homályt – folyvást
közhelyeket ismételgetek, aztán jobbat nem tudván nevetek magamon
már gondoltam rá, hívő leszek, hogy lenne kihez
beszéljek, írjak levelet, régen azt gondoltam a nyugati aluljárójában a
bibliáról beszélgetvén, hogy apakomplexus, de néha úgy érzem, kicsit már értem
a miértet, apukámat szeretem
nagyon, más kell ez hogy legyen, ezen már nem is röhögök, inkább elszívok
egy cigit, az erkélyen, körülölel a novemberi köd, egy a biztos dolgok közül,
amire az életemet tenném, ami marad mindig és kicsit érezteti, hogy van, ami
még az, ami. mantrázok valamit magamban, sorokat, amik eszembe jutnak, miközben
észrevétlenül a meztelen lábfejemre hamuzok, ami eszembe juttatja, hogy fel
kéne húznom egy zoknit, de legalább papucsba bújni.
(„valamit mégis kéne tennem / valamit a gyötrelem ellen / egy istent kellene
csinálnom / ki üljön fent és látva lásson // a vágy már nem elég / nekem
betonból kell az ég”)
Róka
Egy idő óta megint álmodom, azelőtt
mindig, minden egyes éjjel, ha csak foszlott képek is, de a teljes sötét és az
azt kísérő csönd ritka vendégem volt éjjelente. De más most, az egész, a régen
megszokott kesze-kusza káosz, homályos képek, hangok, fel-felvillanó, a mélyből
feltörő és újra semmissé váló emlékek, emlékképek és zavaros történetek, vagy
csak a realitás groteszk letükröződése átadta a teret valami másnak – a szokott
rémálmok sincsenek már, mondom, valami más van, valami más van,
ismétlődik, mintha pótolni akarná eddigi hiányát, ismétlődik, (majdnem)
minden éjjel, részletekben, alakul folyamatosan, összeáll (alakult
folyamatosan, összeállt).
Majdnem minden éjjel
ugyanott járok, majdnem ugyanaz a forgatókönyv. Az első alkalmak, látogatásaim
ezen az értelmezhetetlen, azaz nem is igazán értelmezhetetlen, hanem nem
értelmezendő vidéken, ami valós, de a valószerűsége mégis nulla, az első
alkalmak, első útjaim az akkor még ismeretlen domboldalon töredékek voltak,
eleinte csak töredékek, részletekben alakult, folyamatosan, eleinte szétesett képek, érzések, de
inkább érzetek, érzékelt képek, fehérség, tudatok az érzetek mellett, az
érzetek helyett, a nedves tudata, a hideg tudata – de az érzet nélkül
(mint amikor tudod, de nem hiszed, látod, de nem lehet felfogni mégsem – a
vágást követő pillanat még a fájdalom előtt), suhanó alak, üres, éjszaka,
de nem sötét, és mégis mintha.
Napról napra
kitisztult, ahogy újra és újra visszatértem, visszatértünk, a havas táj, a domboldal, nagy puha hó, fehér,
fehér, tudom, hogy
hideg, de mégsem fázom, néhány
visszatérés, és már tudom azt is, hogy én mi vagyok, ki: én vagyok, egy
nagy pulóver van rajtam, ami nem az enyém, abban biztos vagyok, tudom,
hidegnek tűnő tél, téli éjszaka, éjszaka, de nem sötét, én, és mégis olyan furcsa, időtlen.
[Ismerősnek tűnt, már mikor összeállni kezdett, a hely, mert tájnak talán nem
nevezhetem, színhely, azt gondoltam azért, mert mégis csak az én álmom,
akármilyen hely is, belőlem van (sokat lehetne biztos boncolgatni, ha
értenék az ilyenekhez, az álmokhoz, ha foglalkoztam volna vele, hogy mi honnan
miért, gondoltam is rá, de nem mertem bolygatni, bolygatni az álmaimat,
nem akartam jelentést keresni, talán féltem, hogy tényleg találok, Freudról
megtanultam persze, amit kértek, de kicsi ember vagyok ezekhez a dolgokhoz, a
felfoghatatlanságba megőrülök, ez is ilyen nekem, az álmok oldala, felfoghatatlan), de idővel rájöttem, hogy
onnan az érzés, a tudom-hogy-nem-de-mégis mintha, ilyesminek képzeltem
mindig Sinistra körzetét, nem feltétlenül a látvány, színhely – bár az
is (igaz, hogy ugyanazt a domboldalt járom csak, éjszakáról éjszakára), az
elszigeteltség, valós valótlanság, ahol igen, de mégsem (bár az álmok talán
mindig ilyenek), a körzetet, ahol bármi megtörténhet, de mégsem, szinte látom
már a hóban, ha visszagondolok bebe tescovina vérére is, de mégis más,
teljesen, ez a sajátom, saját körzetem.]
Igaz, hogy ugyanazt a
domboldalt járom csak, éjszakáról éjszakára, mégis tudom, hogy nincs senki más,
csak Ő meg én, nem is félek, fel sem merül bennem a félelem gondolata,
sem a tudata vagy érzete. Ő, a rókalény, minden éjjel ott van,
néha már előttem, ott van már, mikor én megérkezek a helyünkre (nem is
érkezem valójában, érkezni valahonnan valahova lehet, én egyszerre csak ott
vagyok, nem is hirtelen, csak mintha tudatomra ébrednék, és természetes, hogy ott vagyok), van, hogy
utánam, többnyire balról érkezik, néha szemből, vagy már, ha én érkezem őutána,
ül a hóban és néz, engem, nem rám néz, néz. Hatalmas, dús fehér és vörös
bundáján hópelyhek, testét, méretét tekintve még farkasnak is kivételesen nagy,
túl megtermett lenne (miután sokadszorra tértem vissza hozzá,
utánanéztem, úgyhogy már tudom, hogy nagyobb még annál is, mint a
nagybritanniában valaha megölt legnagyobb). Ül velem szemben (néha, ritkán
előfordul, hogy az oldalán fekszik, hever a hóban), én kuporgok, néha
törökülésben, néha máshogy, egymással szemben, és néz engem, én meg visszanézek
rá, vice versa.
Nézzük egymást,
éjszakákon át, hajnal még sosem volt, ő jobban, mintha ő nézne engem és
én tényleg csak vissza rá, a mély szürke szemeibe (valahogy egyszerre
mindkettőbe, álomszerű, a valós farkasszemekben mindig zavart, hogy választani
kell a kettőből), és várok. Tudom, hogy várok, de azt nem, hogy mire, nem
türelmetlen, nem sietős, természetes. Úgy rémlik vissza, hogy olyan, mintha
arra várnék, hogy megszólaljon. Azt hiszem, akkor és ott többet tudok, sokat
tudok, de ébredés után már késő, nem tudok visszanyúlni olyan mélyre,
megragadni, elkapni és felszínre húzni az ottani érzések tömegének kicsiny részét sem,
gondolataim fonalát megragadni, csak halvány víznyomatuk jut át az evilági
ébredés szitáján keresztül a nappali valóságomba.
Ülünk éjszakákon át,
néha végtelen hosszan, néha csak gyorsan futó álom emlékeként dereng vissza a
reggeli fényben, valami fog történni, várom, hogy szóljon, vagy hogy egyszer felkeljen
a nap (sosem volt még hajnal), vagy a hó essen (mindig van és mindig
sértetlen, de hullás, az soha), de leginkább, hogy szólaljon, szólaljon meg a
Rókám, sokszor olyan, mintha már éppen, mint amikor már nem indulsz el
gyalog, mert mindjárt jön már a villamos, de mégis még mindig tart a
csend, még mindig a megállóban állsz és átkozódsz, de nem és nem, marad nekünk
még az éjszaka, a havas táj, a tekintet, ahogy tekintetbe kapaszkodik, a
várakozás és a kicsit borzongató és furcsa, de leginkább szavakkal le nem írható
érzés, ahogy néz és én visszanézek, hogy megkérdőjelezhetetlen, hogy
mélyen, végletesen biztos vagyok benne: mindent tud.
( – és egyre
gyakrabban kísért az érzés, pár napja nem hagy nyugodni, hogy talán nekem
kéne megszólalnom.)
Kép: Bartis Noémi göndör rajzok c. sorozatából
