Nappali Menedékhely - irodalom & művészet

Bertók Beatrix

Cen’-nek szere... tettel – koppintás

Ha

tudnám, mit írjak, most így hirtelen, olyan, mintha felkérésre kéne, mi ez, vezércikk, ami kihúzza az idő- vagy alkotókedv-hiányban szenvedő szerkgárdát a pácból, hogy kihúzzam magam a csávából a csávó előtt, akinek megígértem, hogy eljövök, jelen leszek, látni fog, megnézhet, hiszen még életében nem látott, bizonyára nagyon kíváncsi már rám, akárcsak én rá, leolvashatja az arcomról, testemről, hogy ki vagyok, vagy még inkább, hogy én vagyok, én vagyok, már ha felismer persze, mert igaz ugyan, hogy látott már, de csak fényképen, az viszont mi, annak alapján hogy lehet valakit élőben azonosítani, felismerni, leírni, ha tudnám, mit, vagy egyáltalán írjak-e, ja, és milyen formában, legyen sms, e-mail vagy hagyományos levél, mit írjak neked, hé, hogyan szólítsalak meg ekkora kihagyás után, téged, akit én még csak fényképről se

tudnék, átkelnék a széles úttesten, állok a járda peremén, szemközt a találkahely, igen, itt vagyok a városban, csak egy lépés, na nem, kicsivel több, sokkal több választ el a nagy eseménytől, állok és nem tudom megtenni a nagy lépést, olyan végül is tényleg mintha egyetlen lépéssel kellene átjussak egyik oldalról a másikra, amitől szinte érzem, hogy kihasad lábam közt a harisnya meg a bugyi, vagy menten bepisilek, nem beszélve arról, hogy a szoknyám ugyancsak nem bír ki egy ekkora lépést, mint szobor a téren, szobrozok, száguldoznak mellettem a kocsik, hiss-huss, hiss-huss, hiss-huss, hiss-huss, ezek áthatolhatatlan falat alkotnak, bazdmeg, akkor jövök rá, hogy rossz helyen állok, esélytelen, startból feladhatjuk, mondja gyáván egyik földbegyökerezett lábam a másik földbegyökerezettnek, máskor bezzeg nem ennyire tutyimutyik

tudnád, mennyire nem akartam megfordulni, hogy eljöjjek, de miután egyre távolodtam, megfordulni, hogy visszamenjek, jól van így, nem kell mindjárt lecsupaszítanunk magunkat valaki előtt, akit alig ismerünk, aha, kitennünk magunkat egy végső soron ismeretlennek, aki talán valamelyik sarokból kukkol inkognitóban, anélkül, hogy ő is kitenné magát, majd legfeljebb mikor végigpörgette tekintetét mindenünkön, és konstatálta, hogy cuccos anyag, mehet a parti, előjöhetek, megmutathatom magam, de még akkor is valamilyen más szerelésben, mondjuk szerelőként, szerelem, szétszerelem, mondaná viccesen bemutatkozás helyett vagy gyanánt, haha, dialogizált két lábam combközömet nem hagyva közbeszólni, mintha nekik több közük lenne az egészhez, mint nekem, és csak az idegesített rettenetesen, hogy már-már egyetértek velük

tudnánk egymásról mindent, levetkeznénk álarcunkat, ami ugye kizárt, merthogy például én is imádom a maskarajátékot, bezárnánk magunk mögött minden ajtót, minden kijáratot, minden kilépési lehetőséget egy másik dimenzióba, ahonnan talán nincs visszatérés, de miért is akarnánk visszatérni, vagy ha mégis, csak azért, csakis azért, csak azért is, hogy még több port hintsünk egymás szemébe, hoppon hagyjuk egymás várakozásait, hopp, azon kapom magam, hogy még mindig ugyanott állok várakozva, a porzó úttest szélén egy járdaszigeten, rémlik, de ha csak kicsit is jobban bírnék koncentrálni, nem úszna el a helyzet, sőt, még közelebb is vinne az áhított célhoz, miközben kipp-kopp, elered sűrűn az eső, vagy csak én kezdtem el járatni az ujjaim a klaviatúrán, hamar, tüneményes gyorsasággal, amíg el nem felejtem, hogy és mit írjak

[Fotó: Gergely László, alias Gonzó]