Nappali Menedékhely - irodalom & művészet

Márton Éva

Hét

Korianderből font kosárban lebegek. Még érzem egy idegen lény szépségbe belefeledkezett ösztönös ölelésének a melegét a vállamon. Ott tényleg melegebb vagyok. Lebegünk. Én meg a kosár. Könnyű vagyok, a lelkemet odalent hagytam. A képzeletre meg a találgatásokra maradt, hogy legyen belőle egy szofisztikált, körmönfont, koncentrált valami. Az majd talán elvonja a figyelmemet erről is.

A szemhéjam lomha. Ül a suta pupilláimon és a felhőpermet, amibe most beleképzelem magam, nyers és ringató. A pillanatra gondolok. Megélni, leírni, ugyanaz. Egy olyan igazit, amitől minden a semmibe hull és odatapad a fenekére. Becsukott szemem mögött erőltetem magam, hogy válasszak egyet. Egy olyat, amit nem kell magyarázni. Amit azzal magyarázok, hogy leírok. Hét pillanat repül fel lentről, és akárhogyan számolom és mérlegelem, mindenik mások karjába röpít.

Egy, amikor megmerevedett testem sejtjeiben rettegtem és földhöz nőtt lábamat győzködtem, hogy „menjünk innen”, hogy „már jól vagyok, ennyi elég is”, hogy „nem akarok, nem akarok itt lenni”. Aztán a távolban felsejlett egy alak. Úgy 12 méterre lehetett, de már ölelt is. Nyakamba lihegte szabadságom, én meg belekarmoltam a hátába, és valahol a kettőnk teste közötti nem létező résen felszaladt egy szem egy angyal harisnyáján.

Egy, amikor nyikorgó kerekek mellől felkelő anyaság boldogsága fogadott. Beteg, megmerevedett, de élő, lélegző ölelés. És a feloldozás, hogy végtelen hibáim listája nem gazdagodott egy újabb visszafordíthatatlan gyilkossággal.

Egy, amikor az ajtóban álltam. Nevetséges öltözetben, nevetséges hajjal és érzésekkel. Lenézett és ellentétektől nyüzsgő karjait lapockáim és derekam köré kulcsolta. A vakság mélysége ért utol. Nem néztem sem fel, sem le, csak egyenesen a torokba, az ádámcsutkába bele, azt is már majdnem könnyesen. Csak maradnánk még így egy pillanatot. Nyújtsuk el, duzzasszuk meg akkor is, ha elfelejtem. Akkor is, ha megmozdultam és újra látnom illene.

Egy, amikor parkettről öleltek fel. Amikor ágyból, amikor cementről, amikor fűből vagy paplanból vagy a fürdőszoba nedves csempéjéről. Amikor vérből vagy könnyből, vagy csak cinizmusból, vagy kacagásból. Gondolatokból, vagy a semmiből. Színek ölelését éreztem olyankor. Pirosét, feketéjét, zöldét, narancssárgáét, liláét, bordóét, barnáét.

Egy, amikor köszönés helyett egy mellkashoz simuló blúz csókolta össze az arcomat. Kicsi vagyok? Áá, nem. Ő volt magas. Csak szorítottam a hátát, az öklömet, önmagam hozzá, hosszú-hosszú percekig, órákig, amíg lehetett. Elsápadt lábaim rogyadoztak alattam. Kihullott a fülemből az egyensúly, és igyekeztem kizárni molekuláim „egyik szemem sír, másik nevet” rimánkodását.

Egy, amikor a halálból visszatért súlyos és beteg kezét a vállamra dobta, és a szemembe mosolygott.

Egy, amikor egy bölcs tette rám öreg kezeit, és magához húzott. Odacsoszogtam, mint egy gyermek a büntetőjéhez, és szégyenkező fejjel meglepődött kezeim a csuháján kerestek menedéket. „Nekem menni kell” – mondta. „De azért ez még itt van neked, ajándékba. Vigyázz rá. Csak a tied. Többet és mást nem adok. Falat építek magam után, és többet nem nézek vissza.”

Hogy melyik pillanatban hol vagyok én, és hol vagytok ti, vagy ők, már nem tudom. Csak keringenek körülöttem. És éjszakánként, amikor ezekben keresek menedéket, a párnáim a plafonra másznak, és a zokniim halakként kúsznak a paplanomra. Néznek. Nézik, ahogy tornyot építek a szavakból, majd feloldom őket egy pohár vízben. Aztán úgy tűnik, hogy már semmi sem fog történni soha. Hogy ezekre kell házat, életet építenem. És már nem lesz árnyékom sem. Átszalad rajtam a fény, és csak hozzátok imádkozom, pillanatok. Legyetek meg mindörökké, minden napra.

Fotó: márton szilárd l.