Vitus Ákos






HÁROM METSZET

EGY HIÁNYZÓRÓL


X REGGEL A FELHŐK ALATT

Nyálunk a párnán hideg, mint egy hulla bőre. Felkelni, kimenni a konyhába, odatenni a vizet kávénak. Be van borulva, de még vagy már nem esik. A fürdőszobából előjön egy kifestett arcu bohóc, kezében a késről apró cseppekben hull a vér a szőnyegre. Három lépést tesz felénk, majd megáll. Nemsokára követi a kutyánk. A feje le van vágva, a gerinc csonkja körül sötétvörös húscafatokból álló gallér tündököl. A bohóc elejti a kést, először közömbös az arckifejezése, de hirtelen széles mosolyba vált, miközben a szemgolyói hátraszívódnak a koponyájába, és helyükön nem marad semmi, csak a két tátongó gödör. A víz főni kezd, eloltjuk a tüzet. Leülünk és szürcsöljük a kávét. A szemközt épülő tömbházat bámuljuk az ablakon keresztül. Milyen lehet egy akkora darun dolgozni, annyira magasan van a fülke, valószínüleg folyton elvonná a figyelmünket a kilátás. Rágyújtunk egy cigire. Kinyílik az ajtó, és betoppan egy réglátott ismerősünk. Nem szoktak nálunk kopogni a látogatók? Köszön, majd leül az asztalhoz. A helyzet az, hogy úton vagyok és nem ülhetek sokat. Épp öt percre lépett be. Nem tudom, ha emlékszel, de utolsó találkozásunkkor azzal gyanúsítottál, hogy volt valami közöm ahhoz, hogy kiraboltak abban a sikátorban. Azt mondtad, csak én tudhattam, hogy ott fogsz hazamenni. Igen, emlékszünk mostmár, valóban így volt, dühösek voltunk. Nem gondoltuk komolyan. Azzal gyanúsítottál, hogy megloptalak, hogy biztosan részesültem a szajréból, emlékszel-e? Nagyon dühösek voltunk, tényleg nem gondoltuk komolyan. Azt gondolod, tolvaj vagyok, ugye? Tudom, hogy azt gondolod! Ismerősünk élesen a szemünkbe néz, felvesz egy kést a földről, felemeli karját és a kést hatalmas lendülettel a másik keze csuklójába döfi. Lassan elkezdi reszelni, aligha hallhattunk ennél hangosabb elkeseredett ordítást, egyre erőteljesebben vagdossa és döfködi a csuklóját, míg el nem vágja teljesen, és keze egy vértócsában az asztalon hever, ő pedig elájul és leesik a székről. A szobából megszólal a telefon ébresztője, elfelejtettük, hogy a másik gombbal nyomtuk ki, bemegyünk és kikapcsoljuk. Meg kellene vetni az ágyat. Semmi kedvünk hozzá. Megfordulunk, a hátunk mögött ott áll ő. A lány, akiről azt hittük, többé sosem látjuk. Habozás nélkül karjaiba zúdulnánk, de csak egyikünk indul, amikor mindketten szeretnénk, csak egyikünk nyújtja ki karját, amikor mindketten egyformán áhítjuk érintését, és csak egyikünkre látszik visszamosolyogni, amikor mindketten kábultan fürkésszük tekintetét. Hozzálép és átöleli. Én tehetetlenül nézem, ahogy egyre halványabbak, végül pedig semmivé válnak a szoba közepén. Át kellene öltöznöm lassan, el fogok késni.


RÖVID JEGYZET AW VÉDŐBESZÉDÉHEZ

Na figyelj – mondta a szörnyeteg –, lehet hogy valóban nem voltam eléggé világos. Nem kezdek hosszú és részletes metafizikai levezetésbe, nem azért, mert nincsen kedvem, amúgy tényleg nincs, de ez most lényegtelen, hanem egyszerűen azért, mert nem lenne igazán célravezető – van amire jó és van amire nem, érted ugye hova akarok kilyukadni... Szóval sétálsz az utcán és megállsz egy kirakat előtt. Divatáru, a legújabb göncök, iesmi. Megakad a szemed egy manekinen, talán a göncei, talán az alkata, a hihetetlenül élethű arckifejezése, magad sem tudod igazán. Közvetlenül a kirakat üvegén kirajzolódó tükörképed mögött áll, szemeddel felváltva összpontosítasz a bábra, majd saját tükörképedre, egészen addig, amíg a kettő mintha összemosódna, és nagyon nehéz lenne különbséget tenned aközött, amit látsz, érzel vagy gondolsz. Követed eddig, ugye? Szóval eleinte eldönthetetlen, hogy a báb vagy a tükörképed volt a hibás, amikor kezedet ökölbe szorítod, és teljes erődből bebaszod a kirakat üvegét. Megszólal a riasztó, de te mintha észre sem vennéd, az egyetlen dolog, amire összpontosítani tudsz ebben a pillanatban: a vér, ami szétvágott kézfejedből csorog és szaporán csepeg a járda aszfaltjára. Az emberek körbeállnak. Van, aki ujjong és van, aki fel van háborodva. Van, aki egyszerűen jól szórakozik. Nem tudom, hogy megértetted-e mostmár. Mindegy, ha nem, akkor megérted máskor, egyelőre ennyit árulok el. A végén, hogy tükörképed vagy a báb volt... nos a végén, az már titok...


HISZEL-E A PREMONÍCIÓKBAN

– kérdezte a lány a fiútól röviddel azelőtt, hogy összesett.

Mást akár otthagynak a földön, de hosszú, élénkvörös estélyi ruhája eléggé kirívó jelenséggé tette ebben a lokálban ahhoz, hogy felemeljék, és meggyőződve, hogy még életben van, egy félreeső fotelre fektessék, hogy kialudhassa magát.

Vizelete lassan átitatta alsóneműjét, és hosszúkás foltot hagyva, ruhájának selymén csorgott le a fekete bőrfotel oldalán a padlóig.

Valaki kinyitotta konyhája nyikorgó ablakát, rágyújtott egy cigarettára, majd a kifújt füstön keresztül bámulva az éjszakai város ragyogását, arra gondolt, miért is nem ment ma társaságba inni, miért otthon teszi egy képernyő előtt...

Majd arra, hogy a világvége mindig beígért volt, és mindig elmarad



[Fotó: Bartis Noémi Ellenszer – Képeslapok c. albumából]



1 megjegyzés:

1lapozgatóka írta...

Vérrr és melankólia :)