Bérhalmi Angelika


ATTAK


MIÉRT KEZESKEDIK A TÖBBKEZES?



Kedvelem ezt a kimondottan – vagy kimondatlanul... – a nonszensz értelemtulajdonítással kísér(letezge)tő írást (Vitus Ákos, Horváth Előd Benjámin: (Fel)kelések). Habár hagy maga után megkívánnivalót. Tény, hogy egy kávézóban – vagy egy hozzá hasonló helyen, mondjuk kocsmában – üldögélve az ember valamennyire felszabadult helyzet- és kedélyállapotáról tesz bizonyságot, vagyis egy olyan szituációról, amikor elengedve magad „szabadon” nyomhatod a sódert...

Hogy mégis miért az idézőjel meg a 3pont?

Merthogy ugye nem is épp olyan szabad és felszabadult ez a szöveg, legalábbis nem abban az értelemben, hogy elereszted magad és azt kombinálsz mámoros állapotodban, amit csak éppen akarsz (de azért persze ez is benne van), hanem nagyon is azon vagy, hogy formát adj a hirtelen felnyomuló ötleteknek, szóval eléggé – ha nem is teljes mértékben, és részben ide kapcsolódik a megkívánnivaló – megmutatkozik itt a megdolgozottság. Legalábbis az igyekezet, hogy a szójátékokon és hülyéskedéseken túl egy konzisztens keretet adj az épülő(félben lévő) szövegnek. Ami a szerzők „józanságát” vagy józanságra való határozott és komoly törekvését dicséri, adott körülmények között (értsd úgy is: a felállított játékszabályok viszonylatában).

Az egyáltalán nem gond, véleményem szerint, ha a szöveg az akció folyamatában érhető tetten, azaz mielőtt elérné végleges formáját, sőt sokkal izgalmasabb lehet egy majdani kész, pontról pontra helyre tett szöveg készülődő változatát olvasni, ami ezerszer több lehetőséget ad a befogadónak a „hiányzó részek” kiegészítésére.

Ámde: manapság annyira feldicsérték a befogadó úgynevezett „társszerzői” szerepét, hogy kissé elege van e kitüntetésből, és tényleg szívesen olvasna már olyasmit, ami megkíméli (főként ebben az izzasztó nyári hőségben) e terhes feladattól. Hogy a férfiak miként is állnak e problémával, az igazán érdekelne, én így. Nőként. Nem nagyon van kedvemre, hogy túlzottan leizzadjak, mielőtt egy férfi a karjaiba vesz, merthogy nem tudom, ki miként fogékony a nőstényszagra, illetve bizonyosfajta nőstényszagra... De visszatérve. Hova? Oda nyilván, hogy mindemellett tetszik nekem ennek a két férfinak, plusz a harmadiknak (fotós) e vállalkozása. E többkezes. Nem izzadnak, könnyeden illesztgetnek egymásba szavakat, szótöredékeket és -csonkokat, mintha nem ügyelnének arra, hogy ne üssön ki balul a szöveg, illetve rajtuk bármifajta verejtékszag. Legyen vicces, meghökkentő, egyszersmind mégis különféle érintés-, szag- és színfelidéző effektusokat mozgósítva macsós, vonzó, ellenállhatatlan. És az lesz. Majdnem. Ha nem szólna közbe az értelmem. Hogy hé, ha nem is nagy, de azért gyanús aránytalanságok mutatkoznak nem csupán a szöveg helyenként túlhajtott ötlethalmozás-technikája, hanem a képösszeállítás terén is.

Az első kép (tippelek: a képek magukat a szerzőket „ábrázolják”; de melyik is V. Á.? melyik is H. E. B.?) még okés, egyik kezdi, amíg a másik sodor, aztán... A második kép is okés. Egyik szív & olvassa a leírtakat, a másik mosolyogva várja a reakciót, meg persze, hogy lesz-e folytatás, bejön-e másik szerzőnek a szöveg... És úgy tűnik, bejön. Vagy ha nem is, belemegy a folytatásba. De aztán. Mintha túl sokáig folytatná, miközben másik szerző elejétől végig kénytelen lenne tűrni, hogy egy (a képkereten kívül eső) idegen fogva tartsa a figyelmét, amit mégis inkább arra fordítana, hogy tovább írja a soron következő részt... Elvégre négykezesről van szó. De hogy négykezes, ha a képek tanúsága szerint az első passzus után második szerző ír egyfolytában? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szöveg nem négykezes (az! határozottan érződik, hogy két különböző személyiség műve), hanem hogy a fotográfus nem ügyelt eléggé az arányokra. Jó lett volna, ha megpróbál egy párbeszédes narratív formát kialakítani, egészen egyszerűen igyekezett volna szóhoz juttatni felváltva mindkét szerzőt, rájátszva a szöveg meglehetősen evidens egymással (vagy egymás mellett el-?) beszélő struktúrájára: (a hangnemből következtetve) első passzus egyiké, második másiké, ésígytovább. Vagy ha nem is épp ezen iskolás séma szerint, de azért valamennyire úgy, hogy az első kép után ne csak az egyik szerző írjon és írjon és írjon, mialatt a másik szegény vár és vár és vár, mintha csak a kispadra lenne kényszerítve – legalábbis a képeken...

Az 5. kép egyedi a maga nemében: végre lekapja közelből az alkotót! De miért csak az egyiket? Ő jobb, mint a másik? Ő több figyelmet érdemel? Mert jobban és többet és megállás nélkül ír? És mi van, ha én a másik alkotót is szeretném közelebbről látni, vagy őt inkább szeretném közelről látni, mert jobban felkeltette az érdeklődésem, mármint megjelenésileg és arcilag? Vagy egyenlő arányban megkaptak, de nem kapok arányos képet róluk... Arról nem is beszélve (bár nem üt arcul túl brutálisan), hogy miért nem illeszkedik ez a kép méretileg és árnyalatilag a többihez? Az utolsó fotó meg egyenesen mintha csak az első négy sápatag utóérzete lenne, még ha jó érzékkel eltávolít is a közvetlen látványtól, hogy egy átfogóbb képpel a sikeres befejezés(hez való közelítés) érzetét sugallja, ám még mindig csak az egyik alkotó perspektívájából...

Kerekes Gábor további munkáira kattintva mindenestre meggyőződhettem arról, hogy egy tehetséges fotós áll a négykezes képei mögött, aki leleményesen alkalmazza a digitális technika és a fotoshop nyújtotta lehetőségeket!


Huh, hogy elkalandoztam. Na de, fiúk, a ti hibátok!


Sejtésem szerint, miként megpróbáltam érzékeltetni, e négykezes „forgatókönyve” abban állna, a szerzői nevek sorrendjének feltüntetése alapján is ítélve (amivel ugye nem mondtam egetverően nagyot), hogy először V. Á. fogta kezébe a pennát, így az első passzus neki tulajdonítható, aztán H. E. B. vette át a stafétát, és így tovább csere alapon, amíg...

Hogy hol ér véget egy szöveg, azt nem biztos, hogy a szerzők döntik el... Ez pedig szerencsésen éppúgy elsülhet, mint szerencsétlenül!

De most nem erről akarok besz (basszus, remélem, (nem) értitek (félre) a rövidítést), ezen apróságot bízzuk csak bizalommal az olvasóra, aki bizonyára el tudja dönteni, hogy mettől meddig...


Huh, hogy el! (refr.)


Nézegettem közben, miközben meggyőződtem a dohány kiváló minőségéről (a haverom is ezt szív!), hogy mi is lehet a poharakban. Dzsinn (sic!) Tónik (sic!)? Ásványvíz? Sima víz? Vajon mi? Vodka? Ekkora mennyiségben? Na ne. Kávét meg nemigen látok a környéken. Akkor meg miért KÁVÉZÓ? Hja, biztos mégiscsak egy kávézóban vagy kávézásra alkalmas helyen zajlik az akció, ezért. Nem rossz. És amúgy is van már a Menedékhelynek ez a rovata, amibe remekül beleillik ez a békebeli üldögélés, sodrás és szívás és kábézás...


Egy kicsit zavarnak a szöveg konkrét névbeli utalásai (lásd Petri, Dosztojevszkij, Greenaway stb.), merthogy mintha túlzott mértékben lekötnék az értelmezési szabadságom, ezek szerintem kikerülhetők lettek volna finom allúziókkal, amik a név kibeszélése nélkül is képesek felhívni a figyelmet az illető alkotókra, vagy főként azok alkotói attitűdjére, netán stratégiáira. E nevezgetéseket én amolyan kamaszkori betegségnek tartom, amiből illik előbb-utóbb kinőni – mondom úgy, hogy egyszersmind bocsánatot is kérek a kéretlen ukázért!

De az biztos, hogy jókat nevettem a szókapcsolásokon, szókapcsolás-rövidzárlatokon, hanyag, ám mégis pontos kulturális utalásokon, szövegreferenciákon, értelemkifordításokon, találékony fogásokon, esetenként melléfogásokon... Idézzek? Hát inkább nem teszem, mivel a teljes szöveget idéznem kellene; így pedig az olvasó sem úszhatja meg részmegoldásokkal (klikkeljen csak: http://nappalimenedekhely.blogspot.com/2010/07/vitus-akos-horvath-elod-benjamin-kavezo_20.html)!


Végezetül: szeretem a Nappali Menedékhely szöveg- & képvilágát, noha bizonyos (hál’istennek nem oly sok) esetben a szöveg- & képvilág nem egészen fedi egymást... Ez viszont nyilvánvalóan nem is lehet követelmény, hiszen egymástól totálisan távol eső dolgokat is lehet kombinálni úgy, hogy ne keltsék azt a benyomást, mintha – legalább valamilyen szinten – ne tartóznának össze avagy egymáshoz. A Menedékhely, legnagyobb örömömre, legtöbbször eléri ezt a hatást, vagyis olyan megszerkesztettségben tálalja a szöveg- & képanyagot, hogy együtt és külön-külön egyaránt perfektül élvezhető mindkettő. Grat!





Fotó: Acer Crystal Harcos c.

vegyes megoldással készült munkája



3 megjegyzés:

Horváth Előd Benjámin írta...

fröccs, asziszem. meg mennyi kérdés... dehát, ugye, mért is lennének ilyen kávéházi összeröffenések, dolgok (valamik?) bogozása, ha végülis nem a kérdezősködésért. ami egyéb, azt nem mondom el. illetve...
a nevek azok bizony nevek, de ki mondta, hogy hova (merre, hogyan, mivel, kivel, milyen stb.) kell őket értelm... brrr, milyen szó ez is.
a fotók igen, mintha valami jól stilizált üzlet kellékei, ellentétesek a felkelés utáni bizonytalansággal, mintha minden rendben lenne.
mintha zavarra törekedne itt valaki, hogy aztán csak kérdés kérdés hátán.
én szeretek kételkedni. de ez is, ugye, feltevés. nemtom, mit akartak ezek a disznók, mintha nem is négykezes volna, ugye, iskolás játék, egyszer én írok, aztán te. s a képek... vajon... :)

Bérhalmi írta...

fröccs? hogy nem járta ki az eszem?... vajon... :) (Angelika)

Névtelen írta...

Bevallom: most fontolgattam először alaposan, és majdnem a tettlegesség határáig futtatva e lehetőséget, megjegyzés hozzáfűzését, ezen a felületen, legalábbis, hát tessék, és mi történik, identitásaim között kell válogatnom, egyből, egy ennyire aránytalan módon rám, szánalmas kezdőre sózott mélylélektani megpróbáltatás, megbénulna kissé más is, ha az a más hozzám hasonlóan érzékeny mondjuk, legközelebb viszont, erősebb leszek, megígérem.

Köszönjük azért, a figyelmet. Mindannyian. Remélem.