Cristina Ispas


a rezervátum


a támogató csoport


a) az emlék

jóformán időnk sem volt összeverődni

és máris felharsant a kürt

a levelek rejtekén melyek nem szűntek meg hullani

meleg színekben

a tanítónő telt testére

a csoport életre kel


b) a barátok

egészen lent

miután aláereszkedsz a lépcsőn

a bőrrel vastagon bélelt és meleg falak közt

az asztal körül

ülnek a barátok


sokat nevetnek

és fogyasztanak

egy édes kábulat áldozataiként


a hangok összeelegyednek elegyednek összeelegyednek

mígnem az asztal egy értelmetlen

tárggyá válik számukra

egy túl jól körülhatárolt játszótérré

a reggelek pedig egyre nehezebben érkeznek

ekkor a csoport végre a világra pillant

és az a benyomása hogy megfejti

az a benyomása hogy tökéletesen érti


c) a cselekmény

márciusban a nap lecsiszolja a házban az összekarcolt felületeket

tenyérként kisimítja, a parkokban, mindenki homlokát

egészen fent a fényes és kellemes teraszon

ülnek a barátok

az asztal körül

legyek melyek boldogan zümmögnek a napsütötte ablakban

egy édes kábulat áldozataiként


d) nyomok

a csoport kilép az épület elé és cigarettára gyújt

telefonál

az eget fekete pontok borítják


nemsokára a cigik kialszanak a cipők alatt

a kezekben vizesüvegek perecek öngyújtók

jelennek meg melyek más kezekbe kerülnek


tört nevetés bukik elő egy testből

majd egy másikból


a vállakon talán táskák lógnak

a nyakak köré talán sálak vannak tekerve


egy idő után néhányan továbbkövetik a fekete pontokat

melyek lassan balfelé vándorolnak

néhányan már kezdik elfelejteni

néhányan megbolondulnak


az érzelem az érzelem egyszerűen soha nem volt

jó nyomozó








weekend a hegyekben


nem mindenki tud nevetni, de mindenki próbál

aztán jön az erdőszél jön a fény jönnek a házak

visszatérve a panzióba valaki kinyit egy képes újságot

másvalaki bekapcsolja a TV-t

a távolban egy pincér szalad egy égő asztalterítővel

egy tag meg egy csaj mintha egy beszélgetést terjesztenének ki maguk körül

az asztalon gyorsan gyűlnek az üvegek tízórais zacskók régi folyóiratok

amikor a kamera közelít

látszik hogy a tag és a csaj nem mond egymásnak tulajdonképpen semmit


reggel a szobában karomban a laptoppal

egy horrort nézek

enyhe félelem fog el egyes jeleneteknél,

de a film intelligens, végigkövetem

a csoport későn vonul vissza

amikor a nap már a hegy gerincét simogatja

és a falak kezdenek kinyílni


ebédkor mind a kezükbe ejtett fejjel ülnek

az autóban pedig senki nem szól egy szót sem



des espaces autres


a kifogástalan egyenruha alatt a hadsereg tele van sebekkel

az egyenruha alatt a hadsereg sebezhető

de ez távol történik és a film véget ér

a nominees-lista véget ér

vetetlen hagyjuk az ágyat a drapériákat behúzva és kilépünk a havazásba


a mall bejáratánál átható fenyőillat

leveszem a sapkám és aggodva nézek feléd

okésan áll a hajam?

van valami körülöttünk az emberekkel

annyira rendezettek

könnyen összetéveszthetők a próbababákkal

csupán a kellékek lüktetnek intenzíven a testekre aggatva és tűnnek elevennek


a templomkapuban egy katonaruhás fiatalember

alszik egy kutyafalkába burkolva

két lépéssel tovább a sokaság a korcsolyapályánál tolong

egy darabig a mellvédnek támaszkodva állunk

nézzük a szobrocskákat melyek a jégen keringenek egy irányba

aztán látom amint az órádat keresed a ruhaujjadban és kihúzod a fényre

még korán van

és nekünk végképp semmi dolgunk








weekend bukarestben


az az óra amikor az egyetlen utcán található lények

a hittérítők

fehér ingükben, náci frizurával

és a macskák amelyek felmásznak az emeletekre

egy ablakban valakinek a talpai, melyek a kései sugaraknak örvendenek,

két alvó madárnak tűnnek


az utolsó skateboard is elhagyja

az akadémia terét


rengeteg ember, „művész”, a motorokban

elfoglalunk két helyet egy már foglalt asztalnál

arról beszélgetünk hogy mostanában mit csináltunk

sok név, fénykép melyekből semmit nem értek

mária jól néz ki


vihar kerekedik a derült égből

és elrontja az esténk


Bérhalmi Angelika fordításai



hihető és hihetetlen


estefelé azzal az érzéssel

léptem ki a házból hogy már lecsúsztam a szinkronizálásról

a városban még csúcsidő volt

az utcákat emberek kötötték össze

néha csoportok szakadtak ki a folyamból

és szétszéledtek az útkereszteződéseknél

nem volt semmi dolgom így hát bementem a patria-ba

a kiállításfalon, næss filmjében,

egy emberke szaladt, hogy elkapjon egy gigantikus lepkét

egy miniatűr lepkefogóval

elhatároztam, hogy a szüszpansz igen

a szexualitás mint örök és kimerítő motiváció nem

és hogy nem minden csupán nézőpont kérdése


amikor megjelentél te,

a toronyépületekben a fények elkezdtek egymás után kialudni

csak az ősz maradt rendíthetetlen

halott leveleivel és a kirakatok merő drámájával

kiléptél a győzelem sugárútra, de nem hazafelé indultál


az éjszaka véget ért a toronyépületekben felgyúltak a fények a reggel

derűsen és szelíden érkezett a mulatozók kiözönlöttek az utcákra a szórakozóhelyekről

a papírlapok fényárban lebegtek az irodákban de mi nem indultunk haza

egy idő után, akárcsak az ablakban, ahol a természet megszűnt

fokozatosan hihető és hihetetlen lenni,

elkezdett fogyni körülöttünk végre a valóság



so I started to dance / without wearing no seatbelts


az üveg egy apró foltjára mered,

mintha ott lenne a mikrofon


enyhén csillogó, új kosztümbe öltözve igyekszik elmagyarázni:

„a gyerekek tüdejüket napoztatják

a város tetején. a jövő jól hangzik”


míg beszél, az izmai pihennek

csak a falra függesztett portrék lázadnak,

az ő képe is feldereng ott


az emberkék forgolódnak a széken

elektronikus foszlányoktól, összekarcolt programrészletektől

vagy egyszerűen hibáktól hajtva

tök közömbösen az ingerekre –,

de ő csak beszél tovább


a képernyőn hatalmas kamionkerekek tűnnek fel,

amelyekről átforrósodott olaj csorog

egy irdatlan üvegagy forog szüntelen

a neonég alatt

magyarázatok melyek őt kimerítik

táncolni próbál, de már nem bír


Bartis Noémi fordításai








click


nem vagyok az a fajta aki könnyen szerelembe esik

de olykor jobban odafigyelek

a hidegre

a melegre

az asztalon szétszórt apró tárgyakra

amelyekhez bármikor odatapaszthatom az ujjaim

az erő ama megmagyarázhatatlan kitörésére, a nyugodt elmében


olykor ellenségesnek érzem magam alatt a széket

a levegőt áporodottnak a ruhákat gyűröttnek a fényt túl gyengének


a csoport összeomlik az alkohol alatt az éjszaka alatt

a beszélgetések alatt amelyek egyre gyakrabban bedöglenek

a csoport mozog megérinti a vállam kinyitja a szemem


aztán meg csak arra gondolok

mennyire szeretném

ha egy egyszerű click-kel a válladon, az éjszaka hátralevő részében egyvégtében,

képes lennélek

kicsinyíteni, nagyítani, kicsinyíteni


*


a havazásban látlak viszont, a római téren,

egy évvel később



gyógyszerek


este, miután a kolléganői levetik köpenyüket

és az ajtó felé tipegnek, ő még marad

a tenyerére támaszkodik, felhúzza fenekét a pultra

felpattintja a műanyag kupakocskákat

igaz hogy olykor még érzékel

a polcok mentén haladva

egy játékrakétát

csipogása megkerüli a szórólapos asztalkát

megcélozza a tarkóját

de az idő nagy részében jól van


amikor nagyon jól van, ő is leveti a köpenyét

ezerszer leveti a köpenyét és kilép, vállán a táskájával

ezerszer kilép, vállán a táskájával


most egészen kicsi

most egészen kicsi

most a városban van








and if I’ll have to go, will you remember me?


cristina nem alszik az ágyában

cristina elment ebédelni a többiekkel

az ágyban a ruháinak immár nincs szaga

a szobában a tárgyaknak immár nincs jelentése

a rendetlenségnek immár nincs értelme


most az asztalnál ül elővesz a táskájából egy folyóiratot

cristina egyre drágább ruhákat hord

egyre rikítóbb rúzsokat

cristina apró sikereket könyvel el


a szobában a pizsama a takaró alatt lapul

az étkezdében cristina felhúzza a viharkabátja cipzárját

gondolatban kiszámolja hány lépés van a szállóig


kedves barátok,

arra a következtetésre jutottam hogy a szuperhősök mindig

túl fáradtak, miután megváltották a világot,

hogy a magánéletben is boldoguljanak


kedves barátok,

valaki bármikor kikapcsolhatja a telefonod,

találhat rá okot


kedves barátok,

láttam a filmet, de nem emlékszem semmire


kedves barátok,

a barátaim azt mondják hogy mintha már nem én lennék

és nekik mindig igazuk van


kedves barátok,

a nők közül a legszomorúbbak

eltakarják finom ujjaikkal,

a város szélén, minden mosolyukat


Kandylu Basac fordításai



A rezervaţia c. kötetből válogatta & szerkesztette Bertók Beatrix

snapshot: serghei



Nincsenek megjegyzések: